Dermesztő, szinte már fagyos szél fújt kint; nem meglepő, hiszen november közepét írtunk. A barna hajkoronájával rendelkező férfifiú csontvelőig átfagyott, hiába hordott több mint két réteg ruhát, nem nyújtott számára elég biztonságot, védelmet. Dideregve emelte ki kezét kabátja bunkerjéből, hogy a kilincset lenyomhassa, és beléphessen a kellemes melegbe. Amint a küszöböt átlépte, meggyőződése volt, hogy szinte érzi, ahogyan eltűnnek a jégcsapok az orrából, s vérkeringése is újraindul. Sapkáját is lekapta kobakjáról, majd tincseibe futtatta ujját, lágyan játszadozva azokkal, hogy némileg elfogadható külsőt kölcsönözzön magának. Ezek után vezette végig tekintetét a kellemes, karácsonyi hangulatot biztosító kávézó minden egyes négyzetcentiméterén, majd mintha csak Isten is úgy akarta volna, pontosan egy szabad asztalka foglalt helyet a helyiség végében, az ablak mellett. Nem is tétovázott, magabiztosan indult el a lakozott asztal irányába, majd foglalt helyet, levetve kabátját is, melyet a szék karfájára akasztott.

- Üdvözlöm! – jelent meg egy előzékeny pincér, mosolyával szinte már a barna hajú fiút is jó kedvre derítve. – Mit szabad hoznom?

- Egy mogyorós forró csokit szeretnék kérni.

- Rendben, máris hozom.

Miután a felszolgáló eltűnt, egy másik asztalhoz igyekezve, a fiú úgy döntött, hogy alaposan körbe kémlel; ugyan kicsiny volt a kávézó, mégis sokkal barátságosabb, kellemesebb környezetet nyújtott, mint mondjuk egy hatalmas, híres helyiség. Égő sorok lógtak a falon, melyek csodás fényeket bocsájtottak ki magukból, s a pulton apró, de annál figyelemfelkeltőbb díszek tengették napjaikat. Egyszóval, ez egy olyan hely volt, ahova az ember szívesen vonul el a problémák elől, s talál megnyugvást, békét.
Azonban, a fiatal fiú tekintete hirtelen megakadt valakin; nem tudta elszakítani róla tekintetét, pedig tudta, a bámulás nem helyén való. Nem messze tőle, egy igencsak fiatalnak tűnő fiúcska foglalt helyet, s eléggé mélyen belemerült jegyzeteibe, melyek az asztalon szanaszét hevertek, akárcsak a frissen lehullt őszi levelek. Miután jobbra szemügyre vette a kis lapokat rájött, ezek nem jegyzetek, sokkal inkább vázlatok, hiszen a fiú alkotott; nem is akárhogyan. Szemei szinte ragyogtak, akárcsak a legfényesebb csillag az égen, s elszántság ült meg bennük, mely számára igazán imponáló volt. Szerette a céltudatos embereket, akik tudják, hogy mit és hogyan csinálnak, akár munkában, akár magánéletben. Messzemenőleg, sőt, akár örökkön örökké is rajta legeltette volna íriszeit, azonban a kért itala megérkezett. A gőzölgő, édes nedűt szinte azonnal kacsói közé kapta, hogy felmelegíthesse fagyos ujjait, majd utána egy jó nagyot kortyolt a barna italból. Kellemes borzongás járta át egész testét, s mosolyogva hunyta le szemhéját, hiszen sok régi emléket idézett fel benne ez a jelentéktelennek tűnő forró ital.

Azonban íriszei szinte öntudatlanul vándoroltak újra a fiúra, ki nyelvét kidugva satírozott éppen. Ennek láttán jót kuncogott a markaiban forró csokit tartó fiatalember, és mintha csak meg lett volna írva, a másik fiú azonnal felkapta íriszeit, egyenesen a másik szembogaraiba tekintve. Az idő mintha megfagyott volna, csak nézték egymást, elveszve a másik lelkének tükrében, azonban ezt a lehetőséget kihasználta a fiú, így alaposan végigmérte a másikat:
Fekete tincsei enyhén a szemébe lógtak, mégsem akadályozta ez őt a látásban. Ajkai dúsak, korallrózsaszínek voltak, melyeket szívesen megkóstolt volna az idősebb. Íriszei szép, mandulavágásúak voltak. Bőre hibátlan, hófehér volt, mely tökéletesen ellentéte volt a másiknak; neki kissé barnás, napbarnított bőre volt, amit sokszor szégyellt.

