Mit ér egykapcsolat, amit mások fiatal szerelemnek neveznek, ti magatok pedig időtállónak. Donghyuckal még a gimnáziumi éveitek alatt ismertétek meg egymást, majd egy nagyjából fél évet lekövető huza-vona után lettetek egy pár. 
Fiatalabb vagy Haechannál így sokan tartottak attól, hogy nem fogod tudni még annyira sem helyén kezelni az életével és a vele járó viszontagságokat, mint ő, de az elmúlt években hibátlanul helyt álltál ezen a poszton.

Már az elején sem volt zökkenő mentes a kapcsolatotok, de szerettétek és támogattátok egymást, amiért Haechan nem tudott elég hálás lenni neked.
Tagadni sem tudta és ezt el is mondta neked, hogy félt attól, hogy egyszer elhagyod, mert megunod az őrületet, ami körülöttetek van még úgy is, hogy nem volt nyilvános a kapcsolatotok. De te mindig biztosítod affelől, hogy nincs az a mennyiségű őrület, ami eltudna taszítani tőle még ha ő néha az agyadra is ment. És mennyire szerettél is volna hinni ebben az elképzelésben.

Fiatalok vagytok, és négy év ide vagy oda, hiába bizonyítottatok már be és cáfoltatok meg minden kapcsolatotokat érő sztereotípiát az ember is csak ember. Néha ugyan meginog, és úgy érzi kevés ő bármihez, de akkor mindig ott van neki a másik. A húzó erő, ami vissza rántja egy-egy mély pontból. És most kimondottan nagy szükséged volt erre.
Talán életed legszörnyűbb rémálmát éled meg, és ettől a rémálomtól a másik féltő karja sem tud már megvédeni. Talán nem is akar.

A CEO őrjöng. És az ok, ami ennyire kimozdította a mindennapi amúgy egészen nyugodt lelkivilágából, az az a néhány Dispatch által lehozott kép, amin te és Haechan szerepeltek kézenfogva a lakásotok előtt. Alíg pár hónapja költöztetek össze, és most hirtelen minden tervetek a közösen szőtt jövőről rombadőlni látszott. Négy évig sikerült megóvni mindentől a kapcsolatotok, erre most hirtelen nem elég, hogy a Dispatch folyton rólad cikkez, és lépten nyomon követtett az újságíróival, még a fiúk rajongóinak egy része is a halálodat kívánja. 

Úgy érzed, hogy ennél messzebb nem is kerülhettél Haechantól, mint amennyire ez az egész helyzet taszított titeket egymástól. Nem voltatok erre felkészülve, és gyikőtök sem tudta helyén kezelni a dolgot. Te nem tudtad kezelni, hogy ennyire rád szállt a média és ezzel annak a személynek okoztál gondot akit mindennél jobban szeretsz, és Haechan meg nem tudta kezelni a hirtelen nyakába zudulú felelősség terhét, és bármennyire meg akart óvni ettől az egésztől, úgy érezte, hogy az ő hibájából történt minden. 
Bármennyire próbálkoztatok enyhíteni a helyzeten, egyre inkább csak azt éreztétek, hogy minden rosszabb és rosszabb lett. Míg egy nap úgy nem döntöttél, hogy önként sétálsz ki a fiú életéből. Nem akarod tönkre tenni az életét és a karrierjét, amiért annyit dolgozott. 

De talán, ami a legjobban fájt, hogy Haechan még csak meg sem próbált visszatartani. Négy együtt töltött év volt az ára ennek. Mind ez amiatt, hogy szeretni mertél, és szeretni mertek.
Túl nagy ár volt ez a boldogságotokért, és emiatt egy olyan mélyen a húsodba maró fálydaommal hagytad magad mögött Koreát és azt az ember, akiért bármit megtettél volna, hogy azt érezted bele fogsz bolondulni. És valóban. Mindent meg is tettél azért, hogy neki jó legyen és te viselj el minden szenvedést ami a kapcsolatotoknak jutott osztályrészül. 

