Üvöltés. Egy pofon visszhangja. Ajtócsapódás.

Ez az a három dolog, ami körbelengi napjaimat. Nem telik el olyan délután, vagy akár este, hogy ezek közül, ne hallanám az egyiket. Másokat lehet, hogy zavarná, vagy esetleg rosszul érintené őket, a nappaliban röpködő mocskos, offenzív szavak tömkelege, de én már teljességgel hozzászoktam. Gyerekkorom óta hallgatom, ahogyan a szüleimnek nem nevezhető emberek, nap, mint nap veszekednek, néha engem is belevonva ebbe az egész macerába. Sokszor fajult odáig, hogy én sínylettem meg az egészet; így másnap mehettem zöld, néhanapján lila foltokkal az iskolába. A második pokolba.

Nem vagyok rossz tanuló, nem vagyok rebellis, nem bántok senkit se, mégis kerülnek engem az emberek- amit nem bánok annyira. Sokáig nem értettem, de bizonyára híre ment a városban, hogy a szüleim nem ápolnak olyan jó viszonyt egymással. A kinézetem se segíthetett; nyúzott arc, karikák a szemem alatt, sebek, amiket apám ejtett rajtam, s életunt, halált kívánó íriszeim.

Sokszor morfondíroztam azon, hogy talán jobb lenne meghalnom, de amint odajutottam, hogy megtegyem, megfutamodtam. Ott álltam a tükör előtt, kezemben a tablettákkal, amik végleg nyugalmat biztosítottak volna, mégsem tudtam megtenni. Túlságosan gyáva voltam. Alkalmazhattam volna másik opciót, de nem akartam fájdalmas, szenvedéssel teli halált. Azt akartam, hogy a kedvenc zenémet hallgatva merüljek végleg, az álmok tengerébe.

Rengetegszer került kezembe penge, hogy enyhítsem fájdalmaimat, de azt sem tudtam megtenni. A kétségbeesés könnyei szorgosan mosták arcomat, miközben bőrömhöz feszült, az éles penge. Hogy miért nem tettem meg? Nem akartam látni gyengeségem jeleit, csuklómon.

Jó ideig, rendszerességgel jártam az iskola pszichológushoz, belerángatva magamat abba a csalfa reménybe, hogy talán segíthet. Őszintén tártam ki előtte szívemet, meghallgatott, tanácsot adott, beszélt velem, de nem tudott segíteni. Mintha csak rosszabb lett volna minden, a tanárok szánakozóan tekintettek rám. Órák után, odahívtak magukhoz, hogy megérdeklődjék lelki állapotomat, épségemet. Tudtam, hogy csak segíteni akarnak, jót akartak nekem, de nekem nem kellett a szánalomból. Nem akartam, hogy gyengébbként, kívülállóként kezeljenek, így mindig hazudtam. Az évek alatt tökéletesre fejlesztettem hamis mosolyomat, senkinek sem tűnt fel, hogy bár kívül mosolygok, belül ordítok.

Az órák végeztével, mindig bent maradtam az iskola könyvtárában, hogy megkapjam azt, amit otthon nem tudok; a csendet és a nyugalmat.

Akárhányszor beléptem a barna, lakozott ajtón, mindig megcsapott a könyvek jellegzetes illata és a doh szag. Fogalmam sincs miért, de a kettő elegye, mindig megnyugtatott. Az itt tartózkodó emberek száma elenyésző volt, mégis a legeldugottabb sarokba menekültem, hogy ott olvashassak egy számomra szimpatikus könyvet, miközben fülemben üvöltött a zene. E két dolog volt a kedvencem.

Ilyenkor szoktam gondolkozni, álmodozni. Sokszor terelődött figyelmem, az álmaimban szereplő fiúra. Nem tudom, hogy ki lehet ő, miért álmodok vele, de talán az elmém kreálmánya. Talán, a szívem mélyén én is vágyok egy barátra, ki megért, s lehet, szánalmasan hangzik, de az elmém kitalált nekem egyet. Ugyan az arcát sosem látom, a hangját se hallom, mégis megnyugtat, akárhányszor felbukkan kobakja előttem. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor ő lehet az én utolsó esélyem; a megmentőm, aki kisegít a pokol bugyraiból, fel, a friss, tiszta levegőre.

