Keseredettség. Minden embernek mást jelent, s más-más okok miatt üti fel fejét. Van, hogy saját magadat keseríted el, de általánosságban mások teszik ezt - hogy szándékosan vagy véletlenül, nem tudhatjuk.

Szomorú szemekkel figyelem, ahogyan elsétál az ajtó előtt, ezzel megtagadva azt, hogy leüljön velünk egy jót enni. Ez már a negyedik alkalom a héten, de másoknak nem tűnt fel. Senki sem szúrta ki a hamis mosolyt, csak én. Csak én vettem észre a mosoly mögött rejtőző mélabút, tehetetlenséget, s gyötrődést.

Tudtam, hogy szenvedett, de nem tudtam hogyan is segíthetnék. Tudtam, hogy a szavak ide kevesek, hiszen sokszor próbáltam hatni a lelkére, de semmi haszna nem lett. Egyedül azt értem el vele, hogy hazudott. Hazudott, éppen nekem, akivel mindent megoszt. Mérhetetlenül fájt így látnőm őt, de az még jobban fájt, hogy nem tudtam mit tenni ellene.

Kelletlenül tolom el magam elől az incsiklandónak, s zamatosnak tűnő étket, melyet SeokJin csinált nekünk. Hiába voltam farkaséhes, alig öt perce, most egy falat sem menne le a torkomon.

- Mi a baj? - ijedten kapom fejemet a mellettem ülő Hoseokra, ki már két pofára tömi magát. Halványan elmosolyodom.

- Semmi, csak elment az étvágyam. Megfájdul a hasam - mar a lelkiismeret-furdalás amiért hantázok.

- Szeretnél valami gyógyszert bevenni? - teszi fel a következő kérdést SeokJin, azonban én csak nemlegesen rázom meg kobakomat.

- Mm, nem kell, inkább felmennék a szobámba.

- Menj csak, rakok el neked kaját, hogy később meg tudd enni - mosolygott rám bíztatóan, hiszen mindketten tudtuk, hogy a csapat összes tagja egy emberként csapna le a felszabadult tányérért.

- Köszönöm! - viszonoztam mosolyát, de tudtam, hogy később sem fogom megenni.

Letörten csörtetek fel a lépcsőn, majd haladok el a saját szobám mellett, hogy hozzá mehessek. Ugyan még nem találtam ki semmit sem, de szeretnék mellette lenni.

A formalitás kedvéért kopogok, majd amint engedélyt kapok, belibbenek az ajtón. A szobában a sötétség mindent a maga leple alá vont, s a paplan is mélyen magába szívta Jimint. Egyedül, a dudorodó alakjából tudom, hogy ott lapul, kezében a telefonjával, melyen szüntelenül tekerget valamit. Pontosan tudom, hogy mit; a rajongók véleményeit.

Óvatos léptekkel közelítem meg az ágyat, melyre le is ülök, finoman Jimin vállára simítva. Érzem, ahogyan izmai befeszülnek érintésem nyomán, de amint realizálja, hogy csak én vagyok az, elernyed, s megkönnyebbülten fújja ki a levegőt duzzadt ajkai rejtekéből.

- Már megint ezt csinálod? - teszem fel a kérdést, egy bánatos mosoly kíséretében.

- Csak felnéztem, hátha... nem lényeg - zárta le a telefonját, majd felém fordult.

Kacsói közt erősen szorongatja a huzatot, amit orráig felhúzott, így csak szemei vad csillogását látom.

- Hátha...? - döntöm oldalra fejemet érdeklődően.

- Hátha írtak rólam valamit - sutyorogja.

Idegesen szívom magamba az éltető oxigént, íriszeim azonnal méreggel telnek meg. Félreértés ne essék, nem Jiminre haragszom, hanem az egész kialakult szituációra. Csak pár hónapja ért véget az őrült utáló története, de Jiminben még mindig aktívan él minden emlék. Minden fenyegetés, minden egyes obszcén, offenzív szó, minden egyes komment és fénykép. Mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy hogyan lehet egy olyan embert utálni, mint Őt. Ha egy szóval kéne jellemeznem Őt; Angyal. A szó legszorosabb értelmében. Mindig másokat helyez előtérbe, mindig másokon segít, s cserébe semmit sem vár el. Egy kedves szót, ajándékot, semmit se. Ezek mellett pedig földöntúlian, meseszerűen szemetgyönyörködtető. Minden egyes vonását imádom; szeretem, hogy amikor nevet, a szeme összeszűkül. Szeretem a pisze orrát. Szeretem a duzzadt, telt, cinóberpiros ajkait. Szeretem a nevetését, kacagását. Szeretem, s imádom hallgatni, ahogyan énekel. Szeretem a kicsi ujjait, melyek tökéletesen elvesznek lapát tenyeremben. Szeretem, hogy alacsonyabb nálam. Szeretem lapos hasát, melyen apró kockák tengetik napjait. Mindent imádok, s magasztalok ami Jimin.

- És írtak? - fekszem le mellé, arcával egy vonalban terülve el, elveszve gyönyörű íriszeiben.

- Igen... - kapja el rólam pillantását, de én álla alá nyúlva kényszerítem arra, hogy újra nekem szentelje minden figyelmét.

- Micsodát? - hangom mélyen rezeg, melyet Ő is észrevesz, s nyelésre készteti.

