'-Örökre barátunk leszünk, igaz? - nézett rám hatalmas, éjsötét íriszeivel. Az arca jobb oldala napfényben úszott, s ragyogott, míg a másik árnyékba borult, a fa lombjainak köszönhetően. Elmosolyodtam kérdésén.

-Igen, örökké.

-Kisujj eskü? - emelte fel kisujját, ami tényleg nagyon kicsi volt, de illett a kis termetéhez.

-Kisujj eskü - fűztem össze kisujjainkat, s mindketten elvigyorodtunk.'

Az emlék hatására megrázom fejemet, ezáltal fekete tincseim ide - oda libbennek, amik pár napja virítanak csak feketén. Nagyon sok színben pompázott már, de egyik sem tetszett annyira, hogy huzamosabb ideig úgy hagyjam.

-Készen vagy? - dugta be anya a fejét az ajtómon, s végig nézett az üres szobámban. - Hű..

-Bizony hű.. - húztam keserű mosolyra párnácskáimat, majd a lábam előtt heverő dobozt felkaptam.

-Nagyon furcsa így látni a szobádat.. végre valahára rend van - húzta óvatos, mégis pajkos mosolyra vékony ajkait, amitől muszáj volt felnevetnem.

Nem válaszoltam, csak magam elé engedtem apró termetű anyámat, s még utoljára visszanéztem, majd a bennem kavargó emlékekkel és érzésekkel ültem be a hátsó ülésre.

-Készen állsz egy új fejezetre? - nézett rám hátra apám, feltolva orrán keretes szemüvegét.

-Felőlem - vontam meg vállaimat óvatos mosollyal, majd bedugva a fülest kapcsoltam be IU - Palette című számát, s egész út alatt a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, ami kissé elmosódott.

Apa új állása miatt hagyjuk el az eddigi kis falut, ahol eddig tengettük a mindennapjainkat, de őszintén ez engem nem nagyon érdekel. Felszínes, barátaimnak nem nevezhető személyek vettek körül, így semmi olyan nincs, ami miatt ide vissza vágynék. Ha Ő itt lenne még mindig, akkor lenne csak okom.

-Kicsim.. - rázta meg óvatosan anya a vállamat, így felnyitva pilláimat, kihúztam fülemből a fülest. - Megérkeztünk.

Kinézve válla felett figyeltem meg a szép, fehér házat, amiben mostantól élni fogunk. Családias háznak tűnik kívülről, amit ha valaki meglát, azt gondolja, hogy szívesen élne itt. Az utcában elhelyezkedő többi ház is hasonlóan néz ki, csak más színben pompázik. Nem messze gyerekek rajzolnak krétával az útra, ami mosolygásra késztet. Régen mi is sokszor csináltuk ezt.

A környék szemet gyönyörködtető, a távolban halványan kirajzolódik a hegység, ami körülveszi ezt a kis települést. Nagyon megnyugtató a kis község hangulata.

Szinte az egész nap azzal ment el, hogy a dobozokból pakoltunk ki, s a bútorokat helyeztük el, tetszés szerint. Nem sokat segítettem nekik, mindössze a saját szobámban pakoltam, így estére teljesen kész is lettem. Csípőre tett kezekkel mértem végig a szoba összes szegletét, majd elégedettségemet kifejezve, bólintottam egyet, s előkapva egy alsót a fürdőbe indultam, hogy lefürödhessek.

Miután készen lettem, befeküdtem az ágyba és mielőtt elaludtam volna, felnéztem a kedvenc közösségi oldalamra, a Facebookra, de semmi érdekes sem volt rajta, így lehunytam szemeimet és hagytam, hogy elnyomjon az álom.

-Yugyeom! - hallottam meg anya idegesen csilingelő hangját, így felé fordítottam kobakomat, de még nem nyitottam fel szemhéjamat. - Utoljára szólok, hogy kelj fel, vagy nem állok jót magamért!

Nem értem a szülőket, hogy miért nem hagynak minket még egy kicsit aludni. Most nem mindegy, hogy pár perccel többet alszol, vagy sem?

