Halk sóhajjal fordultam át a másik oldalamra, a szobára telepedő sötétséget bámulva. Már megint nem tudok aludni. Már megint gondolkozok. Már megint rajta...

Jeon Jeon Guk vagyok, tizenhét éves és a Roxfort Varázsló és Boszorkányképző Szakiskolájába járok, csak úgy, mint Taehyung. Ő az, aki már az első naptól kezdve beragyogja napjaimat, vagy épp beködösíti. Emlékszem, amikor először találkoztam vele...

Nagyon ijedt voltam az iskola miatt, hiszen rettegtem, hogy nem lesznek barátaim, vagy esetleg utálni fognak. Félve lépkedtem a többi diák mögött, akik már egész jól kijöttek egymással, együtt nevettek és beszélgettek, kivéve engem. Csendben figyeltem az asztalnál ülő, velem egykorú vagy épp idősebb tiniket, amikor megakadt a tekintetem egy fiún. Barna, rakoncátlan haja a szemébe lógott, a ruhája kissé elállt rajta és úgy, mint én, ő is csendben figyelte a társaságot. Viszont, nem szentelhettem neki nagy figyelmet, hiszen az igazgató felállt, így érdeklődve hallgattam meg kissé hosszú beszédét, de egyáltalán nem zavart, hogy terjedelmes volt. Ittam a szavait, minden egyes részletet jól az eszembe véstem, hiszen később hasznomra válhatnak, nem?

-A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatt gyakorlatilag a ház lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak, és a ház klubhelyiségében töltik a szabadidejüket!

A következő pillanatban viszont megint elfogott a félelem, ugyanis minden diák egyesével fog leülni egy székbe és a Teszlek Süveg be fog osztani a négy ház közül valamelyikébe. Név szerint: Griffendél, Mardekár, Hugrabug és a Hóllóhát. És amitől én féltem, hogy a Mardekárba fogok kerülni. Tudom, hogy sok nagy hatalmú varázsló a Mardekár házban tanult, de emellett sok rosszat is hallottam. Az ott lévő emberek mind nagyképűek, kétszínűek, esetleg gonoszak.

Amikor meghallottam a nevemet, félve álltam fel az eddigi helyemről, s ujjaimat tördelve lépkedtem a szék felé, miközben minden szempár rám szegeződött.

Leülve a székre, végre közelről is megcsodálhattam a Süveget. Eléggé réginek tűnt, több szakadás is volt rajta, és nem repestem az örömtől, hogy egy ilyet raknak a fejemre, de nem tehettem semmit sem.

Rettentően izgultam és magamban mást sem hajtogattam csak azt, hogy "Kérlek ne a Mardekár!"

-Lám-lám, valaki nagyon nem akar a Mardekárhoz tartozni - szólalt meg a süveg robusztus hanglejtéssel, én pedig beharaptam az alsó ajkamat.

Ez a pár perc nekem órának tűnt, már lélekben felkészültem, hogy a Mardekárba fogok tartozni, de ekkor a Süveg elkiáltotta magát, hogy a Griffendél házba osztott be.

A többi Griffendéles tanuló hangosan kezdtek el ujjongani és tapsolni, én pedig csak zavartan lépkedtem feléjük, majd az egyik fiú elkapta karomat és leültetett maga mellé.

-Isten hozott a Griffendélnél! - üdvözölt mosolyogva, amit halványan viszonoztam.

Nem tagadom, nem figyeltem a többi diákra, ám amikor az a barna hajú fiú jött, érdeklődve hajoltam kicsit kijjebb, hogy mindent láthassak.

A fiú tekintete eléggé semleges volt, semmit sem tudtam kiolvasni belőlük, amit eléggé furának tartottam. A Süveg itt is elidőzött jó pár percig, majd hirtelen kiáltotta el magát, és némi örömöt éreztem, hogy egy házba fogunk tartozni. Fogalmam sincs miért örültem ennek, hiszen még csak nem is ismertem, de ma már áldom a süveget, hogy hozzám osztotta be.

Ezek után, sem ismertem meg, csak a nevét tudtam meg órákról. Taehyung.

Csendes, visszahúzódó személyiség volt, aki senkivel sem beszélt, és ez így ment hónapokig. Én messziről bámultam, figyeltem őt, amiből ő semmit sem vett észre. Egyik nap, viszont mondhatni felborult az eddig gondosan felépített fala, hiszen Hoseok és barátai, egy igen érdekes ténnyel állítottak be.