Végül a fekete hajú törte meg a szemkontaktust; zavartan hajtotta le fejét, azonnal összeszédelgőzve, a fekete mappájába téve papírjait. Kapkodott, ujjai remegtek, így kissé ügyetlenkedve vitte véghez a tettet, de amint végzett, mélyen a nadrágzsebébe nyúlt, majd amint a markában tudhatta a pénzt, lerakta azt az asztalra, bő borravalót itt hagyva. Ezek után sietősen kapta magára a pufi, fekete kabátját, melyet a bolyhos sapkája és kesztyűje követett, s sebtében hagyta el a kis kávézót.
A másik fiú értetlen tekintettel figyelte az ajtót, melyen nemrégiben távozott kiszemeltje; sosem tagadta, mindkét nem megmozgatja a fantáziáját, azonban eddig nem sok fiúval volt dolga - talán kettővel. Mérhetetlenül csalódott és letörött volt; meggyőződése volt, hogy a kinézetével ijesztette el a másikat. Hogyan gondolhatta azt egy percig is, hogy szóba fog vele állni? Csüggedten sóhajtott fel, megrázva fejét is, kikergetve az előbb átélteket ideái tengeréből, s a hátralevő időben csakis az italra koncentrált; azonban, annak eltűnt édes, mámorító íze, helyette csak a keserű, búbánatos aroma maradt meg.

Miután kiürítette a pohár tartalmát, előhalászta pénztárcáját, s annak rejtekéből varázsolt elő kellő mennyiségű bankjegyet, s tette le az asztal szélére. Amikor sapkája is fejére került, elhagyta a családias helyiséget, egyenesen az apokalipszis közepére lépve – erős túlzás, de így érezte magát. Monotonon lépkedett a kissé girbegurbás útszakaszon, mely egyenesen az otthonához vezetett, mégsem vágyott haza; üres és magányos volt a kis kialakított vacka. Nem, nem panaszkodott, meglehetősen jól élt, sosem adódtak ilyen téren gondjai, csupán akármennyire is fűtött be otthon, mindig hidegnek, hűvösnek érezte a hőmérsékletet; hiányzott neki valaki, aki melegséget, s színt visz az otthonába. Állatot sajnos nem tarthatott, hiszen allergiás volt a szőrükre, azonban egy nagy akváriumot megengedhetett magának, melyek szebbnél szebb halakkal volt telis tele.

Pár perc alatt a lakásához ért, s éppen beütötte volna kapukódot, amikor szeme megakadt egy elanyátlanodott kesztyűn. Szinte azon nyomban lehajolt érte, hiszen az itt lakók mindig is figyeltek a másikra, s ha netalántán valaki elhagyott valamit, a földszinten levő párkányra rakták azt, hogy a gazdája rátalálhasson a magára hagyott tárgyra. A fiú is így tett, amint belépett a nyílászárón, a párkányhoz lépett volna, amikor a lépcső tetejéről neszt hallott.

- Hol vagy...? Hol hagyhattam el? – egy fiú volt, neki háttal állt, minden erejével valamit keresve.

- Esetleg ezt keresed? – szólalt fel a fiú, a magasba emelve a kesztyűt, meg is lóbálva, azonban amint a másik megfordult, rögtön lemerevedett. A kávézóban látott fiúcska toporgott vele szemben, s amint mindketten realizálták a helyzetet, zsenánt csend alakult ki közöttük.

- I-igen, köszönöm... - halkan beszélt a másik, a fiút mégis elfogta egyfajta érzés; hanglejtése lágyan simogatta hallójáratait, melybe egészen beleremegett.

A fiú csupán bólintott, majd amint felbattyogott az előtte elhelyezkedő lépcsőfokokon, s elérte a fiút, átnyújtotta neki a szürke, bolyhozott kesztyűt. A másik szó nélkül vette el tőle, s egy utolsó pillantást vetett a magasabbikra, majd hátat fordítva, a lifthez lépett. A barna hajú is lifttel szeretett volna utazni, hiszen nem olyan barátságos a tizedikre felgyalogolni, így legyen bármennyire is kínos köztük a hangulat, mellé lépett. Csendben várakoztak, egészen addig, míg a lift le nem ért. A magasabbik maga elé engedte a kisebbet, aki azonnal megnyomta azt a gombot, amelyre a tízes szám volt felrajzolva. Természetesen, ez nem kerülte el a másik figyelmét; milliszekundum alatt jutott eszébe, hogy jó pár hónapja árulják a mellette lévő házat. Irreálisnak tartotta a helyzetet, hogy pont ő, pont most költözik mellé; végtére is, nem egy filmben vannak, ahol az ilyen megtörténik. Ám mi van akkor, ha csak valakit meglátogat? – gondolta magában a magasabbik, miközben a mellette állóra tekintett; ezt csak egyféleképpen tudja kideríteni.

- Most költöztél ide? – törte meg a köztük olyannyira kialakult némaságot, s jómaga is meglepődött robusztus, rekedtes hanglejtésén.

- I-igen. A közelben van az iskolám – a fekete hajkoronával rendelkező továbbra sem méltatta a másikat azzal, hogy esetleg rátekint, még mindig a talajt tanulmányozta, kezében a mappáját szorongatva; kellemetlenül érezte magát.