Morgolódva ültem fel fekvőhelyemen, s nyitottam ki résnyire szemeimet, hogy végigpásztázzak a szobában, ami üdén ragyogott az ablakon beszűrődő fény miatt. Egyáltalán nem volt kedvem új suliba menni, új emberekkel és tanárokkal ismerkedni. Megszoktam már az előző környezetemet, ott úgy járkáltam, ahogy kedvem szottyant. Viszont itt új szokások, szabályok és rend lesz, amihez nehezen fogok hozzászokni, ismervén magamat. Nehezen igazodok mások elvárásaihoz, így nem sok ember tudott megmaradni mellettem. Ahogyan a mondás is tartja: "Vagy megszoksz, vagy megszöksz."

A reggeli teendőimet elvégezve, teljes harci szerelésben lépkedtem le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol isteni aromák szálltak a levegőben. Hatalmasat szippantottam belőlük, majd sóhajtottam fel kellemesen, hiszen ez az egyik kedvenc dolgom a reggelekben. A másik a kávé friss, mégis egyedi, jellegzetes illata. Én ugyan nem szeretem a keserű nedűt kortyolgatni, de attól még elismerem, hogy nagyon jó illata van.

-Edd meg mind, aztán menj ki a kocsihoz. Apád elvisz - simogatta meg kobakomat, miközben elém rakta az ételt, én pedig se szó, se beszéd estem neki, s pusztítottam be a nagy tányérnyi ételt.

-Köszönöm, finom volt! - íveltek felfelé párnácskáim, majd intve egyet, felkaptam a táskámat, s beültem a járműbe, apám mellé.

-Megvan mindened, ami kell? - kötötte be az övét, amit követtem.

Válaszul csupán bólintottam, majd egész úton kifele nézelődtem az ablakon, az embereket figyelve, elgondolkodva rajtuk. Jól esik elmélázni azon, hogy ki honnan jött és hová tart, mik a tervei, mi lehet a története. Nem tudom, hogy miért, de ezt már egészen kisgyerek korom óta csinálom.

Amint a suli elé értünk, kis félelem suhant át minden egyes porcikámon, de apa felé ezt nem mutatva pattantam ki a kocsiból, magabiztosan indulva el a porta felé. Éreztem, ahogyan a diákok fele mind engem nézett, követték mozdulataimat, de nem foglalkozva velük lépkedtem asszertíven a hatalmas ajtóhoz. Miután a portán megtudakoltam, hogy merre találom az igazgatói irodát, az utam egyenesen oda vezetett. Itt már nagyobb bátorsággal pillantottam körbe, figyeltem meg a többi diákot. Egyik sem öltözött úgy, ahogyan én. Mindegyikük egyszerű, tömeg ruhát hordott és egyikük se tűnt ki a sorból. Ellenben én feltűnő, márkás, egyedi ruhákat hordok. Nem szerettem, amikor valakin ugyanolyan ruha volt, így mindig odafigyeléssel válogattam a ruháimat. Hát ezért néztek meg odakint?

Fejemet megrázva hessegettem el a gondolataimat, amik hatalmas szeretettel szerették behálózni agysejtjeimet, s léptem a szépen ívelt, lakozott ajtóhoz, majd kopogtam.

-Szabad! - kiáltottak ki, így belépve rajta, meg is láttam a hatalmas irodát. Sokkal nagyobb, mint az előző sulimban, és sokkal szebben is van berendezve. A középkorában lévő hölgy, az ízlése szerint rendezte be a szobát, így a falakon sok festmény díszeleg, az asztalon is sok családi fotó és delfines szobrok helyezkednek el. Az előző sulimban pedig minden egyszínű és slampos volt. Elég sokszor jártam ott, hiszen sokat balhéztam, a tanárjaimmal, de sosem kaptam komolyabb büntetést.

-Jó reggelt! Az új diák vagyok, Kim Yugyeom! - hajoltam meg, hiszen az első nap meg kell adni a tiszteletet.

-Á, igen, már vártalak. Nyugodtan ülj le - mutatott az asztala előtt elhelyezkedő ülőalkalmatosságra, én pedig kényelmesen ültem bele a bőr fotelbe. Amíg ő a gépén pötyögött valamit, addig én előszedtem az összes olyan papírt, ami ilyenkor kell, s odaadtam neki.

Tompán hallottam a csengő hangját, amitől elhúztam az ajkaimat. Remek.. amikor befogok lépni a tanterembe, minden szempár rám fog szegeződni.

