Ha volt valaha bárkinek is furcsa szomszédja, akkor ismerős lehet ez az érzés, ami aggasztott sok-sok éven át. Nem telt el úgy nap, hogy ne találkozzak velük a kerítés túlsó oldalán. Mindig pont akkor voltak ők is ott, mikor én; ha csak a komposztra vittem valamit, ha csak a ruháim teregettem ki, ők mindig épp fát vágtak, kapáltak, autót szereltek...
Na de kik is ők?
A nyírbokrosi falu kis utcájában, a Kerekes utcában minden lakó tudja, hogy ők bizony Kádárék. Mit ad Isten a családfőt is pont Kádár Jánosnak hívták, mint Magyarország egyik miniszterelnökét, noha neki ténylegesen ez volt a neve, nem úgy mint a miniszterelnöknek. Alacsony, görbe termetű ember volt, szemüvege mindig csálén állt, foga csupán 4 volt elől. Koszos ruhákban járt és mindig ugyanazokban. Télen-nyáron sapkában volt, csak tudnám hogy nem sül meg benne nyáron.
Felesége Kádár Erzsébet, kinek a haja hófehér, alacsony és görbe mint az ura, ő viszont mindig csak mosolygott. Sosem láttam még szomorúnak, mindig vidám volt, már-már kellemetlenül boldog.
Két fiuk, László és Vilmos még mindig velük élt. Az idősebb László volt, lehet már vagy 50 feletti. Vilmos 40 körül volt, de se neki, se bátyjának párja nem nagyon volt.
Ijesztő egy család, az biztos. Házukat nem gondozták nagyon, a kertjük tele volt szeméttel, törmelékkel. Kész kis labirintus lett a telek hátsó részén. Az ablakokat sosem láttam, mert a redőny azokat mindig eltakarta.
Különösek voltak mindig is, senki nem tudott róluk sokat. Valamit titkolnak biztosan, gondoltam, hisz eléggé úgy viselkednek, mintha félnének valamitől. Éjjel-nappal talpon vannak, ég a ház előtti villany és bármelyik napszakban elhagyom a házam, ők is akkor csinálnak valami felesleges munkát a házuk körül. Hiába "gondozták" a kertet amikor épp arra jártam, mégis tele volt szeméttel és gazzal a kert. "Talán kifigyelnek engem?  Kémkednek utánam? "-ilyen gondolatok jártak mindig a fejemben. Nehéz így élni éveken keresztül.

De mintha megváltoztak volna az utóbbi időben. Az idős Kádárt egyre kevesebbet láttam az udvarukon fát vágni, Erzsébet nem járt már el a boltba délelőttönként, mint ahogy azt szokta, Vilmos pedig mintha eltűnt volna, nem láttam többé. Nem illik mások életében turkálnom, de a történtek miatt többször megfogalmazódott bennem az, hogy beszélnek kéne Lászlóval. Vele semmilyen furcsa dolog nem történt, ő ugyanúgy élte az életét, mint azelőtt; reggel munkába ment, este hazajött és a garázsukban mókolt valamit.

Aztán eljött a várva várt pillanat. Reggel mielőtt munkába mentem ő is épp akkor takarította le a havat az autójáról. A kerítéshez mentem és megszólítottam. Szavaimra felfigyelt és közelebb lépett hozzám. Mikor rákérdeztem arra, hogy vannak a szülei furcsa módon röviden annyit mondott: "Jól, köszönik szépen". Vilmost is megpróbáltam szóba hozni, de hamar elköszönt tőlem, mondván, hogy mennie kell, mert elkésik a munkából.

Azt sem tudom mit dolgozik valójában.

Pár nap elteltével kivettem egy szabadnapot, hisz volt abból bőven még karácsonyig. Reggel 10 óra fele volt, mikor felkeltem, reggeliztem és kimentem a kertbe gyönyörködni a hóesésben. Igazán nagy csoda volt, hogy ilyen sokat esett a hó; szinte már a térdemig ért. Lászlót régóta nem láttam, talán beteg lett, vagy valami-gondoltam.

