A lábam lóbálva vártam a teát. Hogy őszinte legyek, legbelül kibaszottul örültem, amiért Aurika megmentett. De emellett ott maradt bennem ez a buzi érzés is, ami úgy gondolja, nem bízhatok meg benne. Először is: mióta vannak az érzéseknek gondolatai? Ez már önmagában felbasz! Másodjára: nincs másodjára, csak egy dolgot tudok mondani egyszerre.

Bírtam a csávót, őszintén. Az áruló szívem, az a rohadt spicli még mindig szerette őt. Hiszen nem tett rosszat, nekem akart segíteni. A faszom sem tudja, miért éreztem azt, amit. Viszont kurvára örültem, amiért beleegyezett a dologba.

– Itt a teád, akármit is mondtam, amikor felkeltél – tette le elém a jó illatú, de valószínűleg ízre kibaszottul fos kamillateát.

– Köszike.

Míg a fasza, pszicho, virágmintás ágy besüppedt alattam, addig a számhoz emeltem az itókát. Jó, az orromhoz. Kábé ugyanott vannak, nem tök mindegy? Igaz, az egyik szagol, a másik pedig faszt jobban szopogat, de ez mellékes.

Beleszagoltam a cuccba. Jó nagyot, mert bejött az aromája. Micsoda szavakat tudok! Különleges vagyok!

A faszi kisántikált a szobából, aztán hamarosan megjelent a cukorral. Lebaszta az éjjeli szekrényre, mire én tökre kulturáltan belebasztam vagy ötöt a forró, gőzölgő teába. Ami amúgy húgyszínű volt. Hm, gusztusos!

– Remélem, ízleni fog – mondta az izombogyó, mire tovább bámultam őt.

A szakállas képét néztem egy pillanatig. Ezután a pillantásom a kicseszettül jól csókoló szájára vezettem. Szexi. Nemsokára meg megkerestem azt a gyönyörű őzike szempárt, amiről rögtön egy ló jutott eszembe.

Mert azért hívják őzikének, mert a lovaknak van ilyen. Tudom, faszság.

– Mi van már? Úgy bámulsz, mintha minimum a poharadba szartam volna! – pislogott felém, míg megemelte a szemöldökét. Azt a dús, faszis szemöldökét.

– Mert, beleszartál?

– Nem! De most komolyan, miért nem iszod?

– Cukor, baszki, cukor, ember! Addig is beszélgessünk! Mi a neved? – kérdeztem meg ezt az idiótaságot, hátha levágja a szitut. Szerintem igazán becsatlakozhatna a beszélgetésbe.

– Mindent Elcsesztemnek hívnak.

– És hány éves vagy, Mindent Elcsesztem?

– Mi az, hogy mindent elcsesztél? Még nem is ismerjük egymást, miért mondasz ilyen butaságokat? – játszotta az eszét. Finoman elgondolkodtam rajta, milyen lenne, ha a földre nyomnám, elővenném neki a farkam, aztán beverném a szájába. Kész megkönnyebbülés lenne! – Egyébként százöt éves vagyok.

– Én kilencvenhét. Buta Faszként Viselkedsznek hívnak.

– Gyönyörű név, illik a személyiségedhez! Mármint... természetesen nem ismerlek! – tartotta fel a kezét ártatlanul.

Kibaszottul kezdtem felhúzni magam az élcelődésén. Az anyámat szívassa! Hát mit basztat ez engem?! Jó, igaz, amit kitaláltam, lehet elég nagy baromság, de ki hogy dolgozza fel a traumákat, nemdebár?

– Egyébként, mi szél hozott ide, Buta Faszként Viselkedsz?

– Ha még rémlik, a vihar szele – próbáltam felidézni az általam pofázott faszságot. Tökre megelevenedett előttem egy pillanatra az első napom. Asszem, akkor kezdtem el igazán, gyémánt erősen vonzódni valamihez.

– Igen, rémlik valami.

– Akkor fasza, mert jól bebasztam a seggemet! Sántítasz.

– Régi sérülés. De még fáj a bokám. Minden egyes nap, amikor ráállok, fáj. Arra emlékeztet, hogy egy tetű fingnyit sem értem a szüleimnek – felelte, mire úgy éreztem, összeroppant a szívem a gecibe. – Semmit. Már akkor sem, mikor kiderült... kiderült, mi a franc is vagyok én.

– Mi a franc vagy? – Próbáltam összekapni a bulám, hátha összeszedetten kérdezhetek. Akkora levegőt vettem, hogy majdnem felrobbantam tőle. A számhoz emeltem a teát, és belekortyoltam. – A picsába, de forró!

– A sok testvérem közül? A kolonc, aki szarnak sem kell, mert mindig állatira csillogó szemmel nézte a faszik seggét, és ráadásul kiderült róla, varázsolni is tud.