-Készen is vagyunk! - csapta össze a tenyerét, amitől egy csöppet megugrottam. - Elkísérlek az osztályodba. Ott majd valaki segíteni fog, megadja az órarendet, körbevezet, meg ehhez hasonló dolgok.

Válaszul bólintottam, majd, mint egy hűséges kutya, a gazdáját, úgy követtem őt.

Hirtelen toppant meg, így majdnem nekiütköztem, ami elég ciki lett volna, de nem sokáig gondolkodhattam ezen, hiszen villám gyorsan nyitotta ki a terem ajtaját, s tessékelt maga elé.

Belépve minden szempár ránk szegeződött, amit kihasználva gyorsan végigvezettem az egész osztályon a tekintetemet, majd a felém lépkedő tanár felé fordítottam a fejemet.

Miután az igazgató bemutatott, kinevezett egy Taeyong névre hallgató fiút, hogy vezessem körbe és segítsen. Az egyetlen szabad hely az ablak mellett helyezkedett el, így elindultam oda anélkül, hogy bárkire is ránéztem volna.

Egész érdekes az osztály, hiszen már ránézésre megtudom mondani, hogy mindenki külön klikkben van. Őszintén megvallva, semelyik csoportosulás sem vonzz, ragadja meg a figyelmemet. Hát akkor a magányos farkas szerep, nekem jut.

Őrjítően lassan telik az idő. Sosem tartozott kedvenceim közé a történelem óra. Mindig is úgy gondoltam, hogy ami a múltban történt, az maradjon is ott. Persze az alapműveltség legyen meg, de most miért kell tudnunk mindennek az évszámát? Mielőtt elbóbiskolhattam volna, megszólalt az életmentő csengő, így fellélegezve préselődtem a szék háttámlájának, kinyújtva lábaimat, amiben az előttem ülő lány majdnem elesett, de nem nagyon tudott foglalkoztatni.

-Csá, Taeyong vagyok! - dobta le magát az asztalomra egy fiú, így lassan néztem fel rá.

Színes, ezüstös haja volt, ami hanyagul lógott szemébe. Szeme szépen csillogott, amiben az ember könnyen elveszik. Tökéletesen ívelt orra, s ajkai voltak, na meg éles állvonala. Esküdni mernék, hogy ha valaki végighúzná rajta az ujját, az simán elvágná, akár egy darab papír. Egyszerű, fekete felső fedte mellkasát, amit egy fekete bőrdzsekivel egészített ki. A változatosság kedvéért pedig a nadrágja is fekete volt, egyedül a cipője volt piros. Eléggé figyelemfelkeltően öltözött, de bevallom , ez imponált nekem. Szeretem, amikor az ember stílusosan, ízlésesen öltözködik, adva a külsejére és nem slamposan.

-Engem ért az a megtiszteltetés, hogy körbevezesselek, eme csodálatos épület falai közt - dramatizálta túl, ami miatt halvány mosolyképződmény kúszott arcomra.

-Nem muszáj, ha nincs kedved. Egyedül is megoldom - vontam meg vállaimat, Taeyongra pillantva, aki összeráncolva szemöldökét, gondolkozott el egy pillanatra.

-De, van kedvem. Jó fej srácnak tűnsz, aki végre ért a divathoz és nem hordja fent az orrát, mint az itteni sznobok.

-Hát akkor, Yugyeom - nyújtottam neki kacsómat, amit vigyorogva fogadott el, majd invitált maga után, hogy körbevezessen.

Ezek után, csak úgy teltek a hetek, én pedig Taeyong mellett ragadtam. Nagyon egy hullámhosszon pendülünk, így sok mindenben egyezik a véleményünk és megértjük egymást.

-De most komolyan, semelyik csaj se jön be? - erősködött tovább, ma már ezredjére.

-Utoljára elmondom, hogy nem. Mindegyik ugyanolyan klisés, semmi egyedi dolog nincs bennük - válaszoltam unott, monoton hangon, miközben az ebédemet piszkálgattam, ami inkább volt moslék, mint étel.

-Jó, akkor máshogyan kérdezem: Melyik csajt reszelnéd? - könyökölt az asztalra, minden figyelmét nekem szentelve.

-A "reszelés" - idéztem előbb használt szavát. - nem az én stílusom - vontam meg a vállamat lazán, azonban Taeyong nem fogadta így.