-Hé, Taehyung! - szólította meg kicsit sem kedvesen, így én egyből felkaptam fejemet a könyvből, amit egész idáig bújtam, mintha csak nekem szólt volna. - Nem akarsz valamit elmondani?

-Mire gondolsz? - kérdezte halkan Taehyung, a fekete hajú fiúra nézve.

-Arra, hogy sárvérű vagy. Bizony, ő egy igazi sárvérű! - kiáltotta el magát nevetve, a többi diák pedig csatlakozott hozzá. - Vigyáznunk kell, hogy hozzánk, aranyvérűekhez ne nyúljon, mert bemocskol minket!

Értetlenül néztem körbe, de senki sem védte meg. Megmenthettem volna én is, de túlságosan féltem. Még a legjobb barátom, Yu Gyeom is csatlakozott a többiekhez és nevetve kezdték el csúfolni őt. A szívem szakadt meg, amikor megpillantottam könnyesedő szemét, és bátorságot véve, éppen felszólaltam volna, de belépett az ajtón a tanár. Persze, nem vett észre semmit sem az előbb lezajlott eseményből, még Taehyung könnyes szemét sem látta, csupán nagy lendülettel vetette magát bele a bájital tanba.

Ezek után, ez így ment minden egyes nap. Sokszor bántották mentálisan Taehyungot, aki csak halkan tűrte. Sokszor láttam, ahogyan a szünetekben bement az egyik mosdóba, ahol a pletykák szerint egy idegesítő, mindig síró szellem élt. Sok rosszat hallottam a szellemről, de semmi kedvem sem volt bemenni oda, így az ajtótól nem messze álltam, mindig várva Taehyungot.

A napok lassan hetekbe fordultak át, a hetek hónapokba és a hónapok évekbe. Így történt az, hogy három éve nem beszéltem vele egy árva szót sem, csak messziről bámultam, mint egy pszichopata. Előfordult, hogy rajtakapott, hogy bámulom, de szerintem betudta annak, hogy én is csak piszkálni akarom. Őszintén, nem tudom miért legeltettem rajta a szemeimet, csupán érdekelt, hogy miért nem beszél, miért nem védi meg magát és mit rejteget. Ugyan, nem beszéltünk egyetlen szót sem -talán néha köszöntünk egymásnak-, de egy kicsit talán megismertem így is. Nagyon szeret olvasni, nagy intelligenciája van és lexikális tudása. Tudom, hogy a legjobban a sötéttől és a vihartól fél, ugyanis egyszer, az egyik órán mindenki mumusa lelepleződött, még az enyém is, aminek nem örültem túlzottan. Ezek után újra a középpontba került és kislánynak nevezték, amiért fél a sötéttől és a vihartól, de ő ezt is leszegett fejjel tűrte.

Az évek során viszont férfiasabb lett. Nem mondom, hogy izmos volt, inkább azt mondanám, hogy kicsit szálkás. A hangja, amit alig hallok mélyebb lett, a válla is szélesebb lett és természetesen, magasabb is lett. Úgy nőtt fel velem együtt, hogy egy árva mondatot sem beszéltünk egymással és nem tudom miért, de ez bántott. És annak köszönhetően, hogy felnőttünk már nem csak mentálisan bántották, hanem fizikailag is. Előfordult, hogy egy-egy monoklival járt be órákra, vagy sebbel az arcán, esetleg az ajkán. Én pedig ekkor mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta. Ha tehettem volna, mindent visszaadtam volna Hoseokéknak, minden egyes mondatot, ütést, de nem tehettem.

Egyre sűrűbben fordult elő, hogy rászóltam Hoseokékra, hogy elég lesz, hagyják abba, de csak kinevettek. Sokszor panaszkodtam Yu Gyeom-nak, vagy öntöttem ki a szívemet Taehyunggal kapcsolatban, de nem nagyon értette ő sem, hogy miért is foglalkozok vele ennyit. Néha ő is megvédte Taehyungot, de ennél többet nem tett, maximum amikor piszkálták, nevetett.

Aztán, az egyik nap megváltoztatta az összes többit is.