A teraszomon állva kémleltem a hófödte kertem, mikor a távolban lábnyomokra lettem figyelmes. Torkomban megakadt a levegő, pánikolni kezdtem. Egyedül élek, nem lakik velem senki. Azon nyomban beszaladtam a házba és megpróbáltam lenyugodni. "Biztos csak rosszul láttam, nem járt itt senki!"-biztattam magam a nemlétező igazságról. A telefonom magamhoz véve átöltöztem a kinti ruháimba; meg kell bizonyosodjak arról, hogy tényleg lábnyomok voltak azok, nem pedig csak képzelődök. 

Csizmám felvéve léptem ki a hidegbe és a tett helyszíne felé vettem az irányt. Igen, lábnyom volt az, minden bizonnyal egy férfi bakancsa. Telefonommal lefotóztam azokat, és a cipő nyomait követve indultam el a kertem hátuljába. Ott csupán csak a fészer van, nem sok látnivaló akad arra, de a nyomok oda vezettek. A fészer oldalában Kádárék kerítése húzódott, és a lábnyom is itt ért véget. Hogy alaposan szemügyre vegyem, bemásztam a szűk résbe, ami a fészer és a kerítés között volt. Nem sokat időzhettem itt, hisz azon nyomban a földön találtam magam; egy ajtóra hasonlító rész volt a kerítés ezen részéből csinálva. Ezen a ponton szörnyen féltem, hisz hogy nem vettem észre ezt eddig? Megpróbáltam higgadt maradni, nem sok sikerrel. Felkeltem a földről és körbe néztem. Furcsa érzés volt Kádárék kertjében állnom. Szívem szerint visszamentem volna a magam területére, de az adrenalin löket miatt lassan a ház felé vettem az irányt. Nem tudtam mit csinálok és hogy miért, csak tudtam, hogy be kell mennem a házba, ha van ott valaki, ha nincs.

A rengeteg szemét, törmelék között érdekes dolgokat találtam. Főként távcsöveket, régi fegyvereket és temérdek szemetet. Az utóbbi nem nagyon érdekelt, inkább a fegyverek és a távcsövek miatt kezdett egyre rosszabb előérzetem támadni. 

A ház ajtaja előtt állva mély levegőt vettem. Meg. Kell. Tennem.-gondoltam.-Be. Kell. Menjek. Remegve nyúltam a kilincshez és lenyomtam. Ami a szemem elé tárult azt mai napig nem felejtem el. Csontok, emberi csontok hevertek a folyosón, az előszoba padlója vérrel volt fedve ami odaszáradt a kopott fára. Sötét volt, de mégis tisztán lehetett látni mi van előttem. Beljebb mentem, telefonommal mindent rögzítettem bizonyítékként a rendőrségnek. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira féltem mit fogok még látni. Nagyon lassan elindultam a folyosón, figyelmen kívül hagyva a csontokat és embermaradványokat. A szobák ajtajai zárva voltak, kivéve az egyiknek. Benéztem rajta, de semmi különöset nem láttam. Rendkívül ismerős volt a szoba, mintha már jártam volna itt.

Hirtelen zaj ütötte meg a fülemet. Lábak dobogása, majd két férfi alakját láttam meg magam előtt. Kékben voltak, valószínűleg rendőrök lehettek. Megkönnyebbülve álltam fel és hozzájuk léptem:

-Uraim, kérem, a szomszédjaim teljesen megőrültek! Nézzék mi van itt a házukban! Lefotóztam mindet! És a kerítés...egész végig átjártak hozzám, biztos vagyok benne, hogy be is törtek és elvittek tőlem dolgokat!-hadartam. 

A két férfi egymásra nézett, majd vissza rám. Csendben visszatették a kezükben lévő pisztolyt a tokjukba és nagyot sóhajtottak.

-Hölgyem...-mondta suttogva az egyikük.-Az a helyzet, hogy ez a maga háza. Ön tette ezeket, maga hurcolta el Kádárékat és végezte ki őket.

Forgott velem a világ. Hisz ez...lehetetlen...mindent én csináltam? Körbenézve ismertem fel a saját szobámat, a saját házamat.

A földre borulva üvöltöttem el magam, öklömmel a padlót verve. Kezeim véresek voltak, noha nem az én vérem borította azt. Nem láttam és hallottam magam körül semmit, csak foszlányokban láttam ahogy elvisznek, az ajtók mögött a rendőrök felfedezik Kádárék élettelen lényeiket és a legújabb áldozatom, Lászlót a konyhaasztalon heverve.