- Az jó – reflektált határozatlanul a másik, agytekervényeiben azon gondolkozva, hogy milyen témát hozhatna fel, ami megtöri a jeget, melyek kettejük közt húzódott, akárcsak egy vastag, hatalmas fal. – Hát, akkor isten hozott itt! Én leszek a szomszédod.

A kisebb, ennek halltára felkapta kobakját, mely eddig oly szorgosan volt lehajtva a talaj felé. Úgy gondolta, hogy ennél szerencsétlenebb nem is lehetne.

- Ó, mellesleg Daehyun vagyok – a barna hajú fiú kacsóját a másik felé nyújtotta, aki ugyan habozott egy ideig, végül elfogadta a felé tartott kezet.

- Youngjae – mutatkozott be ő is, ezzel mosolygásra késztetve Daehyun-t.

Ezek után, a két fiatal meglehetősen abszurd és szürreális helyzetekben találkoztak, melynek akarva-akaratlanul is az lett a végkimenetele, hogy szóba elegyedtek egymással – Daehyun legnagyobb örömére. Az elején Youngjae rendkívül visszahúzódó volt, keveset is beszélt, ám ez nem érdekelte a másikat; magabiztosan vállalta magára a beszélgető partner szerepét. Ahogyan teltek a hetek, Youngjae úgy nyílt meg szépen, fokozatosan. Már mert beszélni, felvállalni önmagát, így elkerülhetetlen volt, hogy ne beszéljenek meg egy közös kiruccanást a közeli állatkertbe.

Ugyan, még mindig farkasordító szellő fújt, egyiküket se érdekelte; boldogan járták a kialakított utakat, meglesve az egzotikus állatokat. Youngjae kedvenc része azonban az volt, amikor az állatokat etethette; gyermeki csilingelés volt kacajában, melyet Daehyun kivételesen aranyosnak s vonzónak talált. Ettől kezdve, a két fiú jövője, meg volt pecsételve.

Jó barátok lettek, szinte elválaszthatatlanok; a szabadidejüket mindig egymással töltötték, hol az egyik lakáson, hol a másikon. Daehyun a felhők között úszott, életében először gondolta úgy, hogy igazán boldog, s felhőtlen.

Így történt az, hogy a napok hetekké, a hetek hónapokká fordultak át. Immáron fél éve annak, hogy a kávézóban találkoztak. Mindketten nagyon boldogok, ámbár Daehyun szívét hatalmas, ólomsúly nyomja; menthetetlenül, visszavonhatatlanul beleszeretett a másikba, s akármennyire akarja, ezt többé nem tudja elnyomni, elrejteni. Ma mindent el fog mondani a másiknak, ha törik, ha szakad.

Daehyun sokat morfondírozott, hogy hova is mehetnének e nemes nap érdekében, a választása pedig a kávézóra esett; ahol minden elkezdődött. Tavasz lévén kellemes fuvallat fújt, így felszabadultan sétáltak egymás mellett, s csevegtek édes kis semmiségekről. A kávézóba érve mindketten mangós limonádét kértek, mellé pedig két különböző íz világú süteményt; hiába jöttek ki jól, sok mindenben különböztek. Youngjae hevesen gesztikulálva mesélt az egyik órájáról, ahol hatalmas sikernek örvendhetett, de Daehyun fel sem fogta igazán, hogy miről deklarál. Félreértés ne essék, érdekelte őt nagyon is barátja közölni valója, azonban figyelme lekorlátozódott, amint mélybarna, mandulavágású íriszeibe tekintett. Teljesen elveszett a másik lelkének tükrében. Mindig úgy érezte, hogy a fekete hajú, a lelkébe lát – ez persze badarság, tudta ő is, mégis minden egyes alkalommal megfordult ideái tengerében ez az ábránd.

Miután úgy gondolták, hogy ideje távozni a kis helyiségből, ki is léptek az üzlet ajtaján, egyenesen a közeli tavas parkba sétálva, hogy megnézhessék a csodás látképet; éjjel a legszebb. A kis tavacska, mely a park közepén foglalt helyet, színtiszta volt, ezáltal a Hold fényét, melyet a Naptól lopott, tökéletesen visszaverte, a felfüggesztett égősorokkal egyetemben, amelyek a tó körül voltak felaggatva. Youngjae tátott ajkakkal szemlélte a panorámát, miközben a korláton ücsörögtek, lelógatva lábaikat; teljességgel lenyűgözte őt.

- Nagyon szép – sutyorogta maga elé a kisebb.