Szokás szerint tisztes távolból figyeltem Taehyungot, ahogyan mint mindig, leült a tó melletti fűzfa alá és olvasott vagy beszélgetett. Ez miatt is érték támadások, hogy biztosan fogyatékos és magában beszélget, de ez bennem meg sem fogalmazódott. Én inkább arra gondoltam, hogy ért a növények nyelvén. Nem először lenne erre példa, ugyanis sok olyan varázsló vagy boszorkány járt ide, aki értett a növények vagy az állatok nyelvén. Én tisztán hittem benne, hogy Taehyung nem fogyatékos, hanem a fához beszélt.

Sokszor gyönyörködtem Taehyungban, ugyanis gyönyörű volt. A szó szoros értelmében Taehyung maga volt a tökéletesség, még férfi szemmel is. Komolyan nem hittem el, hogy egy olyan teremtést, mint ő, hogyan lehet bántani. Amikor lehunyta szemeit és hátrahajtotta fejét, a nap sugarai tökéletesen világították meg kissé barnás bőrét, én pedig ekkor éreztem valami fura, szorító érzést a mellkasomban. Nem tudtam mi volt az, hogy miért éreztem, de nem is nagyon volt idő ezen gondolkoznom, ugyanis Hoseok és bandája nevetve indult meg Taehyung felé. Amint elé értek, szokásukhoz híven először szavakkal bántották, majd a gallérjánál fogva rántották fel és lökték a fának. Kezemet ökölbe szorítva néztem a jelenetet, és ekkor pattant el bennem valami. Indulatosan indultam el feléjük, mint egy dúvad és erősen fogtam meg Hoseok köpenyét és rántottam rajta egy nagyot, így halkan nyekkenve esett hátra. Azt hiszem, ezek után a levegő megfagyott, csupán farkasszemet néztem Hoseokkal, míg fel nem segítették a haverjai a földről és le nem porolta magát.

-Mi bajod van, Jeon? - kérdezte Hoseok szemöldökét felhúzva.

-Inkább neked mi bajod van? Miért kell bántani őt? - mutattam hátra Taehyungra, aki még mindig a fának támaszkodva nézett rám hatalmas szemekkel.

-Te hol voltál az elmúlt években? A szülei muglik, sárvérű, nincs semmi keresnivalója itt!

-Ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. Borzasztóan gyerekes, amit csinálsz, ugye tudod?

-Mivan, hirtelen te lettél az őrangyala? Vagy talán bejön a kis nyomi? - kérdezte összeröhögve a barátjaival, én viszont rezzenéstelen arccal néztem rá.

-Komolyan, Hoseok hagyd békén, vagy kénytelen leszek megütni téged.

-Te? Pont engem? Na ne röhögtess... - nevetett fel hangosan, én pedig nem vártam, csupán lendítettem jobb öklömet, ami tökéletesen találkozott Hoseok orrával.

Kissé hátratántorodott az orrát fogva, amiből nem sokkal később kibuggyant vére, és dühös tekintetével találtam szembe magamat.

-Ezt nagyon meg fogod bánni, Jeon! Erről kezeskedni fogok és apám is! - fenyegetett meg, majd még mindig az orrát fogva indult vissza az iskolába, a bandájával együtt.

Felsóhajtva fordultam hátra a barna hajú fiúhoz, aki továbbra is hatalmas szemekkel nézett rám.

-Jól vagy? - kérdeztem a hajamba túrva, ugyanis eléggé kínos volt a hangulat.

-I-igen... köszönöm... - motyogta halkan, s egy kis idő múlva visszaült előző helyére. Egy kis ideig feszengve álldogáltam mellette, majd bátorságot véve magamon, foglaltam mellette helyet, természetesen tisztes távolban.

Csendben ültünk egymás mellett, mindketten a tavat nézve, ami gyönyörűen csillogott.

-Miért? - szólalt meg végül Taehyung, így ráemeltem íriszeimet.

-Mit, miért? - kérdeztem értetlenül, ő viszont nem nézett rám.

-Miért védtél meg? És... miért maradtál itt? - kérdezte halkan, óvatosan rám nézve.

-Basszus... esetleg zavarok? - Akkora hülye vagyok... meg sem kérdeztem, hogy itt maradhatok-e.

-Nem... nem így értettem, csak... senki sem barátkozik velem, senki sem beszél velem.