És tessék, mielőtt feleszmélhetnék, már jócskán elszaladt az idő. Kapkodva szedem össze holmijaimat, majd hagyom el a hatalmas termet. Kihaltak a folyosók, egy lélek se jár erre, ez számomra pedig felér egy valóra vált álommal. Nem szeretem az idejáró, velem egykorú fiatalokat. Egytől-egyig gusztustalanok. Ha nem a mai, menőnek számító ruhaneműket hordod, akkor kinéznek téged, lealacsonyítanak. Ha pedig fordítva, akkor minden földi jónak elhordanak, azzal jönnek, hogy könnyű anyuci és apuci pénzén élni. Egyszóval; sosem fogsz megfelelni mindenkinek. Bármit csinálsz, mindig beléd fognak kötni. Éppen ezért nem is értem, az arra törekvő embereket, akik mindenkinek meg akarnak felelni. Ilyen nincs. Ha csak egy kicsit is hibázol, már te vagy a préda, akit el akarnak ejteni. Egy ideig reméltem, hogy az emberek megváltoznak, észhez térnek, de rájöttem, hogy ez csupán egy délibáb marad. A reményeim magason voltak, de amint rájöttem, ez a világ csak rosszabb lesz, alacsonyra tettem a mércét.

A hazafele vezető út, békésen telik el, tekintve, hogy erre a kutya se jár. Keserű mosolyra húzom ajkaimat, amint megpillantom az otthonomnak nevezhető kicsiny, kék házat. Ráérősen lépkedek a köves úton, s fülemből kihúzva a fülest lépek be az ajtón.

Íriszeim azonnal a padlóra tévednek, ahol az egyik családi fotónk hever széttörve. Lassan térdepelek le, markomba fogva az összegyűrt fotót, s pillantok régi, kiskori énemre. A mosolyom őszinte volt, boldog voltam. Az édes, boldog tudatlanság...

Kobakomat azonnal felkapom, amint meghallom anyám visongó hangját, s apám robusztus, rekedtes, mély hangját.

Hevesen zilálva kezdek el hátrálni. Csak el akarok tűnni.

Pillanatok alatt vágom le a táskámat, mely hangosan koppan, majd kapom fel a kis szekrény mellett lévő gördeszkámat. Nem gondolkozok, csak cselekedek.

Az ajtót kivágom, majd úgy is hagyom, tárva-nyitva. Fülembe újra visszadugom a fülest, így indulok útnak, egyenesen le, a városba. A zene olyan szinten üvölt, hogy félő szétszakítja dobhártyámat, mégsem érdekel.

Élvezem, ahogyan a szél a hajamba kap, megtáncoltatva barna tincseimet, s ha lehunynám szemeimet, elhinném, hogy szabad vagyok. Olyan szabad, akár egy madár.

Jó ideig, jómagam sem tudom merre tartok, de amint elvezettem jobbra íriszeimet, s megláttam a tengert, tudtam, hogy oda kell jutnom. Az eddiginél is gyorsabban hajtom magamat, s most először érzem azt, hogyha nem jutok el oda, összeroppanok. Bizonyára, a nyugalmat szimbolizáló tenger hajt ennyire.

Az utat levágom, így szűk utcákból, szűk utcákba kerülök, de amint kellőképpen belevetném magamat a csodálatos látványba, hirtelen megbotlok valamiben, így egy jókorát zakózok. A reflexeim nem működtek jól, így ahelyett, hogy kézzel felfogtam volna az esést, most az arcom találkozott először a koszos betonnal. Pillanatok alatt érzem meg a fémes ízt ajkaim között, de nem tudok ezzel foglalkozni, hiszen nevetés kúszik fülembe. Lassan fordulok hátra, még mindig térdelve, s ekkor látok meg egy csapat fiút, kik rajtam szórakoznak ennyire jól. Tekintetem a kopott gördeszkámra téved, s ekkor látom meg ott az egyikük lábát. Hát persze... nem megbotlottam valamiben, hanem szándékosan akadályoztak. Letörlöm szájam sarkából kicsordogáló karmazsin vörös véremet, s nem foglalkozva velük veszem el onnan a deszkámat.

-Legközelebb is szívesen segítek a mutatványodban, ratyikám! - kiált utánam a szőke hajú fiú, akinek a nevét ugyan nem tudom, de látásból ismerem, hiszen évfolyamtársak vagyunk. Ő is tipikusan az a fiú, aki után a lányok bomlanak, érthetetlen okból kifolyólag.

Egyik lábamat újra a deszkára helyezem, míg másikkal hajtom magamat, s a fájdalmaim ellenére, halovány mosoly kúszik arcomra, amint megpillantom a tengerpartot.

Megállok mozdulataimban, majd kezembe fogva deszkámat, lépkedek a tenger felé. Gyönyörűen, érzékien hullámzik, s majdnem eléri lábaimat a víz, azonban mielőtt ez bekövetkezne, mintha meggondolta volna magát, visszahúzódik. Ugyan nem tudok úszni, most mégis késztetést érzek arra, hogy a hullámok közé vessem magamat.

Azonban mielőtt megtenném, újra visszavonulót fújok, s elindulok a partszakaszon. Egy lélek sincs itt a hideg szél miatt, így még meghittebb, nyugodtabb a hangulat.

