A fiú tetőtől-talpig bőrig elázott, mégsem érdekelte. Magányosan, csöndesen rótta az úttalan útszakaszt. Ideái tengerébe volt merülve; háborítatlanul fuldokolt.

Egyesek érezni vélik az esőt, míg a fiú főként eggyé vált vele. Eggyé vált az árnyas, sokak által megvetett csapadékkal.

Ajkai egy halovány görbületre húzódtak, ám ez mégsem a derűt szimbolizálta. Sokkalta inkább a megnyugvást, mely rövidesen fogja körbeölelni a karcsú fiút, édesdeden susogva annak hallójáratába; biztonságban vagy. Ő csak ennyit szeretett volna; megnyugodni, békére lelni.

Visszaemlékezett a sok ereklyére, mik erőtől duzzadó béklyót kötöttek a fiúra, nem eresztve. Visszagondolt az arcokra, a sok megaláztatásra, a sok bántó, offenzív szavacskára, melyek erőszeretettel fészkelődtek bele a fiú sejtjeibe, hangosan, idegőrlően dübörögve ott; ez felemésztette őt.

Eszébe jutottak a testén éktelenkedő foltok, sebek, melynek mind-mind saját históriája volt; akárhányszor rájuk tekintett, azok minden lelkiismeret-furdalás nélkül kezdték el mesélni regéjüket, ironikusan kacagva. Szemei elé vetült az a képsorozat, amint az idősödő férfi illuminált állapotban lépett be a szobájába. Kezében egy üvegcse pihent, mely egy tömény italnak szolgált búvóhelyet. A mandula-barna hajkoronájú fiú kételkedve, félve pislantott a férfire, ki megrögzülten figyelte az ágyban kucorodó ifjút, kinek kezében egy vaskos, régies borítású kötet pihent picinyke kacsóiban.

A férfi hamarjában, vaktában cselekedett; nyomban a fiatalra vetette magát, erőszakosan összefogva annak csuklóját feje fölött. A karcsú fiú lábai közé férkőzött, miközben vetkőztetni kezdte őt, megszabadítva minden egyes ruhaneműtől, mely magnólia-fehér, bársonyos bőrét fedte. A férfiú vergődött, ficánkolt, szabadulni szeretett volna, azonban túl gyengének bizonyult; vesztesként került ki a küzdelemből. A kisebbik a könnyeiben fuldokolt, ordított, harsogott, azonban segélykérését senki sem hallotta meg; a férfi egy cseppnyi szánalmat sem mutatott, csupán durván lökdöste csípőjét, egyre mélyebbre merülve a fiú testében.

Miután végzett, magára hagyta a reszkető, megszégyenült fiút. Sötétben, a saját mocskában fetrengett; undorodott magától, félt, rettegett, hogy ez bármikor megtörténhet újra. Nem akarta újra átélni ezt a fájdalmat. A megpróbáltatást, melyet apja okozott.

A sérelmeket átélt fiú a pengékhez menekült; külső sebeket ejtett magán, hátha elpárologhatnak belső fájdalmai, azonban ez nem így lett. Elzárkózott a külvilágtól, mindenkinek hátat fordított. Nem látta a szépet, a jót a világban; zordnak, ridegnek, s igazságtalannak tartotta.

Egy újabb relikvia férkőzött tudatába.

Az iskolában is hamar célponttá vált az antiszociális fiú, ki mindig csak a könyveket bújta; ők nem tudták, hogy így próbálkozott elmenekülni a világnak csúfolt pokolból. Mindennapos terrornak volt kitéve a karcsú fiú; leszegett fejjel tűrte az állandó megaláztatást; a szóban való bántalmazást, a veréseket, és azt is, ahogyan ez egész iskola előtt szégyenült meg.

Nem kért segítséget, csupán magába fojtotta bánatát, melyek lassan bontakoztak ki bensőjében, majd kezdték élve felfalni a fiút. Ennek köszönhetően a fiú, újra a régen látott pengékhez nyúlt; nem fájt neki, ahogyan az éles tárgy húsába vájódott; élvezte.

Gyűlölte, ostromolta saját magát; nem evett, nem aludt egészségtelen életmódot folytatott – az alkoholhoz és a drogokhoz menekült. Nem foglalkoztatta jóléte. Testét immáron sok kis heg tarkította; voltak kisebbek, nagyobbak, mélyebbek. Tagadhatatlan – a fiú mély depresszióba esett.

Számtalanszor próbált véget vetni életének; először mély álomba akart merülni a gyógyszerektől, de nem számított rá, hogy azok hamarosan ugyanott távoznak, ahonnét jöttek. Jött a második próbálkozás; nyaka köré tekerte a kötelet, s elrugaszkodott a széktől. Borzalmasan fájt neki, azonban ez sem sikerült – a kötél elszakadt. Ezek után jött a harmadik, a negyedik, az ötödik, ám egyikkel sem járt sikerrel. Egy utolsó esélyt adott magának; most vagy soha.