-Micsoda?! Haver.. bírlak meg minden, de kihagyni a suli cédáit.. világi bűn! - dramatizálta túl megint a dolgokat, ami mindig vigyort csalt az arcomra.

-Na még lovagolsz ezen a témán, vagy végre hagysz békésen is étkezni? - vontam fel szemöldökömet, ami miatt felfújta orcáját, majd a bajsza alatt kezdett el motyogni.

Már jó pár perce békésen fogyasztottam el az.. ezt az izét, ami a tányéromban van, amikor újra felcsendült Taeyong hangja.

-De most komolyan, Yugyeom.. Junghwa se jön be?

-Szép lány, de nem az esetem - néztem az említett lányra, aki az asztalon ülve nevetett, miközben fiúk hada vette körül.

-Nem hiszlek el.. olyan akarsz lenni, mint ő? - mutatott a hátam mögé, így azonnal megfordultam.

Az asztalnál egy fekete hajú fiú ült, aki magányosan fogyasztotta el az ebédjét. Néha grimaszba rándultak arcizmai, miközben a szájában lévő falatot rágcsálta, ízlelgette. Letisztult, feltűnés nélküli kötött pulcsit hordott, kiegészítve egy fekete farmerral és egy tornacipővel. Ha nem hívja fel a figyelmemet rá Taeyong, észre sem vettem volna, annyira beleolvad a tömegbe.

-Befejeznéd? Túlreagálod, és ezt te is tudod.

-Nem reagálom túl, ez életbevágóan fontos! Hétvégén el kell jönnöd Junghwa bulijára.. mindenki ott lesz, aki számít.

-Nem szeretem a bulikat. Mindenki a sárga földig issza magát, büdös van és hangos a zene, ordibálni meg nem fogok. Ezt inkább passzolom.

-Egy percig azt hittem, hogy te vagy a nagyapám. Most komolyan tini vagy, vagy nyugger?

-Idióta.. - forgattam meg szemeimet, majd felállva az asztaltól, elindultam volna az ajtó felé, ha nem ütközök neki valakinek.

Én szerencsére talpon maradtam, de a fiú nem, így hangosan csapódott a padlónak, a tálcán elhelyezkedő étellel együtt. Kikerekedett szemekkel néztem a földön fekvő fiúra, akinek hatalmas szerencséje volt, hogy az étel, nem rá, hanem mellé esett.

Felébredve a kezdeti sokkból, megfogva a fiú karját, segítettem föl, de Ő rám se nézett.

-Ne haragudj.. jól vagy? - kérdeztem meg, a tőlem sokkal kisebb fiútól.

-P-persze.. - simította meg könyökét, majd nézett fel rám. Szemében láttam valamit megcsillanni, de nem tudtam hova tenni.

Ekkor esett le, hogy ő az a bizonyos fiú, akire Taeyong felhívta a figyelmemet.

Fürkésző szemekkel figyeltem meg vonásait, amik túlontúl ismerősek voltak nekem, de nem tudtam senkihez se kötni őket.

-I-izé.. elengednél? - hajtotta le fejét zavarában, én pedig feleszmélve, hogy még mindig fogtam őt, elengedtem, és hátráltam egy lépést.

-Bocs', már eléggé idős, így nem lát jól. Annó' 80-ban, még jól látott, de ma már.. - rázta meg szomorúan a fejét Taeyong, miközben átkarolta a fekete fiú vállát, aki megugrott tettére.

-Nem is értem, hogy miért barátkozok veled - intéztem neki szavaimat, majd végleg megfordulva hagytam ott őket, zsebre dugott kezekkel.

Ezek után Taeyong még jobban rám tapadt, egy percnyi nyugalmat se hagyva nekem, így végső elkeseredettségemben a könyvtárba menekültem. Biztos volt a rejtekhelyem, hiszen itt sosem keresne. Szinte már otthonosan lépek be a régi, dohos könyvekkel teli épületbe, ahol az idős könyvtáros néni, már mosolyogva köszönt, fogad engem. Ugyan könyvet nem olvasok, csak a telefonomat nyomkodom, mégsem küld el innét, amiért rendkívül lekötelezett vagyok.