- Igen, nagyon szép – felelte Daehyun is, azonban tekintetét le sem vette Youngjae orcájáról. Ugyan, nem egy dologról beszéltek, szívük mégis egyszerre dobbant a rájuk törő boldogság hormonoktól. A barna hajú pedig tudta, ez lesz a megfelelő alkalom arra, hogy színt valljon. Minden bátorságát összegyűjtve fordult a másik felé, meg is szólítva őt. Youngjae kérdőn fordult a másik irányába, ezáltal nehézséget okozva neki, hiszen amint gyönyörű, csillogó íriszeibe tekintett, a világ megszűnt létezni körülötte. A fiú hebegett-habogott; szüntelenül kattogott, hogy most mennyire idiótának tűnhet a másik szemében. Végül, percek elteltével nyitotta el ajkait, hogy szavakat formálhasson; elmesélte, amikor először találkoztak. Minden apró részletre emlékezett, amiket nem szégyellt felhozni és elmondani a másiknak. Teljesen megfeledkezett arról, hogy kinek is önti ki ily' módon szívét, csak úgy jöttek az emlékek s érzések. A következő pillanatban már azon kapta magát, hogy a másikat magasztalja; gyönyörű, markáns, lélegzetállító – hangoztak el e szavak. Youngjae, azonban nem értett semmit se. Hatalmas szemekkel nézett a másikra, teljes zavarában úszva. Daehyun figyelmét ez nem kerülte el, így nagy levegőt vett, majd kimondta; szeretlek.

Az idő tovaszállt, kizárólag egymás szemébe meredtek, ez mégis többet mondott minden szónál; Daehyun keze öntudatlanul indult felfedezőútra, s először Youngjae kisujjához ért hozzá, ám amint a másik elmosolyodott, a barna hajú változtatott tervén, s összekulcsolta ujjaikat. Háborítatlanok voltak mindketten, s az idősebb tette meg az első lépést; komótosan, piszmogóan hajolt társa felé, majd amint kellő közelségbe kerültek, csaknem egyszerre hajoltak egymáshoz, hogy ajkuk végérvényesen egybeforrjon. Párnácskáik tökéletesen egybeolvadtak, összhangban mozogtak, s kis ketyeréjük is egyszerre dobbant bordáik ketrecében. Nem mélyítették el, nem vették szenvedélyesebbre a formát, csupán finoman, mégis intenzíven ízlelgették egymást, mintha csak a kedvenc desszertjük volna a másik. Tökéletes, varázslatos volt e pillanat, s mindketten tudták; ezt soha, de soha nem fogják elfelejteni. Örökké szívükben fog élni e szívmelengető relikvia.

Ezek után, természetesen immáron egy párt alkottak, melyet egy percig sem rejtegettek, titkoltak. Nyíltan, önzetlenül szerették egymást, így elkerülhetetlen volt az, hogy össze ne költözzenek, csekély két hónap múlva. Felhőtlenek voltak, miközben Daehyun lakását alakították át, hogy Youngjae bútorai is beférjenek szerény hajlékába. Együtt nevettek, takarítottak, pakoltak, ám amikor a hálószobafestéshez érkeztek, megtört ezt a nagy nyugalom; Youngjae sunyin settenkedett a másik mögé, s szinte azonnal végighúzta a festékes ecsetet a másik orcáján. Csilingelő kacaja bezengte az egész teret, melyet a falak visszavertek. Ám Daehyun sem tétlenkedett, így viszonozta a másik 'kedves' gesztusát, így egy jó nagy adag festéket juttatott a másik arcára s bársonyos hajtincsibe.
Természetesen ennek a végkimenetele egy kisebb-nagyobb csata lett, melyet egymással vívtak meg; mindketten festékesek voltak, fejbúbjuktól a lábujjukig, mégsem érdekelte ez őket, csupán nevetve koszolták össze egymást. Azonban, Youngjae hirtelen egy kiadós festék pacán megcsúszott, így megpróbált kapaszkodót találni, de bánatára csak Daehyun karját találta, ezáltal rántva magával őt is. Immáron a földön feküdtek, az idősebb pedig riadtan kelt fel a másikról, hogy ellenőrizhesse, nem sérült-e meg, de amint meglátta annak bugyuta, mégis szívmelengető vigyorát, az ő ajkai is felfelé íveltek; nem bírt az ösztöneivel, a másik ajkaira hajolt, egy szenvedélyes csók lavinát zúdítva a másikra, aki nem ijedt meg, ugyanilyen intenzitással viszonozta azt. Egyre vadabbul falták egymást, testük szinte sikított, ordítozott, hogy még többet kapjanak a másikból, ami hamarosan meg is történt; az újságpapírral borított padlón feküdtek mindketten, s együtt hullámzott testük. Youngjae lehunyt szemekkel sóhajtozott, arra törekedve, hogy minél tovább bírja, Daehyun pedig úszott a másik által nyújtott látványban; mindig is fenségesnek találta a másikat, de ilyenkor különösen, s csak ő láthatta így; csakis ő.

