"Egy nap újra találkozunk..."

Szólt az ígéret évekkel ezelőtt.

Mikor Yuta fogta magát és Koreába ment ezt a rövid levelet hagyta neked, majd repülőre szállt és elhagyta Osakát.

Tudtál a karrierjét illető terveiről, de soha nem gondoltad volna, hogy így fog kilépni az életedbő, és ilyen hirtelen. Bár a hűtődre ragasztott kis üzenet hagyott némi reményt benned, de így közel négy év távlatából mind az a kevés remény, mind a fiú emléke jócskán megkopott benned.
Bár minden évben ugyanazon a napon, kezedbe veszed a levelet, és csak az ágyad szélén ülve bámulod a sorokat egy keser-édes mosoly kíséretében.

Szinte még gyerekek voltatok, akkor. Magad sem tudod, hogy mit vársz. Talán azt, hogy egy nap, majd betoppan és újra magához ölel, vagy, hogy sosem látod őt viszont. Annyi mindent tudnál mondani neki, annyi mindent vághatnál a fejéhez, de nem tudnád megtenni, hisz nem ígért neked semmit. Semmit, amit a fejére olvashatnál.

Tudtad, hogy bejöttek a számításai, hisz mikor debütált, szinte az egész város arról beszélt, hogy mire vitte az a csintalan kisfiú.
Megpróbáltad te is meghallgatni a számaikat, de mikor meghallottad a fiú hangját, majd a videoklipben feltűnt az alakja, csak könnyek gyűltek a szemedbe és lecsaptad a laptopod tetejét, így inkább felhagytál ezzel. Nem a srácokkal vagy a zenével volt a bajod, sokkal inkább azzal a gondolattal, hogy míg az a fiú akit szerettél beteljesítette az álmát, addig te ugyan az az egyszerű, unalmas, hétköznapi lány maradtál, és hiába a szépen csengő ígéret azon a kis sárga post-it-en, valahol mélyen érezted, hogy ti már soha többé nem fogtok azonos súlycsoportba tartozni, még akkot sem ha egy napon viszont látod majd.

Sok minden nem történt veled abban a négy évben, amióta ő elment.
Leéretségiztél, felvettek az Osakai egyetemre is, így most annak tanulsz, aminek mindig is szerettél volna... Na jó, kit akarsz átverni, annak tanulsz, aminek a szüleid szántak... ügyvédnek.
Igazi álom munka, nem de bár?
Bár jobban belegondolva, amúgy sem volt ötleted, hogy mit kezdj, majd az élettedel így ez a meló még jól is fizet.
Az egyetem mellett, egy kedves kis étteremben kezdtél el dolgozni, ami jól fog a tandíj és az albérlet mellet annak ellenére is, hogy a tandíj nagyrészét a szüleid fizetik.

Egy ugyan olyan átlagos nap volt, mint az elmúlt évek során az összes. Legalább is ezt hitted, egészen addig, amíg haza érve egy csomag nem fogadott az ajtód előtt.
Kezedbe véve a dobozt, körbe néztél a lépcsőházban, de nem láttál senkit. Kinyitottad az ajtót és belépve rajta az előszobai komódra tetted, majd besétáltál a lakásba.

Egész este a beadandódat írtad, így teljesen kiment a fejedből a csomag. Csak akkor tűnt fel újra, mikor kimentél a konyhába és a nappaliba vissza menet a szádhoz emelted volna a poharat de meg akadt rajta a szemed.
A pultra tetted a poharat, majd az előszobába mentél, hogy kezedbe vedd a dobozt és a nappaliban a kanapéra leülve bámuld tovább.
Talán félre kézbesítették. Gondoltad, de az kizárt ugyan is a te neved és címed állt rajta.
Hoztál egy ollót és neki álltál felbontani.
Amint az összes ragasztó anyag lekerült róla felnyitottad, és azzal a lendülettel a szád elé is kaptad a kezed. Egy hatalmas csokor vörös rózsa pihent a csomagban. Kiemelted onnan és belefúrtad az arcod. A rózsa illata és egy furcsa érzés keveredett az elmédben.
Mégis kitől kaphattad? Férkőzött a gondolat a fejedbe, és amikor az asztalra fektetted a csokrot kihullott a rózsák közül egy kísérőkártya.
Utána nyúltál, hogy felvedd és megfordítottad, hátha rá van írva a feladója. De csak egyetlen egy darab betű állt rajta. Egy Y.
Kiejtetted a kezedből a kártyát, ami újra a padlón kötött ki.