- Azt, hogy ellopom mások elől a reflektofényt. Azt, hogy úgy nézik ki, mint egy malac. Azt, hogy semmi keresnivalóm a bandában. Azt, hogy jobban tenném, ha kilépnék. Azt, hogy dagadt vagyok... - szemei megtelnek könnyekkel, amit tétlenül nem tudok nézni, így azonnal magamhoz vonom, egy szeretetteljes, szoros ölelésben részesítve. Megtörten préseli homlokát mellkasomnak, eleresztve gyémánt könnyeit, melyek szépen, ívelten szelik át orcáját.

Fájdalom. Mérhetetlen fájdalom uralkodik a kis ketyerémben. A Földkerekség legroszabb dolga így látni Jimin-t. Sebezhetően, gyengén, s meggyötörten.

- Most hallgass meg, jó? - simítok selymes, puha fürtjeibe. - Eszedbe se jusson az, hogy nélküled jobb lenne a banda. Mi vagyunk a BTS, melyben te is benne vagy. Nélküled nincs BTS. Ha te nem lennél, most nem tartanánk ott, ahol. Te tartasz össze minket, te vigyázol ránk. A legkedvesebb, s legbájosabb ember vagy, akit ismerek.

- Ezeket csak te gondolod így. Túl elfogult vagy velem... - továbbra is szipog, én pedig kissé eltolom magamtól, hogy szemeibe nézhessek.

- Elolvastad a többi kommentet? Azokat, amikben az égig magasztalnak, melyekben szerelmes leveleket írnak neked? Vagy azt, ahol esetleg éppen elhaláloznak tőled, hm? - óvatosan pöckölöm meg orrát, miközben előhúzom telefonomat, s feloldva fellépek a Twitter-re.

Egy kis időbe beletelik mire megtalálom azt, amit keresek, de amint megtaláltam, nyomban Jimin felé fordítom a kijelzőt.

- Látod? Ők a te rajongóid. Azok, akiknek tökéletes vagy. Akiknek fontos, s példaértékű vagy. Akik csak arra várnak, hogy feleségül mehessenek hozzád.

Erőtlenül mosolyodik el, de a kommenteket tovább olvasgatja, én pedig hagyom. Hagyom, hogy melegség öntse el szívét, a kedves kommentek láttán, hogy had érezze magát fontosnak, hiszen az. A legfontosabb ember a világon, számomra.

- Még mindig fontosnak tartod a rosszindulatú, lekezelő emberek véleményét? - töröm meg a csendet.

- Nem... nem hiszem - bizonytalan a választ illetően, de megértem. Nem lehet mindent elérni egyik pillanatról a másikra. Végtére is, Róma sem épült fel egy nap alatt.

- Akkor mit szólnál ahhoz, ha lemennénk és ennénk valami finomat, hm? - simítok arcára, lágyan cirógatva a felületet.

- Nem tudom... - sóhajt fel, de párnácskáim mégis felfelé ívelnek, hiszen úgy bújik tenyerembe, mint egy szeretetéhes kiscica. Bár, ha jobban belegondolok, Jimin egy szeretetéhes ember, ki törődésre vágyik.

- Azt akarod, hogy megint ne egyek addig, míg te sem? - vonom fel egyik szemöldökömet, hiszen tudom, hogy ez régen mennyire felbosszantotta.

- Még mit nem! - azonnal hadakozni kezd, kezemet is ellökte, én mégis kuncogok.

- Esetleg az jobban tetszene, ha rendelnénk valamit a közeli büféből?

Szemmel láthatóan erősen gondolkozik eme csábító ajánlaton, de amint meglátja pajkos mosolyomat, lemondóan sóhajt fel.

- Jó, benne vagyok - adja be a derekát, ami egy vigyort csal arcomra.

Boldogság. Mérhetetlen boldogság önti el szívemet, s egész testemben szétterjed a hormon.

- Mellesleg, ha nem segítene semmit a rajongók kedves szavai, akkor gondolj rám. Számomra te vagy a legtökéletesebb ember, minden hibáddal együtt - hangom komolyan cseng, Ő mégis visszabújik mellkasomba, takarva arcát.

- Zavarba hozol... - motyogja pulcsimba, de a kisördög szarvaim már rég kibújtak.

- Sőt! Még sosem láttam olyan szép embert, mint te.

- Taehyung! - mennydörgi Jimin, majd pulcsimon keresztül mellkasomba harap, amitől fájdalmasan szisszenek fel. Nem ér olyan intenzíven a fájdalom, mégis megérzem, ahogyan hegyes szemfogai rabságba ejtik bőrömet.

- Jó-Jó! Sajnálom - heherésztem mérsékelten, majd amint elemelte kobakját mellkasomtól, szinte gondolkozás nélkül hintettem ajkaira egy lágy puszit.

Reakcióját nem vártam meg, gyorsan kászálódtam ki mellőle, el is hagyva a szobát, hogy megrendelhessem magunknak az ételt, amit terveim szerint egy közös filmnézés közben fogyasztunk majd el. Mosolyom levakarhatatlan.

- Kim Taehyung! - rikkant fel Jimin, s hallom közeledő agresszív lépteit is, ami vigyorgásra késztet. Hogy én mit fogok kapni tőle...

~~~~~

Tudom, megint nem kért ficivel jöttem, de muszáj voltam ezt a kis szösszenetet megírni, melyet csupán egy beszélgetés ihletett meg.

Én, személy szerint szeretem a párosukat, olyan kis cukorborsók! *-*

Nem ez lett életem műve, de jól esett megírni, így gondoltam, veletek is megosztom! :)
Remélem ennek ellenére tetszett nektek, és ígérem, mostantól a kért ficiket fogom hozni, ahogyan az időm engedni fogja!

xxMinHeezixx