Egy életet hagytál a kontinensen, minden értelemben. A fiúkat, a munkahelyed, a barátaid, és őt. Valójában egy idő után már csak azt érezted, hogy Haechan látni sem bírt. Talán ez volt a jel, hogy neked ez a sorsod. Annyi fájdalommal és kérdőjellel érkeztél haza, hogy magad sem tudod, hogy hogyan tudtad elviselni. De amit egyáltalán nem voltál képes felfogi, hogy tényleg ennyi volt. Nincs többé. Semmi, ami addig volt. És mind ez miattad.

Hazaérkezésed után még hetekig nyomon követted a híreket. Rengeteget írtak rólad, rólatok. Találgattak, hogy vajon hova tűnhettél, aztán szép lassan feladták, és elcsendesültek a dolgok. Nem érkezett több cikk, sem fenyegetés, sem levél. Mindenki örült, hogy vissza kapták az Ő Haechanjukat. 
Egyedül maradtál. És hónapok teltek el így. Nem igazán gondoltál már semmire. Egyszrűen csak léteztél. Bizonyos értelemben véve, egyszerűen csak hagytad, hogy eltűnj. Hagytad, hogy a világ tovább haladjon melletted, anélkül, hogy te őt, vagy ő téged meg akart volna állítani. Kezdted úgy érezni, hogy ebből az állapotból nincs menekvés. Hirtelen megütött az, amit te valóságnak neveztél, mások már elmebajnak, hogy életed hátra lévő részét így fogod tölteni. Teljesen egyedül.

De valahol legbelül tudtad, vagy ha tudni nem is, de érezted, hogy valami nem stimmel. Nem hagytak nyugodni a törtntek. Tudtad, hogy az a Haechan akit te ismertél, sosem hagyta volna ennyiben ezt a dolgot. Nem engedett volna el ilyen könnyen. De lehet csak azért érezted így, mert felbukkant benned a maradék reményed.

Közel négy hónap telt el. Ma lenne hivatalosan a negyedik évfordulótok. Reggel mikor felébredtél, és a naptárra pillantottál, hirtelen eluralkodtak rajtad az érzlmeid, és sírtad el magad. Talán a nélküle töltött idő alatt most hiányzik először annyira, hogy érezted belesajdulni a mellkasod. 
Gyűrött arcal, melegítőben és pulcsiban vánszorogtál el a konyháig némi kávé reményében, majd az életet mentő folyadékkal a kezedben helyezted el magad a kanapén és unottan kapcsolgatni kezdtél a csatornák között. 

Masszív bambulásodból az ajtóra szerelt postaláda fedelének lecsukódó hangja rántott ki. Nyűglődve elmásztál az ajtóig, majd meg is pillantottad benne a kis fehér borítékot. Benyúlva érte vezetted a tekinteted a lapra, hogy megtudd kinek jött, és meglepődve konstatáltad, hogy a te neved áll a papíron egy igen ismrős kézirással írva. Mint, aki megveszett úgy tépted fel a  borítékot, és nyitottad azonnal szét a papírt, hogy azzal a lendülettel a szád elé is kapd a kezed, mikor valóban felismerted rajta Haechan kéz írását. 

"Szerelmem. Annyira nem tudom, hogy hol és hogyan kéne kezdenem. Sok idő telt el, és nélküled milliószor annyinak tűnt. Nagyon sok mindent szeretnék mondani neked és azért jöttem, hogy, ha hagyod  meg is próbáljam..."

Jöttem... Ízlelgetted a szót, mikor hirtelen leesett. Olyan erővel tépted fel az ajtót, hogy ha lett volna időd, azon csodálkoznál, hogy hogy nem szakadt ki a helyről. És amint eléd tárult az utca front meg pillantottad szerelmed. Elmosolyodott, és neked ennyi kellett. Keserves zokogás tört fel belőled, és a szintén addigra már zokogó Haechan karjaiba vetetted magad. Elkpesztő erővel szorítottátok egymást. Féltetek talán, hogy a pillanat köddé válhat. 
Haechan óvatosan betolt titeket a házba. Egyikőtök sem tudott megszólalni, csak halk szipogásotok hallattszott a csendes lakásban. 

-Azt hittem sosem látlak többé. - suttogtad halkan, miután csillapodott a sírásotok.

-Azt hittem sosem látlak többé. - súgta ő is, majd egy pillanatot sem várva tovább egyszerre kaptatok egymás ajkai után. Kicsit olyan érzés volt, mintha újra az első csókotok lett volna.