Ha elmondanám neki, hogy mióta idekerültünk azóta figyelemmel kísérem majdnem minden lépését, szerintem elijeszteném magamtól.

-Igazából, már régóta közbe akartam avatkozni, de nem mertem. Sajnálom... - fordítottam vissza tekintetemet a tóra.

-Nem kell semmit sem sajnálnod. Úgy cselekedtél, mint ahogy a többi ember is teszi - vont vállat, én viszont lelkiismeret furdalást éreztem, nem is kicsit.

Csönd telepedett ránk, csak a szél halk hangja hallatszódott és a többi diák morajlása.

-Amúgy... hogyan tudtad meg, hogy értesz a növények nyelvén? - kérdeztem rá, ugyanis elég kínos volt számomra ez a csend.

-Tessék? - nézett rám értetlenül, hatalmas szemekkel.

-Hát... a fával beszélgetsz, nem? - ráncoltam össze a szemöldökömet és kezdtem hülyén érezni magamat.

Taehyung halkan felkuncogott, amit most hallottam először, de már most megbabonázott. Nagyon szép hangzása van a nevetésének, és már most ezt akarom hallani állandóan.

-Kedves tőled, hogy azt hiszed különleges vagyok, de nem értek a növények nyelvén - mondta már sokkal hangosabban.

-Ó... - hajtottam le zavartan fejemet és már ástam magamnak a síromat, hogy önként temessem el magamat.

-Egy tündérrel beszélgetek. Mások nem látják, én sem tudom, hogy nekem miért fedte fel magát, de megtörtént.

-Egy tündérrel? - néztem rá szemöldök ráncolva, ő pedig bólogatott.

-Igen. És... köszi, hogy te nem azt hitted, hogy fogyatékos vagyok vagy valami, mint ahogyan a többiek is -mosolygott rám halványan.

-A többiek a fogyatékosok, nem te - vontam vállat, és itt kezdődött el a mi kis barátságunk.

Ezután, szinte mindennap beszélgettünk, és ugyan, az elején szótlan volt, általában én beszéltem, de egy kis idő múlva egyre jobban feloldódott. Sokkal többet beszélt, mosolygott és nevetett, amit imádtam. Hoseokék is leálltak a piszkálásával, és ugyan néha kaptunk egy két negatív jelzőt, mint például, hogy buzik, de nem foglalkoztunk vele.

És így történt ismét az, hogy a hetekből, hónapok lettek és abból újabb egy év. Taehyung már teljesen feloldódott a közelemben, sőt, sokszor ölelgetett vagy esetleg fogta meg a kezemet, de ezek nem voltak számomra furcsák. Sokkal inkább az volt furcsa, amit akkor éreztem, azokban a percekben. Szívem őrült tempóban vert akkor, hasamban is furcsa bizsergést éreztem, de nem akartam neki túl nagy jelentőséget adni. Pedig kellett volna...

Imádtam Taehyung minden egyes porcikáját vagy amit éppen csinált. Imádtam nézni, miközben tanult vagy olvasott, imádtam nézni, amikor bájitalt főzött és néha meggyűlt vele a baja, imádtam nézni, ahogyan tiltakozik a tanár ellen, hogy már pedig ő nem fogja megölni szerencsétlen kísérlet állatot, imádtam nézi, ahogyan az új seprűjével tanult repülni és az örömöt az arcán, amikor sikerült rajta maradnia. Egyszóval, minden ami Taehyung volt, imádtam.

Egy fagyos, téli estén a klub helyiségben ültünk a kandalló mellett, míg ő szokás szerint olvasott én pedig telefonon játszottam. Szinte az összes diák elment a közeli kocsmába vajsört inni, és szurkolni a kedvenc csapatának, így nyugodtan élveztük a meleget, a csöndet és egymás társaságát. Megunva a játékot, eltettem a telefonomat a zsebembe, és Taehyungra néztem, aki teljes beleéléssel falta a sorokat. Hatalmas mosoly kúszott arcomra, és halkan másztam le a kanapéról, majd foglaltam helyet mögötte és öleltem át hátulról. Ezek az érintések nem voltak furák, ugyanis eléggé közel álltunk egymáshoz.

-Nem játszol? - kérdezte, le sem véve íriszeit a sorokról, miközben ölelésembe simult.