– Aurélat, baszki!

– Málnácska, ne foglalkozz vele! Nem számít, már régen volt! – mondta, mikor majdnem elbőgtem magam.

– Ezt miért nem mondtad sosem?

– Mert nem számít, basszus, kicsit sem számít! Ez már a múlt. Aminek igaz, nyoma maradt, akkorák, mint az a faszom nagy szakadék, aminél Cassid ácsorgott, de ne foglalkozz vele! Tényleg ne. Csak hagyj... bűnhődni, amiért megcsókoltam azt a manipulatív faszt – felelte tökre lemondón.

Meghasad érte a rohadt szívem! Egyszerűen kettétörik! Hát mi a francot kezdjek? Miért büntetem? Hiszen szeretem. A kibaszott testét, azt az izmos testét imádom. A szakállát, a haját, a mellkasát, a fenekét, minden baromi szexi részét.

A szenvedélyét szintén. Azt, amivel a sok dögöt istápolja, azok hiába káromkodnak óriási faszságokat. Feldobogott a szívem. Piknikezni akarok.

Nem, őt akarom! Még sok-sok évig mindenféle hülyeséget akarok vele csinálni! Veszekedni azon, hogy mekkora lusta dög vagyok, majd ő lustinak hív. Felzabálni az eperlekvárját! Összeveszni egy kibaszott kavicson vagy azon, hogy nincs rajta cipő.

– Szeretlek – szökött ki a számon.

– Én is szeretlek, Barnes. Akkor már... nem haragszol? – nézett rám hihetetlen cuki kiskutya szemekkel. – Nem kell többé úgy tennem, mintha emlékeznék, mit mondtam pontosan?

– Nem kell.

– Akkor jó.

– Már megint nyúlod a szövegemet – figyelmeztettem brutálisan megnézve őt magamnak. Valójában rámosolyogtam. – De nem zavar.

– Pont olyan cuki vagy még mindig, mint a legelső nap. Értem már, miért kaptalak ki abból a kibaszott erdőből.

– Azért tetted, mert rendes vagy, Auri.

– És azért, mert reméltem, valaki elfogad, ha megmentem. – Elmerengtem a pofiján. Már miért ne fogadnák el? Hiszen én is rögtön elfogadtam őt úgy, ahogy van. Szerethető pasi. Na meg szexi. – Meg nem akartam annyira egyedül maradni. A családom elhajított a picsába, így úgy döntöttem, szerzek valakit, akit szerethetek.

– Mentél volna rabszolgát vásárolni! Helyette engem kaptál!

– A legszebb srácot, akit valaha láttam.

– Jaj, kecskebaszó, olyan cukika vagy, komolyan mondom!

– Reméltem is, hogy az vagyok! Te mindig elfogadtál, legalábbis úgy érzem. De lehet a heréim válságon mennek keresztül, és ezért gőzöm sincs semmiről – kacagott fel a csávó. Tényleg felkacagott! Eközben meg könnyezett, mint állat, én meg a teámat iszogattam, akárcsak valami méretes fasz.

– Furi vagy, viszont így szeretlek. Kavicsgyűjtő marhaként, aki nem hajlandó felvenni a cipőjét. Állatokhoz beszélő, kecskés csáveszként, aki nem tud fotelekben ülni csak oldalasan.

– Máskor is csinálhatnánk ezt.

– Micsodát?

Tökre lefagytam. Megittam a maradék korty szarrá édesített itókát is, majd bámultam őt. Már a seggcsontom vagy mi a fene nem örült ennek a sok ülésnek. Inkább támogatta volna a heves dugást. Ettől függetlenül érdekelt, mi a halálról beszél a faszi. Ezért szuggeráltam őt, hátha hatással lehet rá az, ha szemmel verem. Sajna nem a farkát.

– Ezt a beszélgetést. Ha összeveszünk. Egy jó, keserű kamillatea mellett, amit úgyis telenyomsz cukorral! – válaszolta az én Aurikám. – Mégis jó ötlet volt a részedről.

– Talán. Csak morci voltam.

– Tudom, hogy az voltál. Én meg rendesen felbasztam magam ezen a butaságon. Aggódtam.

– Most már nem kell, izombogyó. Nagyon bírlak.

– Akkor király! Innentől minden rendben köztünk? Továbbra is itt akarod a mereszteni a segged, ahogy szoktad? Pajtikák vagyunk? Te is Busterrel? Az én ágyamban fogsz aludni? Még mindig szeretnéd, ha eperlekvárral bekenném a farkam egy szopás erejéig?

– Mindre igen a válaszom.

– Fasza!

– Faszról jut eszembe, nem dugunk? – ajánlottam fel magam a mondattal, amivel az első nap is. Aurélat pedig természetesen eltátotta a száját.