-Az nem lehet! - mondat ki hangosan azt ami először az eszedbe jutott. Rajta kívül nincs más olyan ismerősöd akinek Y-al kezdődne a neve, de Yuta nem lehet, ugyan is ő nincs nem, hogy a városban, de még az országban sem. Lelgalább is te ebben a hitben ringattad magad.

Nem hagyott nyugodni a dolog, sem a kisérő kártyán látott betű. Annyira befészkelték magukat a gondolatid közé, hogy aludni sem hagytak. Gonosz módon újra egy kis remény sugár költözött lelkedbe, és remélted, hogy az az Y azt a nevet és személyt sejti akire gondolsz.

Így teltek tovább a napjaid. Másnap haza érkezve egy újabb doboz rózsa várt az ajtód előtt, majd utána következő nap is és az után is, ugyan azzal a kisérő kártyával az összesen.
Azt nem lehet mondani, hogy sejtésed sincs, hogy ki küldheti őket, mivel sejtésed az van, de nem vagy biztos benne.
Viszont egyik nap, mikor az újabb csokrot tetted le a nappaliban lévő asztalra eszedbe jutott valami.
A naptárra pillantottál és sejtésed beigazolódott ugyan is két nap múlva lesz teljes négy éve annak, hogy Yuta elment.
Így egy kissé világosabb lett minden, hirtelen összefüggést nyertek a dolgok. Öt nap, öt virág csokor, ugyan az a betű. Két nap múlva teljes lesz egy hét. Mi tagadás elég furcsa módja annak, hogy tudassa veled Yuta az érkezését, de ő mindig is különleges módon csinált mindent, épp ezért sem tudsz rá haragudni. Csak mosolyogva megrázod a fejed és a hatalmas rózsa halomra nézel, ami a szobád sarkában pihent.

Reményekkel teli arcal mentél haza másnap amint vége lett az egyetemi óráidnak, és a szokásosnál hamarabb is értél haza. Reméleted, hogy fülöncsíped a kis "virágfutárt", de legnagyobb sajnálatodra, a doboz már ott várt a küszöbön. Kissé csalódott képpel vetted fel a csomagot, majd léptél be az ajtón újra. Viszont izgatott mosollyal tetted vízbe az újabb csokrot.
Remélted, hogy holnap, majd ténylegesen mindenre fényderül, és talán újra láthatod őt.

Hamar vége lett az óráidnak, és legnagyobb szerencsédre az utolsó kettő el is maradt. Így lóhalálában nyargaltál haza, de izgatottságodat azon nyomban felváltotta a keserűség, amint a lépcsőn felérve meg pillantottad az üres lábtörlőt.
Ismét körbe néztél a lépcsőházban, de most sem láttál senkit. Csend volt.
Csak a kedves idős hölgy a szomszédból jött be épp a balkonról.

-Jó napot! Nem tetszett látni senkit, aki hozzám jött volna ma? - kérdezted meg tőle minden-mindegy alapon.

-Sajnos nem kedvesem! - csóválta meg a fejét.

-Azért köszönöm. - bólintottál, majd egy gyors elköszönést követően, besiettél a lakásba.

Lerúgtad a cipőidet, majd a nappaliba menve a kanapéra vetetted magad, egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Eluralkodott rajtad a csalódottság, ahogy teltek az órák. A reményed újra foszlásnak indult, és könnyeidet sem rejtetted el, hisz nem volt ki elől.
Szeretted volna őt újra látni. Már magad sem tudod, hogy úgy szereted-e, mint akkor. De tagadhatatlanul hiányzik neked.