-Meguntam - vontam vállat, és állammal vállán támaszkodtam meg, belelesve, hogy mit is olvas éppen.

-Abbahagyjam az olvasást? - fordította kicsit oldalra fejét, hogy a szemeimbe tudjon nézni, én viszont megráztam a fejemet.

-Nem kell. Szeretem nézni, ahogyan olvasol - bújtam hozzá szorosan, amit ő mosolyogva tűrt.

-Néha te is olvashatnál - szélesedett ki a mosolya, én viszont kissé elhúztam ajkaimat.

-Az olvasás nem az én világom, te is tudod. Hamar megunom a dolgokat.

-Akkor engem is meguntál már, csak nem mondod el? - nézett újra szemeimbe mosolyogva, ujjbegyével megjegyezve, hogy hol is tartott a könyvben.

-Téged sosem tudnálak megunni - néztem mélyen szemeibe.

-Milyen nyálas vagy... - nevetett fel, amihez csatlakoztam és nyakához bújva, óvatosan szívtam magamba kellemes illatát, amitől a gyomrom szabályosan bukfencezett egyet. Tekintetem Taehyung arcvonásaira tévedt, ami gyönyörű volt, a kandalló fénye miatt. Minden egyes részletet megnéztem arcán, minden egyes bőrhibát, anyajegyet és itt jöttem rá valamire. Arra, hogy én nem barátként gondolok rá. Nem is testvérként. Sokkal inkább úgy gondoltam rá, ahogyan nem szabadott volna. És ezt azóta, amióta megláttam. Tizenegy évesen, szeptember elseje óta. Nem beszéltünk egy szót sem, de kötődtem hozzá. Lehetséges ez egyáltalán? Hogy úgy kedvelj meg valakit, hogy egy szót sem beszélsz vele?

Ezek után, sokkalta nehezebb volt a közelében lennem, ugyanis kezdtem egyre feltűnőbb lenni. Sokkal többet öleltem meg, vagy fogtam meg a kezét, és mostani szokásom lett az is, hogy arcon pusziljam. Persze, Taehyung nevetve fogadta ezeket a megnyilvánulásaimat, de néha szóvá tette, hogy mi történt velem, nem ilyen voltam. Csupán az történt, hogy mást érzek irántad, Taehyung...

És most itt vagyunk, tizenhét évesen, az utolsó évünket járjuk, én pedig egyre inkább szenvedek a bennem kavargó érzésektől.

Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyenek lehetnek Taehyung ajkai. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy milyen lehetne őket csókolni. Azt nem mondanám, hogy szexuálisan is vonzódtam hozzá, de azért piszkálgatta néha napján a fantáziámat, hogy milyen is lehetne. Sokszor voltam azon, hogy nem bírom, elmondom neki mit érzek, de sohasem volt merszem. Ugyanez volt a csóknál is. Sok olyan helyzetbe kerültünk, ami azt sugallta számomra, hogy gyerünk, itt a remek alkalom, csókold meg, de ehhez sem volt merszem. Ilyen alkalom volt például az egyik téli délutánunk. Az iskola egyik eldugottabb területén voltunk és hógolyóztunk. Éppen Taehyung után futottam, amikor elcsúsztam, és rántottam magammal. Ő halkan nyekkenve érkezett a puha hóba, míg én rá estem. Óvatosan emelkedtem fel róla, nagy szemekkel vizslatva őt, hogy nem lett-e semmi baja, de ő csak nevetve nézett fel rám. Akkor úgy éreztem, hogy meg kellene csókolnom, de nem mertem. Egyrészt féltettem a barátságunkat, ugyanis túl fontos lett nekem, ahhoz, hogy elveszítsem, másrészt féltem, hogy mit reagálna.

Tudom, hogy Taehyung-nak még nem volt senkije, így még sohasem csókolózott. Mielőtt barátok lettünk volna, megismertem egy lányt, akivel az egyik bálon megtörtént az első csókom, de így visszagondolva nem is élveztem. Na, de visszatérve, nem szeretném ellopni Taehyung első csókját, hiszen megérdemli, hogy egy olyan embertől kapja, akit szeret. Azt akarom, hogy mosolyogva gondoljon vissza az első csókjára, és ne szomorúan, esetleg bosszúsan.

