Feldúltan hajítom a szoba egyik szegletébe a telefonkészülékemet, nem törődve azzal, hogy esetleg kárt tehetek benne. Sokadik alkalommal tárcsáztam a számát, de továbbra is csak a fülsüketítő, idegőrlő sípolást hallottam.

Nem csodálom, hogy nem keresi a társaságomat, hiszen tegnap eléggé csúnyán összevesztünk-hozzáteszem, jogosan fakadtam ki-, de ez akkor is túlzás. Természetes, hogy ingerült lettem, hiszen titokban jelentkezett egy másik város egyetemére, a tudtom nélkül. Ráadásul, ha nem találom meg a borítékot, a fiókja mélyén, eldugva, még ma is hallgatna róla. Visszagondolva lehet, hogy kissé nyers voltam a szavak használatát illetően, de a harag beszélt belőlem, semmi más.

Tömérdek üzenetet küldtem neki, számos alkalommal próbáltam meg elérni, de a próbálkozásaimnak semmi eredménye nem lett.

Keserű mosolyra húzom dús ajkaimat, kilépve az erkélyre. Megborzongok a hideg, fagyos szellőtől, mi bekebelez, magával ragad, mégsem törődök vele, csak előhúzom zsebem rejtekéből az én mentsváramat; a cigarettát.

A hó borította tájat szemlélem, miközben lassan pöfékelek, folyton rád gondolva. Azt mondtad a cigaretta öl és nyomorba dönt-talán igazad van. Aznap vesztünk össze először. Túlságosan különbözünk egymástól, mégsem tudunk egymás nélkül élni. Úgy vonzzuk egymást, mint két mágnes.

Te a komolyzene híve vagy, míg én a rockot preferálom, a saját bandámmal egyetemben. Míg te utálod a káros dolgokat, én megveszek értük. Én a gitárom húrjait pengetem éjszakánként, te a zongora billentyűit püfölöd éjszakába nyúlva. Míg te osztályelső vagy, én rebellis életet élek. Komoly célokat tűztél ki magad elé, tudod hova tartsz, és én? Én az árral sodródok, egy mihaszna, semmirekellő vagyok.

Mégis mi tévő legyek? Engedjelek el, érd el a céljaidat, tanulj a legjobb egyetemen, vagy önző módon tartsalak magam mellett? Tudom, hogy mi lenne a helyes út, a jó döntés, mégsem tudom meglépni. Nélküled semmit sem érnék, visszahúznának a démonok, újra rossz útra tévednék. Félő, hogy ha elhagynál, nem látnám többé a ragyogó napot, csupán a sötétséget, mi magába kebelezne.

Halk sóhajjal engedtem ki a füstöt ajkaim bunkeréből, összébb húzva magamon a pulcsimat, továbbra is, kitartóan a látképet pásztázva. Merre lehetsz...?

Szinte villámcsapásként ért a felismerés. Másodperc tört része alatt pöcköltem el a még égő bűz rudat, egyenesen az előszobába sietve, hogy felöltözhessek. Nem szóltam senkinek se, hogy eljöttem, csupán gyors léptekkel róttam a kihalt, viharverte utcákat. Hogyan lehettem ekkora idióta, hogy erre nem gondoltam?

Megkönnyebbült mosoly kúszott arcomra, amint megláttam a dombon elhelyezkedő kilátót, ahol fel volt kapcsolva a világítás. Halkan lépkedtem a lépcsőn, a lehető legkevesebb neszt, zajt csapva, de mosolyom levakarhatatlan lett, amint meghallottam Chopin egyik remekművét, ami a kedvenced volt. Órákat áradoztál róla, én pedig órákig hallgattam, ahogyan eljátszod ugyanazt a dallamot. A lépcső tetején megálltam, hiszen ott voltál előttem, teljes valódban.