Ám, az élet nevezetű csalfa délibáb nem nézte jó szemmel, hogy ilyen boldogok voltak együtt, így közbeszólt; Youngjae leukémiás lett. Először csak a nyirokcsomói duzzadtak meg, semmiképpen sem gondoltak erre az eshetőségre, ám amikor vérképet készítettek, mindenre fény derült. A fiatal teljesen összeroppant, míg Daehyun az okokat kereste, s nem nyugodott bele, hogy egy vírus okozta mindezt. Az élet kacagott rajtuk, gúnyt űzött belőlük; mérhetetlen büszkeség öntötte el, hogy egyik napról a másikra változtatta meg a sorsot és valaki életét. Daehyun mindent meg akart tenni, hogy kedvese újra jól lehessen, egészséges és boldog, azonban ez nem volt ilyen egyszerű; a kezeléseknek és a műtétnek hatalmas anyagi ára volt, amit nem tudtak megteremteni. Nagy nehezen, de összehozták az árát a citosztatikus kezelésnek, de tudták, ez nem lesz elég; csontvelő-átültetésre volt szüksége. Az idősebbik plusz műszakokat vállalt, hogy többet keressen, de az ellen nem tudott tenni, hogy Youngjae már nem volt önmaga; nem tudott őszintén, boldogan nevetni, zárkózott lett, s naphosszat zokogott keservesen. Más látni és valamit a saját testeddel érzékelni.

Daehyun egy benzinkúton volt; üres tekintettel bámult maga elé, pontosabban az elé táruló édességeket fürkészte. Meg akarta lepni Youngjaet, még ha tudta, ez nem sokat fog segíteni, mégis egy cseppnyi boldogságot akart okozni a másiknak, ebben a kemény, kietlen helyzetben. Végül, egy bonbon mellett állapodott meg, s már sietett is a kasszához, hogy fizethessen. Amint végzett ezzel, ki is indult volna, azonban íriszei hirtelen vándoroltak a faliújságra, melyekre különböző hirdetések voltak kiaggasztva. Hiába lógott azon ezer és egy cetli, ő csak egyet tanulmányozott; Legyen Ön is tengerészgyalogos! – állt a kis cetlin, vastag betűkkel. A fiú nagyot nyelt, lábai a földbe gyökereztek, miközben elméjében csak úgy cikáztak, kavarogtak a gondolatok, melyek egyre hangosabban dübörögtek sejtjeiben. Tudta, mi a helyes döntés, s ha ezen múlik kedvese élete, meglépi.

Várható volt ugyan, de Youngjae minden egyes porcikájával ellenezte párja döntését; tajtékzott, sírt s egyik pillanatban még Daehyun mellkasát ütlegelte, a másikban pedig már szorosan bújt hozzá. Nem akarta, hogy itt hagyja, hogy miatta vállaljon ekkora kockázatot; magát hibáztatta mindenért, ez pedig felemésztette. Az idősebb keserű, búbánatos mosolyra húzta ajkait, miközben olyan erősen szorította magához kedvesét, amennyire csak tudta. Nem foglalkozott a másikkal, s annak ellenkezésével; ő mindenképpen véghez akarta vinni tervét, melynek első lépését meg is tette; jelentkezett párja tudta nélkül. Tudta, hogy nem engedné meg, így előre gondolkodva jelentkezett, amit nem bánt meg, hiszen így van esély a gyógyulásra.

Keserves napok elé néztek mindketten, hiszen legnagyobb bánatukra a hét végén kell Daehyunnak bevonulnia. Az egész hetet egymással töltötték; filmet néztek, összebújtak, szerelmes csókokat váltottak, együtt főztek, fürödtek, sétáltak s érzéki perceket töltöttek el egymással. Minden egyes pillanatot megragadtak annak reményében, hogy együtt legyenek, ám amint vasárnap lett, Youngjae roppantmód hisztissé, reményvesztetté vált. Nagyon nem akarta, hogy eljöjjön ez a nap, a lehető legtöbbször azt kívánta, hogy megálljon az idő, ám ez sajnos nem használt; hamarabb eljött, mint gondolta. Rettenetesen féltette a másikat, teljes erejével arra összpontosított, hogy maradásra bírja szerelmét, azzal hitegetve őt, majd együtt kitalálnak valamit, de az idősebb hajthatatlan volt.

- Észre sem veszed, és itthon leszek, rendben? – érintette össze orrukat az idősebb, könnyáztatta íriszeivel a másik szemébe pillantva. Sajgott a szíve, menthetetlenül fájt, hogy itt kellett őt hagynia, de tudta, hogyha ezt megteszi, újra minden a régi lesz.

- Muszáj menned? – pityergett a másik, lebiggyesztett ajkakkal nézve a magasabbikra, annak pulcsiját szorongatva, teljesen elveszettül.

- Te is tudod, hogy igen – ölelte magához a másikat, miközben könnycsatornája megnyílt, ezzel eleresztve az első cseppet. Ritkán sírt, meg is fogadta, hogy nem fog, hogy kedvesének könnyebb legyen, azonban nem tudta ehhez tartani magát.