Hosszas gondolkodásomból egy hatalmas dörgés hozott vissza, amit egy villámlás követett. Érdeklődve néztem körbe a szobámban, amit Yu Gyeom-mal osztok meg jelenleg egyedül, mivel a többiek egy másik szobában buliznak vagy mi.

Lassan fordultam hátamra csukott szemekkel, hogy elaludjak, hiszen így is bőven elmúlt éjfél, holnap pedig fárasztó napunk lesz.

Már majdnem elaludtam, amikor lépteket hallottam meg magam mellől, de nem különösen foglalkoztam vele, azt hittem Yu Gyeom, de amikor valaki hozzá ért a fejemhez, kipattantak a szemeim és a sötétben próbáltam kivenni az alakot, majd mikor sikerült, szemeim hatalmasra nőttek.

-Taehyung? - ültem fel, amint realizálódott, hogy tényleg ő az. - Baj van?

-Nem, csak... ahj... nincs senki a szobámban és vihar van... - szorongatta a pólója alját, én pedig halvány mosolyra húztam ajkaimat, majd arrébb mászva az ágyamban felemeltem a takarómat, ő pedig minden szó nélkül vackolta be magát mellém.

-Felkeltettelek? - kérdezte halkan, miközben mellkasomhoz bújt.

-Nem, fent voltam. Nem tudtam aludni a sok gondolatomtól - sóhajtottam fel, miközben átkaroltam.

-Milyen gondolatok? - húzta kicsit hátrébb a fejét, hogy szemeimbe nézhessen.

Ugyan, gondolkodtam, hogy elmondom neki, de túlságosan nyuszi vagyok ehhez.

-Mindegy.,. - öleltem magamhoz mosolyogva, ő pedig úgy bújt hozzám, mint egy kiscica. Őszintén, az elején nem gondoltam volna, hogy Taehyung ilyen is lehet, de határozottan nem bántam meg, hogy akkor, aznap kiálltam érte.

-Jungkook.,. - szólalt meg halkan Taehyung.

-Igen?

-Jól vagy? Nagyon gyorsan dobog a szíved - bújt ki mellkasomból és felemelte fejét, hogy szemeimbe nézhessen.

Én viszont nem tudtam válaszolni, ugyanis, amit láttam elkápráztatott.

A kinti lámpák fénye beszűrődött, ezáltal halványan láttam Taehyung csillogó szemeit, és amikor villámlott, tisztán láttam arcát. Mai napig nem szoktam hozzá, hogy milyen gyönyörű is ő, férfiként.

Akkor, ott bennem, valami megtört. Már nem érdekelt, hogy mit szól ahhoz, hogy szeretem, ha esetleg megcsókolom.

Ösztönösen hajoltam felé, ő viszont nem húzódott el, csupán nagy szemekkel pislogott rám. Amikor már orrunk összeért, belenéztem szemeibe, de nem nagyon tudtam kiolvasni belőlük semmit sem. Halovány mosolyra húztam ajkaimat, majd csók helyett, egy pillangó puszit leheltem puha párnácskáira. Vártam, hogy ellökjön magától, vagy kérdőre vonjon, de egyik sem történt meg. Felbátorodva újabb puszit nyomtam ajkaira, majd újra és újra, de nem csókoltam meg. Várni akartam a jelre, hogy megtehetem.

-Jungkook..,? - kérdezte halkan, miután már csak a szemeibe néztem.

-Hm? - hümmögtem, kicsit szorosabban magamhoz ölelve vékonyka testét.

-Miért?

-Szerinted? - kérdeztem vissza mosolyogva, újra szemeibe nézve. Nem válaszolt, csupán nagyot nyelt.

Így feküdtünk szótlanul, egymás szemeibe nézve, egymást ölelve. Néha összerezzent, amikor dörgött az ég vagy villámlott, de ilyenkor csak szorítottunk ölelésünkön, már ha ez lehetséges volt. Hirtelen sokkal közelebb húzódott hozzám, amit nem tudtam mire vélni.

-Nem értetted a kérdésemet.,. - mosolygott rám halványan, azonban én nem értettem semmit sem.

-Mi?

-Azt kérdeztem miért. Miért csak puszit kapok? - szélesedett ki mosolya, engem ezzel teljesen meglepve.