Borús gondolataid közül a csengő gyér hangja rángatott ki.
Sután az órára néztél és fáradtan konstatáltad, hogy már este nyolc van. Egyszóval közel öt órát töltöttél néma csendben a kanapédon ülve, a padlót bámulva.
Feltápászkodtál, mivel csengetés nem akart alább hagyni.
Azzal a szándékkal indultál ajtót nyitni, hogy a mögötte állónak, majd jól megmondod, hogy épp magányosan szenvedsz, szóval legyen szíves sürgősen eltávozni, de mikor lenyomtad a kilincset és feltártad a fa lapot, még a levegő is benned rekedt. Ugyan is Yuta állt ott, kezében a hetedik hatalmas csokorral. 

Szótlanul, és döbbenten bámultál rá. Magad sem tudod mitől döbbentél meg jobban. Attól, hogy tényleg itt van és tényleg ő az vagy... valami egészen mástól. Méghozzá attól, hogy a szíved ugyan olyan heves ritmusra kapcsolt csillogó szemei láttán, mint négy évvel ezelőtt.

-Szia! - köszönt bátortalanul.

-Sz-szia.. - próbáltál minél természetesebbnek tűnni. - Be jössz? - találtad meg egy pillanatra a hangod. Válaszul csak egy halvány mosollyal bólintott, te pedig kijjebb tártad az ajtót, hogy bemehessen.
Becsuktad utána az ajtót, majd felé fordultál.
Kavarogtak benned az érzelmek, ahogy benne is. Néma csendben néztetek egymás szemébe, majd hirtelen, egyszerre adtátok fel és Yuta elejtve a csokrot ölelt szorosan magához, te pedig készségesen simultál az évek alatt igencsak izmossá vált karok közé.

-Annyira jó újra látni téged! - szólalt meg.

-El sem hiszem, hogy itt vagy! - motyogtad könnyes szemekkel a vállaiba.

-Hogy-hogy vissza jöttél? - kérdezted, mikor már sikeresen elszabadultatok az előszobából és Yuta a kanapédon ülve nézte, ahogy az utolsó csokrot gondosan rendezgeted a többi mellé. - És, hogy találtál meg? Miért pont, most? És... Miért nem hagytál idő akkor, hogy elköszönhessek tőled? - törtek fel belőled az erzelmek akaratlanul, Yuta meg csak csendben lehajtott fejjel tűrte az inkvizíciódat.

-Akkor így láttam a legjobbnak. Csak az után jöttem rá, hogy hiba volt, miután elmentem. - válaszolta. - És, hogy miért pont most jöttem vissza? - tette fel a kérdést leginkább magának. - Nem tudom.. Talán most értettem meg, vagy most nőttem fel eléggé ahhoz, hogy kezelni tudjam a múltbéli döntéseim. - nézett a szemedbe, és mikor te is rávezetted tekinteted, mérhetetlen megbánást láttál sötét szemeiben. - Tudom, hogy haragszol, és nem is kérem, hogy bocsáss meg.

-Yuta, én nem haragszom! - indultál el, hogy letedd a rózsákkal teli vázát a többi mellé. - Sosem haragudtam. Túl fiatalok voltunk, neked voltak ambicióid, nekem nem. Nem tagadom, hogy fájt, de az akkor volt. Most, most van! Kezeljük ezt felnőttként. - ültél mellé.

-Igazad van. Most már nincs helye a gyerekes érzelmeknek. - mosolyog most már bátrabban. Majd körbe néz a lakásban és meg akad a szeme a levelén. - Megtartottad? - képed el.

-Ez tarotta bennem a reményt, hogy talán egyszer még láthatlak. - mosolyogtál kissé megtörten.

-És most itt vagyok.

-És most itt vagy. - ismételted el.
-Valójában miért jöttél? - tetted fel neki a téged azóta foglalkoztató kérdést mióta belépett az ajtón.

-Elmondani, hogy nem tudtalak elfelejteni. - fordul feléd. - És, hogy magammal vigyelek Szöulba!

-Tessék? - rökönyödsz meg és talán azt sem túlzás mondani, hogy sokkot kapsz. - Yuta ezt te sem gondolod komolyan.

-De T/N. Komolyan gondolom!

-És mi van, ha van valakim?

-Tudom, hogy nincs. - jelenti ki magabiztosan.