-Megkérdezném, hogy miért vagy itt, de azt hiszem sejtem. - vezzetted be kézen fogva Haechant a nappaliba, miután el tudtátok engedni egymást. 

-Jóval hamarabb akartam jönni, de nehezebb volt, mint gondoltam. 

-Ezt, hogy érted? - ültetek le a kanapéra.

-Tobb oka volt. - sóhajtott. - Nem tudtam, hogy történtek után látni akarsz-e még engem egyáltalán. Soomannal sem volt egyszerű, és a médiával sem. Én... annyira tanácstalan voltam. És... egyedül maradtam. - hajtotta le a fejét, mikor újra könnyek gyűltek a szemeibe.

-Haechan én is egyedül voltam...

-Tudom, és...

-Ha akartad volna, hogy maradjak, megoldhattuk volna együtt. - nézted inkább a padlót. 

-Ezt nem értheted. - motyogta.

-Igazad van, nem is értettem. Sőt... most sem értem, úgyhogy akár el is magyarázhatnád. - néztél rá számonkérően.

-Hát ha hagynád. - kúszott, egy keserédes mosoly az ajkaira, majd biccentettél, hogy kezdheti. - Valamiért azt hittem, hogy ha hagyom, hogy elmenj akkor jobb lesz. Hogy talán magától megoldódik minden. Nem akartam, elhinni, hogy ezt tényleg megtennéd értem. Talán valami olyasmit hittem, hogy ha elengedlek, akkor megóvhatlak. Távol leszel a médiától, és Soomantól is és idővel ha lecsillapodnak a dolgok akkor... Nem is tudom... Csak téged akartalak védeni az istenért. - csattant fel idegesen. Sosem gondoltad volna, hogy ilyen oka volt minderre. - Miattam történt minden...

-Haechan ez nem igaz, ne mondj ilyet! - vágtál közbe hevesen. Nem tudtad, hogy ilyen hatalmas bűntudat rejtőzik benne.

-De! Ha nem lennék idol, minden másképp lenne! Én sosem akartam, hogy bántsanak! És sosem akartam, hogy ez történjen!... Sosem akartam, hogy elhagyj. - nézett a szemeidbe. Újra könnyek folytak le az arcán, ahogy neked is. Azt hitted bele szakad a szíved a látványába.

-Nem számítottunk rá, hogy ez fog történni. - fogtad meg a kezét. 

-Pedig kellett volna. 

-Hibáztunk. Óvatosabbnak kellett volna lennünk és...

-Nem kellett volna Soomanra hallgatnom! - szorült ökölbe a keze, mire értetlenül néztél rá. - Sooman kért rá, hogy ne mondjak neked semmit, és hagyjalak elmenni, hátha akkor csendesebben elrendezhetjük az ügyet. - mondta ki végre azt az okot amit vártál. Amibe végre kapaszkodhatsz. De kezdted érteni. Igazat adni a történteknek. Belegondoltál abba, hogy  valóban lehet ez volt a legjobb megoldás. 

-De igaza volt. 

-Jobb volt így? Hogy mindketten szenvedtünk?

-Nem! De ha nem sikerült volna megoldani ezt az gészet! - gesztikuláltál hevesen. - Most nem lennél itt! - mutattál rá a tényre, és egy reménnyel teli apró mosoly érkezett az arcodra, ami Haechan figyelmét sem kerülte el, és ami őt is lenyugtatta.

-Igazad van. - húzott közelebb magához és zárt szorosan a karjaiba.

-És mi lett a Dispatchel?  

-Valószínűleg az, aki készítette rólunk a fotókat azt is megbánta, hogy megszületett. - vigyorodott el gonoszan. - Sooman és én a gatyájukból is kipreljük őket.

-Rossz vagy. - kuncogtál egy aprót, és jobban hozzá bújtál.

-Megérdemelték. Az én életemmel ne szórakozzon senki! - adott azonnal egy csókot, ahogy ráemelted a tekinteted.

-És most hogyan tovább? - kérdezted csendesen.