Egy ideig tátott szájjal próbáltam feldolgozni a hallottakat, majd nagy mosollyal ajkaimon hajoltam párnácskáira, hogy egy szerelmes csókba vonjam. Félénken mozgatta ajkait, amit aranyosnak találtam. Egyáltalán nem volt béna vagy ügyetlen, csupán félénk.

Nem volt se vad, se szenvedélyes a csók, de imádtam. Nem túlzok, ha azt mondom istenien finom volt az íze, akár a méz olyan édes. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Sokszor elképzeltem már ezt, de azt hiszem, ez minden képzeletemet felül múlta.

Egy apró puszival váltunk el egymástól, Taehyung pedig zavarában visszabújt mellkasomba, és azon kezdett el apró köröket leírni. Halkan elnevettem magamat, átkarolva testét, fejbúbjára adva egy aprócska csókot.

-Ez azt jelenti, hogy te is..,? - kérdeztem a hátát cirógatva.

-Igen.,. azt hiszem.,. - bújt szorosabban hozzám.

-Kérdezhetek valamit? - kérdeztem, megállás nélkül simogatva hátát.

-Bármit.

-Te már csókolóztál előttem valakivel, hm? - csíptem az oldalába játékosan, amitől felvinnyogott nevetve, én viszont ijedten kaptam tekintetemet Yu Gyeom felé, de meg sem mozdult.

-Az nem tartozik rád - vigyorgott fel rám játékosan, én viszont kezdtem kicsit morcos lenni.

-Azt ne mondd, hogy már csókolóztál valakivel. Tudod te, hogy hányszor meg akartam ezt már tenni, de nem akartam ellopni az első csókodat? És ki volt az? Hm? - kérdeztem ingerülten, de ő csak mellkasomra puszilt.

-Nyugi, nem csókolóztam senkivel sem, csak húzni akartam az agyadat. Cuki vagy féltékenyen - nevetett fel, én pedig hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

-Angyalbőrbe bújt ördög vagy, tudsz róla? - kérdeztem nevetve.

Nem válaszolt, csupán nyakát nyújtva hajolt fel hozzám, én pedig értve kérését, összetapasztottam ajkainkat, újabb édes, szerelmes csókot váltva vele. Azt hiszem ez ínyemre való. Készüljön fel, mert már most a rabja vagyok a csókjának. Halkan pihegve vált el tőlem, és feküdt mellkasomra, hatalmas szemekkel nézve fel rám.

-Zavarok? - szólalt meg hirtelen Yu Gyeom, így ijedten kaptuk felé tekintetünket és igen... az ágyon ülve nézett minket vigyorogva.

-Izé... ő csak... félt a vihartól... - próbáltam kimagyarázni magunkat valahogyan.

-És a szádban bújt el? - szélesedett ki vigyora.

-Mióta vagy fent? - kérdeztem összeszűkítve szemeimet.

-Az elejétől kezdve. Hallottam, hogy valaki bejött, és amikor megláttam, hogy Taehyung az, már tudtam, hogy ezt nem szabad kihagyni. Öcsém... már nekem fájt nézni, ahogy csak bámultátok egymást. Majdnem odaordítottam, hogy csókot, most!

-Háromig számolok. Ha addig nem tűnsz el, én esküszöm, hogy megöllek Kim Yu Gyeom! - kiabáltam rá, ő pedig ijedten pattant ki az ágyából és fogalmam sincs, hogy hova, de kifutott a szobából.

Frusztráltan sóhajtottam fel, ám az idegességem azonnal elmúlt, ahogyan megláttam Taehyung zavarban úszó arcát. Rávigyorogtam, ő pedig zavartan bújt el újra mellkasomban, én pedig nevetve karoltam át mindkét kezemmel testét, teljesen hozzápréselődve.

~~~~~~

Na sziasztok! Mint ígértem, itt is van az első oneshot, ami VKook. Tudom... már megint VKook, de VKook is my life.♥

Régóta el akartam kezdeni egy ilyen jellegű könyvet, szóval remélem tetszeni fognak az itteni egy vagy több részes ficik.:3

Ez ugyan nem lett egy nagyon hű, de nagy fanfiction, de túlságosan Harry Potter függő vagyok, és tudtam, hogy nekem egy ilyesmit kell írnom VKookosban.:3

Ha esetleg van olyan páros akikkel szívesen olvasnátok, nyugodtan megírhatjátok, nem kell félni és igyekszem valamit írni majd.

xxMinHeezixx