A búcsú keserves, fájdalommal teli volt; Daehyun úgy vélte, minden búcsú egy kis halál, s maga a halál vonja őket egy seregbe. Youngjae viszont azt az elvet vallotta, hogy a búcsúzás számára olyan, mint leugrani egy szakadékról, a mélybe vetve saját valódat. A kisebb a fiú vállán bújt el, ott pihentette fejét, miközben könnyei megállíthatatlanul hullottak.

- Visszajövök... Ígérem! – mosolygott Daehyun a fiatalabbra, majd annak ajkaira hajolt, hogy még utoljára csenhessen tőle egy csókot, jól elraktározva.

A kiképzés kegyetlen volt, rettentő nagy erőt, energiát igényelt, de Daehyun nem adta fel. Lelkiismeretesen, odaadóan teljesítette a feladatokat; lefutotta a több kilométeres távot, rendszerességgel járt lőni tanulni, birkózott társaival. Ugyan, az elején, a ranglétra alján volt, onnan nagyon is sikeresen tornázta fel magát a legjobbak közé; nem csoda, hiszen volt, mi motiválja őt; Youngjae. Minden egyes éjszaka, amikor az ágyában feküdt, a Hold fényével betakarva, mi gondoskodóan fonta köré láthatatlan karjait, megállás nélkül kedvesére gondolt. Mindig izgatottan várta a csütörtöki napokat, hiszen akkor kapják meg a leveleiket, Daehyun pedig mindig kapott egyet tőle. Mosolyogva olvasta a levél minden egyes sorát, elképzelve, hogy szerelme mellett lehetett, s együtt élték át. Youngjae jól haladt a gyógyulás felé, az orvosok pozitív visszajelzésekkel illették, ami hatalmas megkönnyebbülés volt az idősebbnek. Már csak egy megfelelő donor kell neki, és tiszta a terep a gyógyulás felé vezető kacskaringós útszakaszon.

Daehyun most is a tank mögött foglalt helyet, terepmintázatú egyenruhájában, jobb kezében az öngyújtóját kattogtatva, míg másikban a kissé kopottas levelet tartotta, mosolyogva, olvasva annak tartalmát. Mérhetetlenül hiányzott neki a másik; az érintései, az ölelései, a csókjai és illata. Youngjae sem volt jobb helyzetben; szinte mindennap a másik pulóverét hordta, s annak kölnijét szagolgatta, hogy elméjét abba a csalfa reménybe rángassa, szerelmes igenis ott van, de szíve érezte, hogy ez nem így van. Általában a tanuláshoz menekült, hogy elterelje gondolatait a fiú felől, mik folyton behálózták elméjét; algebra, sejtek osztódása, szerves kémia. Mindegy volt neki mit, de tanulnia kellett, ezzel sikeresen elterelve figyelmét egészen máshova.

Daehyun kiképzése immáron egy egész hónapja tart, s most érte el a csoportja egy része, hogy bizony készen állnak a harcra. A fiú szíve összeszorult, torkában is egy hatalmas gombóc keletkezett; rettegett minden egyes porcikájában. Zimankós idő volt, mely megegyezett a barna hajú fiú lelkivilágával. A Nap már jócskán nyugovóra tért, Daehyun pedig a sárban térdepelt, fegyverét szorongatva két kacsójában. Síri csend ölelte körbe őket, csupán az eső lágy koppanásai zavarták meg koncentrációjukban; azonban, hirtelen eldördült az első lövés. Tökéletes szinkronban mozdult meg mindenki, felpattanva onnan, ahol eddig lapultak, s sebtében kezdett el mindenki rohanni a hang irányába. Daehyun is így tett, a többiek után rohant, majd amint meglátta az ellenséget, tüzelni kezdett. Füle sípolt, egész teste remegett a félelemtől, mégsem hagyta, hogy lenyomja; dicséretesen küzdött, azonban a közelben felrobbant egy tank, így ennek következtében elvágódott a sárban, tehetetlenül feküdve. Nem hallott semmit, csupán sípolást; kétségbeesett. Szemeit összeszorította a fejében keletkezett erős, nyilalló fájdalom következében, de felült. Ami a szeme elé tárult örökkön örökké retinájába égett; tömérdeknyi holttest hevert a sárban fürödve, a katonák ide-oda szaladtak, több tank is lángokban állt. Eszméletét hirtelen nyerte vissza, amint Yongguk mellé térdelt, felsegítve a fiút, biztonságos helyre vonszolva őt.

- Jól vagy? – kiáltotta el magát azonnal a fiú, körbekémlelve a fiú testét, vérző, nyílt sebet keresve, azonban nem talált.

- Igen, menj csak! – hajtotta el magától azonnal a másikat, aki ugyan habozva, de eleget tett kérésének, s otthagyta őt. Daehyun nem akarta, hogy a másiknak baja essen, hiszen otthon egy tündéri kislány várja vissza apukáját, s nem bírt volna számolni lelkiismeretével, ha az ő lelkén száradna halála. Minden erejét összeszedve tápászkodott fel, újra markába fogva gépfegyverét, majd elő lépett a hatalmas kő mögül. Újra gyors tüzelésbe kezdett, majd gondolata Youngjae felé terelődött; még látnia akarja őt, érezni illatát, a belőle áradó kedvességet, s melegséget.