-Félve kérdezem meg, de... - vett egy mély levegőt. - Hajlandó lennél vissza jönni velem Koreába? Megértem, ha nem. Nem mondom azt, hogy el tudom fogadni, de ha te maradni szeretnél, érted majd megpróbálom, és... -  halgattattad el hirtelen egy csókkal. 

-Fogd be. - vigyorogtál rá. - Tudod, hogy már semmi nem lesz olyan, mint előtte. Már semmit nem old meg a kínzó önvád. 

-Tudom. De együtt megoldhatjuk! Megpróbálhatjuk onnan folytatni, ahonnan már nem késő.

-Egy feltétellel! - meredtél komolyan a szemeibe, Haechan pedig feszülten figyelt rád tovább. - Ha vissza megyek, tegyük hivatalossá. Hozzuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat vagy ami maradt köztünk.

-Ne fogalmazz így kérlek. Négy évet nem dobhatunk el csak így.

-Nem is akarok. Talán jobban kapaszkodok ebbe, mint valaha. - néztél a szemeibe.

-Tényleg meg tennéd? - kérdezte Haechan kis csendet követően. - Be vállalnád ezzt értem?

-Értünk! Haechan. Értünk! - simítottál az arcára. - Hátha ezzel elkerülhetjük az újabb botrányt.

-Akkor? - pillantott rád izgatottan és egy olyan igazi Haechan mosollyal.

-Akkor? Nem egyerétlemű? - nevetted el magad.

-De hallani akarom. - pattogott egy ültő helyében akár egy gyerek.

-Kérj meg újra.

-Ez esetben. - szélesedett ki a vigyora, majd eléd térdelt. - Hajlandó lennél vissza jönni velem Szöulba, és máshogy folytatni mindent életünk végéig? - egészen addig azt hitted, hogy a játék kedvéért csinálja míg nem nyújtott feléd egy gyönyörű gyűrűt. Nem túlzás azt mondani, hogy abban a pillanatban talán levegőt is elfelejtettél venni. A döbbenet, az értetlenség és a boldogság egyszerre uralkodott el rajtad. 

-Haechan. - nyögted ki mosolyogva.

-Nem kell most válaszolnod. Csak tudatni szerettem volna veled, hogy mennyire is gondolom komolyan kettőnket. 

-Őrült vagy! - nevettél fel hitetlenül.

-Sosem tagadtam. - kacsintott rád egy váll vonás kíséretében. 

-És ha én most akarok válaszolni? - kérdezted húzva az agyát. Igazából nem volt kérdés számodra, hogy mit szeretnél erre felelni. Négy év után egy ilyen botrány sem állta útját annak, hogy újra vissza találjatok egymáshoz, és tisztázzatok mindent, akkor kettőtöknek van jövője együtt.

-A választól függ, hogy mit válaszolnék én erre a kérdésre. - nevetett fel zavartan.

-Igen. - karoltad át a nyakát, mire fel állt veled együtt. - Ha megígéred, hogy mostantól mindent együtt oldunk meg!

-Ejj ti nők. Át repülöm érted a fél világot, és már is úgy viselkedsz, mintha a feleségem lennél. - nevetett fel, és a derekadra csúsztatta kezeit.

-Te akartad. - nevettél vele együtt. 

-Akkor add a kezed. - tartotta az övét, mire belecsaptad a sajátod. - Akarod e ezt a gyűrűt...

-Ne kezd! - nevettél fel újra.

-Jó jó. - vigyorgott, majd az újjadra csúsztatta az aprócska gyűrűt, és azonnal ajkaidra tapadt megpecsételve az elhangzottakat. - Szeretlek! - döntötte homlokát a tiednek.

-Én is szeretlek, te bolond! - bújtál végül hozzá.

-A te bolondod. - fűzte még hozzá.

-Remélem legalább a cég tudott a tervedről. - utaltál az imént megtörtént valószínűleg abszolút spontán történt lánykérésre.

-Hát öööhm... 

-Haechan!!!

Úriste emberek ide is vissza tértem! El sem hiszem. Az igazat meg vallva körülbelül négy hónapja ülök ezen a részen, és még így sem vagyok vele abszolút megelégedve, de remélem azért elnyerte a tetszéseteket. 

A kövi részben tali, addig is anyeong!