-Honnan vagy te ebben olyan biztos? - meredsz rá kérdőn, mire egy huncut mosoly jelenik meg ajkain.

-Csak tudom.

-Nem tudod. - fonod karba a kezeid. Ennyit arról, hogy ne legyetek gyerekesek.

-Akarsz fogadni? - kérdezi, majd mielőtt ellenkezhetnél ajkaid után kap. Kedvesen imserkedve csókol, és a pillanatnyi döbbenet után, viszonozni kezded. Ennyi év után olyan, mintha újra az első csókotok lenne, ami részben igaz is.
-Na ebből tudom, hogy nincs senkid. - vigyorodik el, győzelmén.

-Nem tudom.. - szólalsz meg kis csend után. - Az ég szerelmére Yuta. Négy év után betoppansz és közlöd, hogy menjek veled Szöulba. Mit vársz, hogy majd hisztérikus zokogásba kezdek és azt mondom igen?

-Azt hiszem, valami ilyesmire számítottam. - vakargatja kínosan a tarkóját. - De igazad van. Nincs jogom ezt kérni tőled. - hajtja le a fejét.

-Még, ha igent is mondanék, miért pont most? Ha eddig is szerettél, akkor miért.. Pont most? - értetlenkedsz tovább, de válaszokat akarsz.

-Nehéz ezt elmagyarázni. - néz rád és várja a reakciód.

-Hhhh.. - sóhajtasz. - Nakamoto Yuta, hogy te mi a fenéért tudsz ilyen rosszul időzíteni...

-Adottság. - vigyorog. - Megpróbáljuk? - kérdezi reményekkel teli szemmel.

-Be kell fejeznem az egyetemet. - nézel magad elé, erősen gondolkodva. Igazából már rég vihogva igent mondanál neki, és az ellenállásod is megtörni látszik, de félsz.

-Sosem kérném, hogy abba hagyd miattam. - fogja meg a kezed. - Sosem kérném, hogy itt hagyj bármit, ha nem reménykednék ennyire még ennyi év után is kettőnkben.

-Te hagytál itt. Azt hittem, hogy már elfelejtettél. - mondod ki, ami bánt.

-Tudom. De az időt nem vihetem vissza, hogy meg nem történté tegyem. Viszont jová tenni megkísérelhetem. - néz a szemedbe. - Nem akarok úgy kilépni azon az ajtón, hogy meg sem próbáltam. Nem akarok többször búcsút venni tőled és nem akarok még egyszer úgy repülőre szállni, hogy te nem vagy velem! - hadarja el érveit, amik szép lassan könnyeket csalnak a szemedbe. - Szerettelek és most is szeretlek! És ha nemet mondasz is szeretni foglak!

-Szeretsz? - csodálkozol el és lefolyik az első könnycsepp az arcodon, amit Yuta óvatosan letöröl.

-Bármennyire is hihetetlen, de igen. Tudom, hogy szinte újra idegenek lettünk, de még emlékszem mindenre.

-Én is emlékszem, hogy milyen volt szeretni téged... Milyen most is szeretni téged. De meg kell értened, hogy ez egy hatalmas döntés. Nem hagyhatok csak úgy itt mindent. - szorítasz kezére.

-Persze ezt nem is kérném. Nekem az is elég, hogy tudom, hogy szeretsz. - hajol közelebb, és megvárja amíg te lépsz, ezzel biztosítva őt arról, hogy megéri várnia.
Egy csókkal véglegesíted döntésed, amibe mindketten belemosolyogtok.

-Ha te, nem te lennél, én már beleőrültem volna. - neveted el magad, miután elváltok.

-Még szerencse, hogy én, én vagyok. - vigyorog azzal tipikus mosolyával és újra ajkaidra csókol.

Fogalmad sincs, hogy mit tartogat számotokra a jövő, de most, hogy újra a karjaiban tart, újra bízol a happy end-ben.

Sziasztok! Itt is vagyok egy igen hosszúra sikeredett résszel. Nem ez a rész volt tervben, de a wattpad újfent áthúzta a számításaimat, de se'gongd megoldottam. Remélem elnyerte a tetszéseteket, igyekszem a részekkel!

A kövi részben tali, addig is anyeong!