Hirtelen történt minden; Daehyun eszelős, mindent elsöprő fájdalmat érzett szíve tájékán, majd amint lepillantott, nem látott mást, csupán egyre vörösödő egyenruháját. Pillanatok alatt borult térdre, majd nem foglalkozva a sárral feküdt is el, kezét mellkasára fektetve. Tompán hallotta még a gépfegyverek zaját, s nevét is fel vélte fedezni a hatalmas zűrzavarban, azonban másra sem tudott gondolni, csak Youngjae-ra. Az ő arca lebegett lelki szemei előtt, s emlékeik; amikor a vidámparkban jártak, amikor elmentek síelni, s Youngjae puszta kíváncsiságból megnyalta a sífelvonó egyik csövét, de sajnálatos módon odaragadt a nyelve, az első alkalmuk, s a fiú zavara, amit ő váltott ki belőle, az első csókjuk a gyönyörű tónál, amikor étteremben jártak, és amikor állatkertben. Édes kis apróságok jutottak eszébe, mégis, a bénító fájdalom ellenére mosolyra húzta ajkait. Érezte, amint vállára markolva hurcolni kezdik, de nem szentelt ennek különös figyelmet, csak lassan hunyta le pilláit, folyton Youngjae arcát képzelve maga elé.

- Daehyun! Hallasz? – szólongatta állandóan Yongguk, aminek következtében Daehyun nehezen, de felnyitotta pilláit. – Tarts ki, nem halhatsz meg, érted?

- Youngjae... mond meg neki... hogy... szeretem – nehezen ejtette ki a szavakat, Daehyun, minden porcikájával küzdenie kellett, de tudni akarta, hogy Yongguk teljesíteni fogja kérését.

- Nehogy búcsúzkodni kezdj nekem, hallod?! Daehyun! Dae! – Yongguk torkaszakadtából üvöltött, de Daehyun nem bírta tovább; szemhéjai lassan csukódtak le, azonban ajkain ott csücsült a halovány mosoly.

*******

Youngjae a hóban lépegetett, mely egy roppanó hang kíséretében fejezte ki nem tetszését, de a fiú magabiztosan tipegett a kijelölt útszakaszon, kezében egy Hortenzia csokrot szorongatva. Fekete sála mögé bújt, bebugyolálva magát egészen orráig, miközben bekanyarodott egy kis útszakaszon, elérve barátja sírkövét.

Mindre emlékszik, ami ebben a pár hónapban történt; emlékszik, hogy mennyire összeroppant, amikor felhívták, hogy Daehyun életét vesztette a csatában. Mai napig érzi azt a mérhetetlen fájdalmat szívében, mely ez a hír okozott; Daehyunnak adta szívét, így amikor eltávozott, magával vitte szíve egy darabját; úgy érezte, mintha kitépték volna a kis ketyeréjét bordája fogságából. Hangtalanul itatta az egeretek, lecsúszva a fal mentén, nem foglalkozva azzal, hogy a telefonkészülékből még mindig szólongatják. Magát hibáztatta, önmarcangolásba kezdett. Yougjae nem volt tisztában a halál erejével, mindaddig, amíg meg nem tapasztalta azt. Elvesztette józan eszét, nem tudta kontrollálni magát, csak akkor tért észhez, amint alkarjába mélyesztette a kis pengét, mely mellett sebesen kezdett bugyogni karmazsin vörös vére. Nem érzett fájdalmat, éppen ellenkezőleg; üresnek érezte magát, mintha kiszállt volna belőle a lélek. Órákon keresztül feküdt a fürdőben, mozdulatlanul, saját vérében, mígnem rátaláltak.

Innen nincs sok emléke, de amikor felébredt, a kórházban találta magát; keze be volt kötve, míg másik kezében az infúziót adagolták. Sajgott mindene, forgott vele a világ, csak egyvalamit akart; Daehyunt átölelni, hogy megnyugtassa, nem lesz semmi baj – azonban tudta, ez soha többet nem fog bekövetkezni.

Keserves hetek teltek el, mit a saját otthonába bezárkózva töltött el, barátja pulóvereit szorongatva, miközben a közös képeiket nézegette. Nem telt el olyan nap, hogy ne sírt volna, hiszen az űr, mit Daehyun hagyott maga után, felemésztette, s elragadta. Youngjae elhanyagolta magát, nem evett, nem ivott, csupán az ágyban feküdt, bebugyolálva saját magát, csendben hullajtva könnyeit. Fájt neki, hogy nem foghatja meg többé kezét, nem hallhatja hangját, s nem ölelheti magához. Dühös volt; ott kellene majd lennie a diplomaosztóján, első sorban tapsolva, s látni büszke tekintetét, mellyel csakis a másikat illeti meg. Daehyun végleg eltűnt a szürkületben, Youngjae pedig elhagyatottnak érezte magát. Hazudna, hatalmasat lódítana, ha azt mondaná, nem próbálta megölni saját magát; szerelme után akart menni, hogy együtt lehessenek, azonban tudta, a másik nagyon haragudna rá, amiért feladta a küzdelmet, és a könnyebb utat választotta.