Éppen a könyvespolcok között lépkedtem, hogy elfoglaljam a szokásos helyemet, amikor is feltűnt, hogy valaki ül ott. Hatalmas szemekkel néztem körbe, hogy esetleg máshova üljek-e, de úgy döntöttem, hogy nem. Már kitapasztaltam, hogy itt fogja legjobban a telefonom a wifit, így az asztal mellé érve, lenéztem a fiúra, aki egy könyvet bújt, ajak harapdálva. Biztosan a könyv legérdekesebb momentumánál tart.

-Szabad ez a hely? - kérdeztem meg, hiszen az etikett ezt diktálja.

Amint felnézett a fiú, meglepetten konstatáltam, hogy már megint Ő az. Mondjuk, ahogyan látom, ő is meglepődött, de csak zavartan bólintott egyet, így ledobtam magamat az előtte elhelyezkedő székre.

Próbáltam nem rá figyelni, de nem ment. A por és a régi könyvek jellegzetes illata ellenére, tökéletesen éreztem a belőle áradó aromát, amit nem parfüm bocsájtott ki, hanem Ő maga. Arca minden szegletét megvizsgáltam, letérve nyakára is, ami gyönyörű hófehér volt. Tekintetemet lejjebb vezettem a könyvre, amit csontos, rövid ujjai között szorongatott, hogy megtudjam mit is olvas. Kojaszan.

Szemöldök ráncolva figyeltem a könyv címét, próbálva értelmezni, de nem nagyon ment.

-Így hívják a benne szereplő kislányt - szólalt meg hirtelen a fiú, így meglepetten kaptam rá tekintetemet. - Csak.. láttam, hogy nagyon nézted.

-Jaa.. köszi.. egy rejtéllyel kevesebb - húztam hamis mosolyra ajkaimat, amit ugyan nem láthatott, hiszen már újból a könyvet bújta. - Miről szól? - kérdeztem rá kicsit félve.

-Egy kislányról, aki fokhagyma mániás, és fél átmenni a hídon, mert az a temetőbe vezet, de miután a szellemek elrabolják a kishúgát, kénytelen lesz legyőzni félelmét, hogy megmentse őt - darálja el úgy, mintha csak egy betanult szöveg lenne.

-Érdekes.. -hümmögök, emésztve a hallottakat.

-Betudja szippantani az embert - helyeselt, én pedig szóra nyitottam ajkaimat, de a telefonom rezgése megzavart ebben. Sóhajtva olvastam el a sorban érkező üzeneteket, amiket meglepő módon Taeyong küldött.

-Muszáj mennem.. jót beszélgettünk, vagy mi - álltam fel az ülőalkalmatosságról, a fiúra nézve, ki nagy szemekkel vizslatott engem. - Hát akkor.. szia! - intettem egyet esetlenül, Ő pedig viszonozta gesztusomat, így pár perc múlva már a folyosókat róttam, Taeyongot keresve, hogy végre leléphessünk erről a helyről.

Tudom, hogy hülyén hangzik, de kezdek attól félni, hogy Isten úgy akarja, hogy én kapcsolatba kerüljek azzal a titokzatos fiúval. Az eltelt hónapok alatt, rengetegszer futottam össze vele, lehetetlen szituációkban. A vicc az egészben, hogy sulin kívül is sokszor fordult ez elő. Most komolyan.. mennyi az esélye annak, hogy miközben alsógatyát választasz magadnak, hirtelen ott terem melletted? Elég csekély.

-Lehet, hogy követ téged - Taeyong hangja zökkent ki gondolataim bugyrából, így ráemelem íriszeimet.

-Ne nézz ennyi krimi sorozatot, nem tesz jót neked - íveltek felfelé ajkaim, hiszen mindig hülye indokokkal és kérdésekkel állt elő.

-Az ember segíteni akar neked, te meg ilyen pöffeszkedően viselkedsz - öntötte el a pulyka méreg, ami mindig vigyort csalt arcomra.

-Miért követne engem? Előbb gondolkozz, aztán nyisd ki a beszélőkédet.

-Kitudja. Lehet, hogy bejössz neki vagy valami.. - gondolkozott el saját mondatán. - Szerintem menthetetlen homár a gyerek.

-Szerinted mindenki homár, aki nem olyan népszerű - reagáltam le az előbbi értelmetlen hozzászólását.

-Nem, de most komolyan, csak rá kell nézni.

