Kageyama:  Nem tudom mit csinálok...azt sem tudom miért jöttem ide, mit keresek itt. Fogalmam sincs miért mondtam el neki, megőrjít ez az egész. Csak szükségem van valakire aki megért és törődik velem. De most meg elfutottam. El akartam futni a saját érzelmeim elől. Nem megy. Sok minden nem megy, de ezt eddig sikerült elfojtanom, de most minden más. Hogy mekkora egy fasz vagyok... Idejöttem ahhoz a sráchoz aki tetszik, azért mert nekem máshol nem biztonságos. Milyen szánalmas vagyok már... Talán jobb lenne ha csak elmennék... Most itt ülök egy fa alatt a kertben, úgy hogy még nem voltam itt, hogy lehetek ilyen hülye?

* kínomban elkezdtem röhögni, majd egyszer hallom hogy az ajtó becsapódik*

Ó bazdmeg-mondtam halkan, majd összehúztam magam.

Légyszi még ne találj meg, kell egy kis idő...

Ezután azt hallom hogy a nevem ordítja.
- KAGEYAMAAAA! HOL VAGY?

Ezt elbasztam, ezt nagyon elbasztam.

Eszembe jutott anyukám és azok az emberek akiknek apám tartozott, még mindig nem tudok róluk sok mindent és az arcukat sem láttam. Ott is elfutottam...
Csak a vesztesek futnak el, de én nem vagyok az! Nem vagyok...vesztes...se béna, se hasztalan...
Ez nem én vagyok, nem ilyennek kell lennem.

Ekkor megint meghallom a hangját
-Kérlek gyere be, meg fogsz fázni! Meg tudjuk beszélni bármi is van!

Bocsánat Shoyo, de nem megy. Nem tudunk mindent megbeszélni, nem láthatsz teljesen gyengének. Így is túl szánalmasnak érzem magam ahhoz hogy odatoljam a pofámat eléd. Hogy tűrsz el egy ilyen barmot mint én, magad mellett? Hogyan...?

Ez így nem jó. Gyerünk Tobio, szedd össze magad, vakard fel a segged a földről és menj el, menj valahova, vagy menj vissza Shoyohoz. Mást nem tudsz csinálni, úgy is megtalál. Muszáj felvállalnod mit érzel, nem kell elbújnod, csak a vesztesek bújnak meg. Ez nem te vagy. EZ NEM ÉN VAGYOK!!

Igazából mi is vagyok? Nem tudom.
Jó ötlet volt e elmondani mit érzek?
Nem tudom.
Mit keresek a kertben? Nem tudom.
Mégis mi a faszért rohanok el minden egyes kibaszott helyzet elől amit nem tudok kezelni mert egy fasz vagyok?! FOGALMAM SINCS!
MIÉRT VAGYOK ILYEN?!

Jól van. Döntöttem.
Elmegyek. Nem fogom ráhozni a bajt. Legalább ő biztosan megvan nekem.
Anyához kéne mennem a kórházba. De hajnal van, biztos alszik.
Hinata meg itt van velem egy telken, én meg itt bújkálok pff szánalmas. Gratulálok Tobio kiérdemelted a legszánalmasabb gimis címet. Hurrá!
Bazdmeg de idióta vagyok. Hogy a fenébe lehetek ekkora fasz? Hogyan lehetek itt, miért vagyok ennyire hülye, a fenébe is.
Megint sírok. Nem segít. Vissza kell mennem. Vagy el. Nem tudom.  Szólnom kell neki, mert nem lenne szép itthagyni amikor ő az egyetlen aki most itt van nekem. Oké. Nyugi. Menni fog. Nem, nem, kurvára nem fog menni, de megpróbálom. Nincs más választásom.

Ekkor ismét hallom a hangját:
-Figyelj. Nem lehetsz kint az éjszaka kellős közepén a kertünkben egyedül. Ha kint akarsz maradni akkor itt maradok veled, beszélhetünk. De előbb hozok takarót. Ha valamit szeretnél mondani akkor hajrá. Itt vagyok. Nem hagylak itt, megígérem! Ha hallasz akkor légyszíves küldj valami életjelet.

Oké. Most kell szólnom neki. Vagy csak idehívom mert az segítene, tényleg kéne valami támasz.

-Sho...-szólalok meg- ne ígérj olyat amit nem tudsz betartani.

-Tobio! Üvölt fel, és iderohan hozzám.
-Végre megvagy! Ne tudd meg hogy mik jártak az előbb a fejemben.

Letörölt egy könnycseppet az arcáról majd rám mosolygott.

Akkor tudtam hogy nem mehetek el.
A kórházban lévő anyukámon és rajta kívül nincs senkim. Vele kell maradnom.

-Kösz, hogy nem akartál egyedül hagyni, de bármikor elküldhetsz ha akarsz.-mondtam neki.

-Miért akarnálak?

-Mert. Én simán kidobnám magam a te helyedben.

-Én nem te vagyok.

- Na ja. Pont ez az. Ezért szoktál annyira felbaszni de mégis valahogy tetszik. Tetszel.

Ezt most tényleg kimondtam? Mégegyszer...

-Te is nekem.

A szemei ragyognak. Körülöttem a világ megállt és csak ő létezik. A fiú aki megmentett. A fiú aki itt van velem. Ő az aki nem adott fel.

Elkapom a fejem, és átgondolok mindent.

Tudom hogy bámul, utálom de egyszerre akarom is. Bámulj még, ne vedd le a szemed rólam.

Nem tudom mi ütött belém de tőle akarom. Alapból nem szeretem ha bámulnak vagy hozzámérnek de ő más. Tőle jól esik.

Ekkor visszanézek, és még mindig néz.
Előttem térdel, a kezei a földön. A haja össze vissza áll, a szeme csillog a könnyektől. Az arca piros.

Tényleg hideg van. De már nem érdekel. Most ő az egyetlen.

Odanyúltam a fejéhez és beletúrtam a hajába amitől mégjobban összekócolódott. Csakhogy később legyen kifogásom hozzáérni. Lassan elhúzom a kezem és nem veszem le a szemem róla.

Lenéz. Majd felém nyúl de végül lerakja a kezét a földre.

-Bocsánat.-szólal meg halkan.

-Na, na, na, na. Álljunk meg. Te ne kérj bocsánatot tőlem. Sőt, én sajnálom.

-Én nem haragszom.

-ezt jó hallani, pedig okod is lenne. De köszi.

-Menjünk be? -kérdezte miközben feltámaszkodott.

-Még ne.

-Oké, akkor mit szeretnél?

-Hozzunk takarókat és aludjunk kint.

-Hát jó, akkor gyere.

Visszamentünk a kanapéhoz és elhoztuk a takarókat és a párnákat.

-Még hozok plédet is magunk alá.-mondta miközben átadta nekem a takarókat-várj meg itt!

-Okééé.

Az ő takarója van fölül és olyan illata van mint neki. Amikor felment akkor beleszippantottam és azt hittem meghalok. Szeretem az illatát. Vele együtt.

-Megjöttem! Menjünk akkor ki.

Kiléptünk az ajtón és visszamentünk a fához. Leterítettük a plédet aztán leültünk. A takarókat magunk köré csavartuk majd felnéztem az égre.
Mindig is szerettem az asztrológiát és a csillagok is gyönyörűek.

Eldőltem a pléden, majd ő is ezt tette.

Néztük a csillagokat. Közelebb mentem hozzá mert éppen ahhoz volt kedvem, jó érv mi? Na mindegy. Szeretek vele lenni. És pont ezért féltem őt...