A korláton ücsörögtél lehunyt pillákkal, mik a lámpának köszönhetően, gyönyörű árnyékot vetettek orcádra. Kék sálad eltakarta az arcod negyedét, de még így is láttam, hogy halovány pírban úszik, a dermesztő hideg miatt. Kezeiden kesztyű pihent, amiket még én vettem neked az egyik vásáron, azonban markodban szorongattál valamit. Nem sokáig kellett vizsgálnom; hamar rájöttem, hogy a tőlem kapott karkötődet szorongatod, amin egy zongora alakú medál fityegett. Az egyik versenyed alkalma után kaptad tőlem, amit természetesen megnyertél, de te fortyogtál a dühtől. Azt mondtad, hogy még életedben nem játszottál ilyen pocsékul, hogy nem érdemled meg a győzelmet, hogy vannak nálad sokkal jobbak is. Csendben, mosolyomat leplezve hallgattam végig mondandódat, hiszen vicces volt, hogy bár sosem káromkodtál, most mégis kicsúszott pár szitokszó.

Elalélva figyeltelek; álomszép voltál. Ahogyan az apró, szép hópelyhek hajadon csillogtak, mesebeli látványt nyújtottál. Nem akartam tönkretenni ezt a meghitt, földöntúlian ragyogó pillanatot, mégis lépnem kellett: megköszörültem torkomat.

Ijedten nyitottad ki szemeidet, meginogva a korláton, de sikeresen ülve maradtál. Somolyogtam.

-Meg fogsz fázni, miért vagy ide kint, ilyen későn? - szóltam hozzád, miközben melléd sétáltam, megtámaszkodva a korláton, úgy nézve rád.

-Azt mondtad, hogy nem érdekellek, azt csinálok, amit akarok, szóval miért is érdekel? - reflektáltál sértődötten, megvonva vállaidat.

Nem ez volt az első ilyen viselkedésed, sokszor viszonyultál így hozzám, amikor megbántottalak, így tökéletesen ura voltam a helyzetnek.

-Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. A düh beszélt belőlem.

-Aha...- továbbra sem néztél rám, a bakancsod orrát tanulmányoztad, mintha nem láttad volna még elégszer.

Szólásra nyitottam ajkaimat, de ebben Ludwig van Beethoven megakadályozott; Moonlight.

Az utóbbi pár hétben megannyiszor játszottad el újra és újra. Akkoriban nem értettem, hogy mire felgyakorlod ennyire, de ma már tudom; ezt fogod előadni a meghallgatáson, ami holnap lesz.

Íriszeid furcsán csillantak meg a szám hallatán, majd tekinteted rajtam állapodott meg.

-Nézd... Tudom, hogy egy önfejű tuskó voltam, megértem, hogy haragszol rám, de próbálj meg engem is megérteni. Te hogyan reagáltál volna, ha egyik napról a másikra meg tudod, hogy elhagyom a várost a bandámmal együtt, hm? - sétáltam eléd, térdeidre téve nagy, lapát tenyereimet.

-Nem hagytam el a várost, és nem is fogom, mert nem fognak felvenni - válaszoltál mérgesen, elkapva rólam pillantásodat.

-Te is tudod, hogy messzemenőleg te leszel a legjobb közülük, és csak a hülyék nem ismernek el téged - simítottam combodra, minek következtében rám pillantottál.

-Így gondolod? - hangod halk volt, én mégis tudtam; megtört a jég.

-De még mennyire! Te leszel a legjobb holnap, ebben biztos vagyok.

Nem válaszoltál, csak elmosolyodtál, majd kobakodat is felém fordítottad.

-Valószínűleg mérges lettem volna. - válaszoltál az előbb feltett kérdésemre. - Sajnálom, hogy nem szóltam. Én csak... egyik napról a másikra jelentkeztem, hirtelen felindultságból. Sajnálom...

A haragnak egy szikrája sem maradt bennem, elillant egytől-egyig, a feledésbe merült. Lábaid közé férkőztem, majd egy szoros ölelésbe vontalak, amit kétségbeesetten viszonoztál. Erősen markoltál kabátomba, nyakamba fúrva arcodat, így megéreztem jéghideg nózidat.

-Teljesen átfagytál. Mióta ücsörögsz itt? - váltam el tőled, hogy szemeidbe tudjak nézni.

-Pár órája. Nem tudtam otthon maradni, csak levegőzni akartam, de mire észbe kaptam, már itt ültem - vontál vállat ártatlanul.

Orcádra simítottam, hogy valamennyire felmelegíthessem átfagyott testrészedet. Hálásan bújtál tenyerembe, tartva a szemkontaktust, ami időközben alakult ki kettőnk közt.

