– Na, csakhogy felébredtél! Azt hittem, már, belehaltál itt egy kis esőbe! – csapta össze a tenyerét valaki, miután résnyire nyitottam a szemem.

Hol vagyok, és mi történt velem? Körülnéztem a házban, aztán az előttem álló férfit kémleltem, de még eltartott egy ideig, amíg a szemem megszokta a nagy fényt. Ki a picsa ez?

– Hogy tessék?

– Egy kis esőbe, nem emlékszel?

– A viharra? – kérdeztem vissza kissé értetlenül.

– Ja, arra, mi másra? Amikor a múltkor együtt vacsoráztunk?

– Mi vacsoráztunk valaha együtt?

– Nem, sosem láttalak, de azért bevonszoltalak, ott voltál kifeküdve az erdőben, lecsapott egy fa – közölte velem nyugisan.

Eközben én végigmértem az arcát, és megállapítottam, hogy jól néz ki. Szépen vágott, barna haj, ahogy hasonló színű szem, mosolygós arc, amit igényesen nyírt szakáll keretezett. Szexi.

– Értem, akkor köszönöm! Sántítasz – állapítottam meg zseni módjára.

– Igen, megsérültem.

– A viharban?

– Nem, még régen. Tudnál nem tőmondatokban beszélni?

– Nem – ingattam a fejem a takaró alatt. Szeretem a tőmondatokat, ha neki nem felel meg, feldughatja magának az ízlését.

– Hát ez hihetetlen...

– Az.

– Legalább a neved elmondod?

– Barnes, te?

– Én nem Barnes vagyok, de elmondom: Aulératnak hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek. Egyébként... mi szél hozott ide?

– Ha rémlik még, a vihar szele – forgattam meg a szemem.

– Volt valami ilyesmi, talán rémlik – válaszolta tettetett tudatlansággal. Biztos szórakoztató fickó lehet, ha ilyen hamar dumálni akar. – Kérsz teát?

– Milyen van?

– Kamilla, jó keserű, mint amilyen én vagyok a rövid mondataidtól.

– Most ismertél meg, annyira régóta nem lehetsz az.

– Nem is tudod, milyen régóta figyellek bokrokból, és álmodozom arról, hogy egy szép, viharos napon, elrabollak.

– Ja, persze... – motyogtam az orrom alatt.

– Akkor hozom azt a teát!

Néztem, ahogy elbiceg, aztán a szobára pillantottam. Ez valami trottyos vénasszony háza, hogy ennyi virág van mindenütt? Virágmintás ágynemű, falak, vázák, a fasz se hiszi el, lehet valami őrülthöz kerültem.

Habár, ha eddig nem belezett ki, ráadásul egymaga idehozott, mint valami kibaszott hős, akkor nem lesz baj. Ráadásul sánta, basszus! És elhozott a redvás, saras erdőből, lekapott rólam egy fát, ez az igazi eltökéltség!

Tovább vizslattam a virághegyeket, közben tök jól elvoltam az ágyban. Vártam a teám, egészen otthonos, ez a fekhely meg állati kényelmes! Meg kell majd kérdeznem tőle, honnan az anyámból szerezte, mert nekem is kell egy ilyen!

Na, már jön vissza, megtudakolom! Szerencsétlen, csoda, hogy nem löttyenti ki a teát! Én nem bírnék így botladozni, azért szexi arca van. Olyan huncut mosolygós, látszik rajta, olyan kölyök lehetett, aki kenyeret lopott, és azt zabálta!

– Megérkezett a piád! És még ki sem borítottam, ki itt a mester? Én vagyok! – mutatott magára, közben letette az éjjeli szekrényre. – Mivel rohadt kedves ember vagyok... ez abból is látszik, hogy kihúztalak egy fa alól, majd idáig rángattalak – köhögött egyet-kettőt –, hoztam neked kockacukrot is.

– Köszönöm! Azt hittem már, keserű teát kell innom.

– Egy mondatban hét szó, te fejlődsz, Barnes!

– Tudom, most tanulok meg beszélni, úgy lecsapott az a fa, mint, ahogy – feltételezem – te csapod le a tőmondatok használóit! – szórakoztam vele, mire fintorgott. – Na, mi van?

– Te egészen idáig szopattál?

– Ó, bizony, jó mélyen szopattalak! A végére már úgy néztél ki, akárcsak egy kis kurva! Nyelted az élvezetem...

– Na, kuss! Itt maximum te szopsz, én nem! – szólt rám harciasan. – Egyébként meg, passzolunk.

– Ja, észrevettem, pont ugyanolyan idióták vagyunk.

– A magad nevében beszélj!

Durcásan összefonta a karját a mellkasa előtt, így tényleg egy morcos gyerekre hasonlított. Igaza volt, passzolunk. Senkivel sem beszéltem még ilyen nyugodtan, senkivel sem szívóztam ennyire lazán. Megértett és én is őt.