Miután meguntam a barangolást, letelepedtem a homokba, úgy figyelve a mesebeli látképet; az andalító naplementét. Gyönyörű ez az egész folyamat, ahogyan a kis korong eltűnik, majd máshol üti fel fejét.

Talán a hallójáratomban dübörgő zene, vagy a látvány nyújtotta gyönyör miatt, de csak most tűnik fel, hogy nem egyedül ülök.

Egy fiú ült mellettem, tisztes távolban; fekete farmert viselt, fehér cipővel és rózsaszín kapucnis pulcsival, ami takarta az arcát, így esélyem se volt rá, hogy megcsodálhassam vonásait.

-Ugye milyen eufórikus? - kérdezi halkan, a távolba bámulva, amire én csak elhümmögöm magamat. - Mitől vagy véres?

Hirtelen nyúlok arcomhoz, eltakarva azt, de már tudom késő. Bizonyára rá van száradva a vér, s kisebb horzsolás lelhető állam különböző pontjain, ami nem lehet túl bizalomgerjesztő látvány.

-Csak elestem - mutatom fel, a kezemben elhelyezkedő deszkát.

Ezután csend telepedett ránk, s míg ő a tengert pásztázta, addig én őt bámultam. Zavart, hogy nem láttam az arcát, de az még jobban, hogy úgy éreztem, ismerem őt.

Lassan emelte fel karjait, amit érdeklődve kíséreltem figyelemmel, majd leszenvedte magáról a kapucnit, egyenesen íriszeimbe bámulva.

Mérhetetlenül ostoba gondolat fut át elmémben, de amint megpillantom mogyoróbarna tincseit, másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Ő az, az álmomból.

Egyikünk se szól semmit, csak bámuljuk a másikat, mintha kötelező lenne.

-Miért nem mondtad el a teljes igazságot? - töri meg a csendet.

Édes, lágy hangja van, ami kellemesen simogatja hallójárataimat, azonban szemöldökömet összeráncolom, a kérdést hallván.

-Miről beszélsz?

-Nem magadtól estél el, hanem kigáncsoltak - dönti oldalra fejét, úgy vizslatva engem.

-Ha tudtad, akkor miért kérdeztél rá?

-Kíváncsi voltam, hogy mennyire vagy őszinte - vont vállat, átkarolva térdeit, kobakját karjaira hajtva.

-Senki sem őszinte - vonom meg vállaimat hanyagul.

-Ez csak kifogás. Az emberek csupán túl gyávák ahhoz, hogy kimondják, amit gondolnak. Mindenki azt mondja, amit hallani akarnak, a kegyetlen, tüskés igazság pedig el van nyomva, helyette a kegyes hazugság marad.

Meglepettségemet nem bírom elrejteni, így kissé eltátott ajkakkal bámulok rá, amitől halkan elneveti magát.

-Én csak azt kérem légy őszinte velem, cserébe én is az leszek - mosolyog rám bíztatóan, amitől halovány melegséget érzek mellkasomban, a szívemben.

-Elgáncsoltak, mert szerintük ez jó szórakozás - válaszoltam újra, immáron teljesen őszintén.

-Ismerted őket?

-Nem, csupán egy iskolában tanulunk.

-Én magántanuló vagyok - sóhajt fel, jobban átkarolva lábait.

-Miért?

-Nagyon hosszú történet... - rázza meg óvatosan fejét, hogy elrendezze kósza tincseit.

-Azt mondtad őszinte leszel, ha én is - reflektálok kissé ingerülten.

-Nem mindenki szereti az - húzza fel pulcsija ujját, így meg is látom a felkarján elhelyezkedő vágásokat. - öngyilkos jelölteket.

Kistányér méretűre nőtt szemekkel nézem a kisebb-nagyobb, halványabb-erősebb vágásokat, amik hófehér bőrét tarkítják.

Nem tudom, mit mondhatnék, vagy kérdezhetnék, így szemei és karja közt váltogatom íriszeimet.

-Elmesélem az életem történetét, ha te is - nyújtja felém hosszúkás ujjait, amit elfogadok. - Baekhyun. Byun Baekhyun.

-Chanyeol. Park Chanyeol.

Mosolya levakarhatatlan, s szinte azonnal mesélésbe kezd, én pedig iszom szavait. Iszom szavait az én utolsó esélyemnek, a megmentőmnek, ki kiránt a sötétségből.

~~~~

Meg is jöttem a kért ChanBaek OS-el, ami sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de mivel nem vagyok oda a párosukért, így nehezebb volt velük elképzelni egy szituációt.

Ez se lett valami nagy durranás, de mindenképpen akartam az egyik könyvemben végrehajtani egy frissítést, mielőtt elutazok egy hétre.

Mindenesetre, remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet! :)

xxMinHeezixx