-Nam... - szólítottál meg halkan. - Mi lesz, ha... ha felvesznek az egyetemre?

Szemed nyugtalanságot, félelmet árasztott.

-Akkor ott fogsz tanulni, és te leszel a legjobb - mosolyogtam rád, de ajkaid megremegtek.

-Én nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy itt hagyjalak...

-Miről beszélsz? - böktem meg orrodat óvatosan. - Ha felvesznek, megyek veled. Nem tudsz lerázni olyan könnyen.

-Hogy... mi? - nyitottad el egymástól gyönyörűen ívelt, vöröslő, dús ajkaidat.

-Még nem gondoltam át teljesen, lehet őrültség, sőt, de arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk. Kibérelnénk egy olcsó lakást, közel az egyetemedhez, de ha nem akarod, akkor... - azonban nem tudtam befejezni, megakadályoztál benne.

Hirtelen karoltad át nyakamat, lehúzva magadhoz, s mire feleszméltem volna, már ajkaidat éreztem meg sajátomon.

Rabja voltam a csókodnak. Mámorító volt, maga a tiltott gyümölcs, édes, mint a méz, s sosem volt ugyanaz. Minden alkalommal más-más érzés kerített hatalmába, s mindig sokkalta többet akartam belőled. Sokkal többet.

-De igen; akarom, hogy összeköltözzünk - suttogtad ajkaimra. Forró leheletedtől megborzongtam.

-Gyönyörűen csillognak a hópelyhek a hajadon - kúszott arcomra egy vigyor, ezzel téged teljesen zavarba hozva.

Ajkaidat egy újabb csókra hívtam, kezemet derekadra vezetve, míg te arcomat fogtad két kezed közé.

-Ugye ott leszel holnap, a meghallgatáson? - tetted fel félve a kérdést.

-Még szép! Az első sorban fogok ülni, s én fogok a leghangosabban tapsolni - mosolyogtam rád, amit viszonoztál.

-Azért most ne kiabálj úgy, mint a múltkor - kicsit ciki volt - húztad huncut vigyorra ajkaidat.

-Hé!

Engesztelésképpen, újra párnácskáimra hajoltál, rózsaszín tincseimbe túrva. Tudtad, hogy ezzel bármit elérhetsz nálam; ez esetben, hogy ne sértődjek meg.

-Mellesleg... jól játszottál ma - döntötted oldalra fejedet.

Szemeim tányér méretűre nőttek, szemöldököm, a homlokom közepéig felfutott.

-Te ma ott voltál a koncertünkön? - hüledeztem, hiszen Jin egyszer sem volt ott. Nem köteleztem rá, tiszteletben tartottam, hogy nem szereti azt a műfajt, amit én képviselek.

-Igen, ott voltam és bevallom őszintén; nem is vagytok olyan rosszak - és tessék, megint az a huncut vigyor.

-Na megállj csak! - nevettem el magamat, lekapva téged a korlátról, egyenesen a hóba fektetve gyönyörű valódat, miközben föléd magasodtam.

-Egy utolsó kívánság, mielőtt a földbe tipor ez a jóképű legény? - húztam fel egyik szemöldökömet, incselkedően nézve le rád.

-Igen, lenne; egyél havat! - kiáltottad el magadat, majd kihasználva, hogy nem figyelek, nemes egyszerűséggel az arcomba nyomtad a hógolyót. Könnyed szerrel kászálódtál ki alólam, nevetésed hangja betöltötte ez egész teret. Valahol, halkan hallottam még a zongora lágy, mégis erőteljes hangzását, de érzékeim csak rád fókuszáltak. Az arcomból kisöpörve a havat, gyúrtam én is egy kis hógolyót, majd indultam utánad, miközben nevetésed, sikoltássá torkollott.

~~~~~

Nos, megint egy kért ficivel jöttem.

Nory_13 remélem tetszett annak ellenére, hogy nem lett +18, bocsi. XD

A NamJin se tartozik a kedvenceim közé, így kissé nehézkesen ment a megírása, de ennél többre nem futotta, bocsi. :')

Akik szeretik a párosukat, azoknak remélem tetszett ez a kis szösszenet! :)

xxMinHeezixx