És tessék, csak emlegetni kellett, már is megláttam a park bejáratánál, ahogyan besétál a kapun, egy könyvet bújva, ismét. Hamar elénk ért, de a könyvből fel sem nézve, haladt tovább, viszont én végig őt figyeltem, fürkésző pillantásommal. Túlontúl ismerős volt nekem, de akármennyire gondolkoztam, próbáltam rájönni, hogy honnét, mindig kudarcba fulladtam.

-Jó, ez már kicsit ijesztő - reflektált Taeyong.

-Na ne, Sherlock! - vigyorogtam rá.

A folyosók kihaltak voltak, egy diák se lézengett már itt. Miért is tették volna, amikor már régen vége volt a tanításnak? Én magam sem értem, hogy miért róttam a hosszú folyosókat, de nem vitt rá a lélek, hogy haza menjek. Valamiért úgy éreztem, hogy maradnom kell.

Éppen az iskola legkihaltabb részénél tartottam, hogy a hátsó ajtón távozzak, amikor megütötte hallójárataimat, egy angyali hang. Azonnal megtorpantam, a kilincset szorongatva ujjaim közt. Ismerem ezt a dalt. Mindig Ő énekelte.

Lélegzetvisszafojtva fordultam meg azonnal tengelyem körül, ahhoz az ajtóhoz lépkedve, ahonnan az énekhang jön. A kilincsre téve kezemet, hallgattam az ismerős dallamot, és hangot. Kíváncsiságom győzött, így amennyire csak tudtam, halkan nyomtam le a kilincset, azonnal belesve a terembe, ahol egy fiú ült nekem háttal, az ablakon kifele nézve, tovább énekelve a dalt.

Azonnal előtörtek a bennem kavargó emlékek, ahányszor eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor ezt énekelte nekem. Csak néztem a fekete hajzuhataggal lévő fiút, amikor megakadt tekintetem a csuklóján, amin egy bőrkarkötő helyezkedett el.

'-Boldog Szülinapot! Remélem tetszeni fog - mosolyogtam rá, miközben átadtam neki a kis ajándék tasakot.

Ő pedig boldogságtól csillogó íriszeivel bontotta ki az ajándékot, azonnal megkeresve a benne lapuló ajándékot.

-Ez annyira menő! - kiáltotta el magát, nevetve, miközben a mancsaiban tartott bőrkarkötőt tanulmányozta. - Persze, hogy tetszik, hiszen tőled kaptam!'

Hitetlenkedve néztem a karkötőt, amin halványan ugyan, de még mindig látszódtak a belevésett monogramok: J + Y.

Egyszer csak abbahagyta a fiú az éneklést, majd hátrafordulva, találkozott tekintete az enyémmel. És megint Ő az..

Láttam megcsillanni szemében a félelmet, de csak közelebb léptem hozzá. Nem szóltam hozzá, nem értem hozzá, csupán felhúztam pulcsim ujját, láthatóvá téve csuklómat, amin a bőrkarkötő párja díszelgett.

'-A legjobb pedig, hogy nekem is van egy! - ujjongtam vele együtt, ő pedig hatalmas szemekkel nézte a kezemen lévő karkötőt.

-Most már örökké barátok leszünk! - ölelt meg szorosan, amit ugyanilyen intenzitással viszonoztam.'

Tekintete folyamatosan karkötőmet pásztázta, majd rám emelte könnyektől áztatott lelke tükrét.

Tudtam, hogy ismerős valahonnan..

Elmosolyodva lépkedtem közelebb hozzá, majd feszengve és félve ugyan, de magamhoz húztam törékeny testét, s karjaim által nyújtott bunkerbe zártam azt.

-Emlékszem rád.. - suttogtam dús, fekete hajzuhatagjába, még szorosabban ölelve magamhoz Őt. Jinyoungot.

~~~~~

Meg is érkeztem a GOT7-ös one-sottal, ami nem 2Jae, és lehet sokatoknak furcsa lehet a páros, de én élek-halok értük. Komolyan, a 2. kedvenc GOT7 shippem.

Nem olyan lett, mint amilyenre terveztem, nem is vagyok vele megelégedve, de nem tudnám már máshogyan megírni, így hagytam az egészet a fenébe.. :')

Remélem a fura páros ellenére (?) tetszett nektek ez a kis semmilyen, értelmetlen one-shot.

A következő nem tudom milyen páros lesz, de igyekszem valami jobbat írni ennél..xd

xxMinHeezixx