Immáron a fiú egy tetőn helyezkedett el; karjait kitárta, úgy élvezte az eső cirógatását. A cseppek végigsimították őt, melyben évek óta nem volt része. Neki csak egy törődő érintés, szócska kellett volna; csak ennyire vágyott. Azonban a fiú nem tudta, hogy valaki egészen idáig ezt mind megadhatta volna ezt neki, csakhogy túlságosan is nyúlszívű volt.

Az ifjú lehunyt szemekkel lépdelt előre, majd kinyitva pilláit, megállt az épület szélén, egyenesen a mélybe tekintve. Arra gondolt, hogy nem baj, ha mindenkit búcsú nélkül hagy itt, hiszen senkinek sem számít. Minden egyes nappal egyre láthatatlanabbá, sötétebbé vált, míg végül el nem tűnt. Többé senki sem láthatja ajkai hamis kunkorát, senki sem láthatja őt többé a képeken, amint szemei szomorúan csillognak a háttérben.

A fiú nem félt a haláltól; úgy vélte, nincs miért élnie, így önkényesen akarta átadni magát a szurok-fekete árnyaknak.

A világos hajú az égre tekintett; zimankós idő volt, az eget felhők borították, mely megállás nélkül ontotta magából könnyeit. Hálás volt; lekötelezett volt, hogy az ég vele sír. Az alacsony fiú újra letekintett, egyenesen a mélységbe, oda, ahova hamarosan ő is kerülni fog. Ő csak véget akar vetni fájdalmainak, kétségeinek, s a reménynek. A reménynek, melyet bármikor elküldött, mindig újra visszajött, hogy újra hitet biztosítson a fiúnak; hitet az emberekbe, a boldogságba, s Istenbe.

Ideges, zavart mosolyra húzta ajkait, elszántan tekintve maga elé; karjait újra kitárta, egyik lábát maga elé emelte, s ekkor tárult ki mögötte az ajtó. A nyílászáró hangos nyikordulással fejezte ki nemtetszését az erőszakos érintésre, azonban az ajtóban ácsorgó fekete hajú fiút nem érdekelte.

Riadtan, félve meredt a másik elkerekedett íriszeibe; bizonytalanul tett egy lépést, még egyet és még egyet. Egyre közelebb került a tető szélén ácsorgó fiúhoz, ám amint kellő közelségbe kerülhettek volna, megszólalt.

- Kérlek... kérlek ne tedd meg. Tudom, hogy nem ismersz, de én igen. Kérlek... lásd meg a szépet, a reményt a világban; minden fájdalmas útszakasz után, egy virágokkal borított út vár rád – a fiú rettegett, emiatt nem tudott megfelelően beszélni, a másik lelkére hatni.

A fiú értetlenül álldogált a tetőn, ázott tincsei a homlokába hullottak; halvány mosolyra húzta ajkait.

- Tudod mi történik akkor, ha elveszítjük a reményt? - ejtette ki szavait ajkain, majd amint a másik nemlegesen rázta meg kobakját, folytatta. - Feladjuk. Feladunk mindent; többé nem fogunk próbálkozni, nem fogunk erőlködni, nem fogunk hinni semmiben sem, nem fogunk senkiben sem bízni. Magunkra leszünk utalva, azonban egy idő után, saját magunk ellensége leszünk; telebeszéljük a fejünket, meggyőzzük magunkat arról, hogy nincs miért élnünk, és igazunk is van. Azért élünk, hogy bántsanak minket?

A mandula-barna hajú fiú eleresztette gyémánt könnyeit, keserves zokogásba kezdve; felszakította sebeit, melyeket oly' gondosan próbált pátyolgatni, összeragasztani. A fekete hajú szomorúan tekintett a másikra; elbizonytalanodott. Nem tudta, mit is mondhatna, hiszen ő nem érzett így; képtelen volt átérezni a másik fájdalmát. Noha, nem azért, mert nem szerette volna, hanem azért, mert ő a világban a jót látta; a lehetőségeket, a kihívásokat, s a boldogságot. Magát az életet. Ezt pedig meg szerette volna mutatni a másiknak.

- Jártál már valaha külföldön? Voltál koncerten? Csináltál bármi olyat, ami téged boldoggá tesz? - kérdezett rá a fekete hajú, s most a másikon volt a sor, hogy nemlegesen rázza kobakját. - Látod? Ha most leugrasz, nem is fogod ezeket átélni. Nem mehetsz el a kiállításra, melyre vágytál. Nem érezheted a talpad alatt a forró homokot, sem a meleg napsugarakat, melyek gyengéden cirógatnak. Semmit sem fogsz érezni, csupán a sötétséget és a hűvöset. Kérlek... adj még egy esélyt magadnak. Vagy... adj nekem egy lehetőséget, hogy megmutassam az élet szépségeit. Bízz meg bennem, hagyd, hadd vezesselek, és engedd meg, hogy boldoggá tegyelek.