Vajon mennyire értenénk meg egymást, ha az egyikőnk szájában, mondjuk az enyémben, tényleg az ő farka lenne? Egyáltalán nagy van neki? Szinte biztosra veszem, hogy nagy! Azért csak be tudná dugni, ó, egek, már megint mi ez a fantáziálgatás?

Mindig ez megy, még cukrot sem tudok úgy a teámba keverni, hogy ne a szexen és a mindenféle pozíciókon járjon az eszem! Ilyen kanos fasznak lenni is ritka!

– Elbambultál – jegyezte meg Aurélat.

– Egy kicsikét.

– Már vagy öt kockánál tartasz.

– Kamillateát adtál, mennyinél tartsak, egynél? – kérdeztem magamhoz térve, miután fejben megdöngetett a faszi.

– Hát, nem tudom, kicsi a csésze.

– Az igaz, te pedig biztosan félted a cukrot. Hány éves is vagy?

– Először: nem féltem a cukrom. Másodszor pedig, mit számít?

– Csak kérdezem, nyugi már! Úgy viselkedsz, mint valami kiskamasz! – jegyeztem meg nevetve, miközben a teám kavargattam, addig meg ő farok módjára állt előttem, eléggé merev is volt.

– Jó, harminckettő vagyok, így már megfelel?

– Igen!

– Akkor most te jössz!

– Huszonnégy!

– Ezek szerint itt én vagyok a vén fasz – rázta a fejét a csávó.

– Az lehet, de vén faszhoz képest jól nézel ki.

– Ne hízelegj, nem kapsz tőle finomabb teát! Sánta öregember vagyok már.

– Kicsit sánta, ja, azért bevonszoltál ide. Egyébként ez a te házad?

– Már vagy tizenöt éve itt élek, miért?

– Te valami pszichopata vagy? – kérdeztem rá.

– Most miért?

– Minden tele van virágokkal.

– És? A virágok jók, ne tagadd, Barnes!

Erre csak megforgattam a szemem, amíg ő úgy gondolta, ingyen és bérmentve lehuppanhat az ágy szélére. Harminckettő, bassza meg, nyolc év különbség! A fenébe is, mindig az idősebb pasikra buktam, ez tény és való, egy olyan kinézetű, amilyen ő, pedig lehet még több, ha ennyire szexi marad!

– De miért szerelmesedtél bele ennyire a virágokba?

– Mint mondtam, már régóta élek itt, ez meg nem az én házam, hanem egy nő lakott erre, aki elhalálozott nem sokkal, mielőtt jönnöm kellett.

– Nem értem, mi az oka, hogy azt mondod, kellett? Vagy ez csak ilyen hatásvadász duma a részedről?

– Elzavartak otthonról, ha más nem, kinyírnak, így a kinyiffanás helyett úgy döntöttem, eljövök, amíg lehet.

– A szüleid is?

– Igen, még ők is – válaszolta, amitől elég levertnek tűnt.

– Kamillateát? – nyújtottam felé a félig kiivott csészét, amiben a jól megédesített lötty hullámzott.

– Anyád, nem kérem.

– Ha nem, hát akkor nem. Amúgy pedig szerintem csak kérnéd az anyámat, elég jó nő.

– Bocs, nem bukom a nőkre.

– Hogyhogy nem? Netán buzi vagy, Aurélat, erről van szó? – kérdeztem ravasz mosollyal, amire a faszi felsóhajtott, aztán egy mozdulattal felállt az ágyról.

– Az istenekre, hagyjál...

– Valami rosszat mondtam? Ezért kellett elmenned otthonról?

– Nem.

– Nem mondtam rosszat, vagy nem kellett emiatt elmenned?

A kérdésemre a válasz? Egy sóhaj. Megutál még itt a fickó, közben lehet észre sem veszi, meleg vagyok, mint a kályha. Esetleg a buzi szó zavarja? Pedig az jogos, mindenki a legcsúnyább szóval illetheti a saját fajtáját, ez ilyen jog vagy micsoda.

– Nyugi már, én sem bukom rájuk!

– Ho...Hogy nem?

– Nem igazán.

Látszott az arcán, hogy full meglepett, ami vicces, mivel én szinte egyből észrevettem azt a pillantását még az elején. Meg akarna dugni, de még bizony, hogy mennyire! Én meg szégyentelenül hagynám, ugyanis rossz kisfiú vagyok, nagyon rossz.

– Nem vetted észre, mi? Anya mindig azt mondta nekem, a vörösek jól titkolóznak. Szerinted ez mennyire igaz?

– Még nem vágtál pofákat a teám kóstolgatva, tehát feltételezem, hogy igaza van.

– Belebasztam több kockacukrot, finom ez, legközelebb választhatnál valami jobbat azért – nyaltam meg a szám csábítóan. Jó, leginkább egy csecsemőhöz hasonlíthattam közben.

– Ki mondta, hogy lesz következő alkalom?

– Ne kérdezgess, lesz és kész! Ebben biztos vagyok, olyan jól eldumálunk, hogy majd el sem akarsz engedni!