Amikor eljött Daehyun temetése, Youngjae az első sorban álldogált, kezében egy szál fekete rózsával, míg másikban egy plüss zsiráfot tartott, amit még ő adott a másiknak. Rettentően szívbemarkoló látvány volt, amint Daehyun testét leengedték a koporsóban, hogy a föld örökké magába nyelhesse gyönyörű mivoltát. A fiú mindvégig ottmaradt a másik mellett, úgy érezte, nem hagyhatja itt.

- Youngjae? – szólította meg hirtelen valaki, így könnyes szemekkel pillantott hátra, majd kissé értetlenül nézett végig a kislányon, s a mellette álló magas alakon. Youngjae nem méltatta válaszra, csupán kérdőn nézett a másikra. – Daehyun társa voltam, Yongguk. Én csak... nagyon sajnálom, ami történt, nagyon jó barátom volt.

Youngjae értetlenül nézett a másikra, majd amint meglátta a nyakában a dögcédulát, leesett neki, hogy honnan ismerhették meg egymást.

- Amikor Daehyun... amikor... amikor meglőtték, én ott voltam. Ott voltam mellette, és sajnálom, de... nem tudtam rajta segíteni. Annyira sajnálom... - csuklott el Yongguk hangja, hiszen mai napig tisztán benne ég, ahogyan karjai közt tartott a vérző fiút. – Daehyun, mielőtt eltávozott volna, szeretett volna neked mondani valamit, amit kötelességemnek tartok beváltani. Azt üzeni, hogy nagyon szeret téged.

A fiú eddig elfojtott könnyei hatalmas erővel indultak útnak, keresztezve arcát, miközben a sírkőre borult, keservesen, esetlenül ölelve azt át. Mardosta a fájdalom, szinte érezte, ahogyan belőle táplálkozik nap, mint nap. Ahogyan a sötétség egyre csak magába szippantja, elnyeli, mondván: Az enyém vagy. Orcáját a hideg kőnek passzírozta, elképzelve, hogy Daehyunt öleli magához ennyire kétségbeesetten.

Youngjae innentől kezdve nem volt önmaga; nem beszélt senkivel se, elzárkózott a világ elől, senkinek se adva lehetőséget. Ugyan, már teljesen meggyógyult, sikeresen találtak egy megfelelő donort, és a teste se hadakozott az idegen betolakodó miatt, viszont lelkében s szívében továbbra is egy hatalmas lyuk, seb tátongott, melyet senki sem gyógyíthatott be. Rettentően lefogyott, arca beesett, szemei alatt húzódó sötét árkok, melyek már közeli cimborájává váltak; magára sem ismert, mégsem érdekelte. Alkarjain sok apró-nagyobb heg húzódott, ami mindig hányingert váltott ki belőle, mégis mindig újabbakat telepített oda; így büntette saját magát.

Amint elérte barátja sírkövét, nyomban lesöpörte a ráesett havat, hogy azután nyugodt szívvel rakhassa rá a csokrot. Youngjae zsebre dugott kezekkel állt, a kődarabot pásztázva, üres, semmitmondó íriszeivel; többé nem tudott nevetni, s szemei sem ragyogtak már – kihunyt belőle a fény. Továbbra sem tudta feldolgozni azt a tényt, hogy barátja miatta halt meg, így folyamatosan kezelést kap, pszichológushoz jár, azonban semmit sem segít neki. Beletörődött, hogy hátralévő életét egyedül, magányosan, s a fájdalomban fürödve fogja tölteni. Keserű mosolyra húzta ajkait, maga elé képzelve Daehyunt, ki őt öleli át, hogy megvédje a csípős hidegtől.

Azonban, Youngjae nem tudta, hogy Daehyun ott áll mellette, átölelve őt szárnyaival, keservesen pityeregve, folyton őt bámulva, miközben egy mondatot ismételget:

- Sajnálom... nem tudtam betartani az ígéretemet.

~~~~~

Meg is érkeztem a kért DaeJae-vel. :) Talán ez az egyik OS, amivel valamilyen szinten - egy pöppnyit - meg vagyok elégedve. :'D

Remélem a szomorú befejezés ellenére tetszett nektek, én kifejezetten szerettem írni. :D

Most egy kis ideig nem fog ide semmi sem érkezni, mivel a többi könyvemet is szeretném folytatni, remélem megértitek. :)

xxMinHeezixx