Az ónix-fekete hajú kétségbeesett; talán mégsem képes arra, hogy megmenthesse a serdülőt. Az alacsonyabbik laposakat pislogott; agytekervényei forogtak, megállás nélkül gondolkoztak a másik szavain. Tényleg így lenne? Igaza van? Van még esély számomra? - gondolkozott magában, majd megrázta kobakját. Nem. Nincs neki több esélye.

Puha húsát egy alig látható görbületre húzta, majd így szólt:

- Köszönöm – suttogta. - Köszönöm, de számomra nincs több esély.

Ezzel megfordult tengelye körül, kitárta karjait, s elengedte magát. Érezni akarta, ahogy teste súlytalanul fog lebegni, érezni akarta szellő simítását, s érezni akarta a megnyugvást, azonban ezek nem következtek be. Karok fonódtak teste köré, majd rántották le a szegélyről, hogy a koszos, nedves talajra érkezzen.

A karcsú fiú gyötrelmesen nyögött fel, amint kobakja koppant a betonon, ezt pedig a másik nyögése követte, amint a talajra érkezett, rá pedig a fiú. Karjait még mindig szorosan fonta köré; sokkos állapotban volt. Reszketett. Az előbb csaknem látta eltávozni szerelmét.

Amint kellően észhez tért, felült, majd magával szembe fordított a fiatalt. Lapát tenyereit egyenesen annak édes orcájára vezetve, gyengéden érintve hüvelykujjával a bársonyos felületet. Nem akarta elhinni, hogy ez az angyal mennyi tortúrát élt át, amiért az öngyilkosságot tartotta a kizárólagos kiútnak. A világos hajú meglepődötten tekintett a másikra; nem volt borúlátó, sem haragos.

- Sajnálom, de... nem hagyhattam, hogy meg tedd. Van megoldás. Mindig van – győzködte a fiút, beleértve magát is. - Tudom, hogy abszurd, hiszen nem is ismersz, de én igen. Figyeltelek. Néztelek, ahogyan elmerülsz a könyveidben, mintha nem is e világi lény volnál. Láttam a rajzaidat, s azt is, ahogyan a kiállítás plakátját nézegetted. De tudod mit nem tekintettem meg? Az őszinte, elragadó mosolyodat.

- Mosolyogtam az iskolában... - sutyorogta a szavakat, mely somolygásra késztette a másikat.

- Nem, az nem igazi volt. Az hamis, fájdalmakkal teli görbület. Én látni akarom a valódi, önfeledt nevetésedet, mosolyodat.

A mandula-barna hajú nem válaszolt, csupán lehajtotta kobakját. A fekete hajú érezni vélte a hatalmas nyelést tenyerei között, melyet a másik engedett meg magának.

- Engedd meg, hogy segítsek – kérlelte ma már sokadjára a sovány fiúcskát.

- Mi a neved? - kérdezett rá a fiatal, vékony ujjait félve emelve a másik arcához, hogy annak élén simíthasson végig.

- Donghan – reflektált a másik kissé értetlenül.

- Legyen. Megengedem, hogy segíts a lelkemen, mely csordultig van sebekkel, Donghan.

A magasabbik hatalmas szemekkel pislogott a másikra, végül magához húzta, hogy egy szoros ölelésben részesítse, melyben bizonyára még nem volt része a másik egyednek. Így is igaz; a férfiú csak úgy bújt a másik nedves ruháiba, magába szívva annak férfias aromáját. Erre vágyott; egy gyengéd, szerető érintésre.

- Ígérem, hogy megmentelek. Ígérem, hogy újra boldog leszel, Kenta... - suttogta Donghan e szavakat a másik ázott tincseibe, még szorosabban húzva magához kedvesét.

Így történt az, hogy Donghan immáron nem érezni vélte az esőt, hanem eggyé vált vele, csakúgy, mint szerelmével.

~~~~

Nem ez lett életem írása, de mindenképpen írni szerettem volna ezzel a párossal; egyrészt, mivel ez a második kedvenc shippem, másrészt azért, hogy mások is megszeressék őket/ a bandát. (Sajnos még nincs shipp nevük, ezért nem is írtam, pedig nagyon megérdemelnék... X"D)

Számos végkimenetel végigfutott az agyamon, de végül ennél maradtam. Nem tudtam megölni Kenta-t, túlságosan is cuki... X"D

Remélem azért tetszett valakinek, és kinek örömére, kinek bánatára, a következő páros a Wanna One bandából lesz. :)

Végül két videó a drágáimról(Nem tudtam választani, lol), hátha valakinek felkeltette érdeklődését ez a páros:

https://youtu.be/KQHvTiMvJrI

https://youtu.be/p6HvNH6i4jE

xxMinHeezixx