Shownu és te már kiskorotok óta ismertétek egymást. Még ha nem is volt vér szerint a rokonod, mindig olyan volt neked, mint a bátyád. Ugyan pár évvel idősebb is volt nálad, téged sosem zavart a korkülönbség. Szinte mindig együtt voltatok, nyarakat töltöttetek a nyaralójukban, és suli után mindig haza kísér. Miért ne kísért volna, hiszen veletek szembe az út másik oldalán lakott.

Iskolától kezdve, mindig vigyázott rád, te meg ki is használtad, hogy van felsőbb éves "testvéred". Viszont miután bekerültél gimibe, Shownu már végzős volt. Itt is szinte minden szünetben együtt lógtatok, és az iskolán belül kialakult két tábor. Azok, akik szerint testvérek vagytok, és azok akik szerint jártok. Minden pletykáról, ami rólatok keringett, tudtatok, de soha egyiknek sem adtatok biztos alapot. Hagytátok a levegőben lógni a dolgot. Elég ha ti tudjátok, hogy igazából mi van köztetek. Ami a barátság volt. 

Viszont, amint Shownu leérettségizett, következett életed legrosszabb időszaka. Nem soká Shownu bejelentette, hogy bevonul. Nem értetted a döntését, hisz soha nem említette, hogy ez lenne a terve, és akárhányszor rákérdeztél, mindig kikerülte a témát. 

Egyre kevesebbet találkoztatok, ahogy közeledett a bevonulásának a napja. És az életed ennek következményében napról-napra hullott darabjaira. Kezdtetek eltávolodni egymástól, majd bevonult, és megígérte, hogy írni fog. De nem keresett. Egy olyan hatalmas űrt hagyott benned a hiánya, amit hónapokkal később sem tudtál kitölteni. Egyszerűen nem értetted, hogy mi vezette erre a döntésre. 

Egy idő után, kezdted, elfogadni, hogy nincs melletted. Hogy reggelente nem vár a kapuban, hogy nem kaphatod meg a pulcsiját, hogy nincs akinek elmondhatnál bármit. Hiányzik, minden ami ő volt számodra. Az illata, a haja, a szemei, az érintése, a szavai. Megbolondít a hiánya. De próbálod elengedni. De végre rájöttél magas fokú ragaszkodásodnak okát. Beleszerettél. Végtelenül és menthetetlenül beleszerettél a valaha volt legjobb barátodba, a "bátyádba".

Miután erre rájöttél, és arra is, hogy az akit a világon mindennél jobban szeretsz, tulajdonképpen eldobott magától, és nem keresett többet, és nem is fog, minden hozzá fűződő emléked, és tárgyad igyekeztél eltüntetni. Egy kis idő után a szomorúságot, felváltotta a harag. Iszonyatosan haragudtál rá, és minden létező kapcsolatod megszakítottad a fiúval. Új életet kezdtél, immár nélküle. A tanulásra koncentráltál, és miután végeztél a gimiben, halasztottál egy évet, hogy biztosan eldöntsd, mivel is akarsz foglalkozni. 

Egy kis kávézóban kezdtél el dolgozni, hogy legyen egy kevés spórolt pénzed, az egyetem előtt, mert ugyan van saját lakásod, de egy kis plusz mindig jól jön.

Három év telt el, azóta, mióta Shownu a szemedbe hazudta, hogy keresni fog. Te meg három éve próbálod őt elfelejteni, de nem megy. Ide, s tova több, mint négy éve nem hallottál felőle semmit. Nem keresett, és te sem őt. Nem láttad értelmét az egésznek. Ha jól számoltad, már lassan két éve leszerelt. Nem vagy mániákus, de folyton rajta jár az eszed, így tudtad, hogy valószínűleg, már egy jó ideje ismét Szöulban van. De semmi nyoma. A szülei elköltöztek, és semmi elérhetőség nem maradt utánuk. Shownuról, meg ne is beszéljünk. Fáj még, borzasztóan fájt még a hiánya, de nem tehettél ellene semmit.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Mivel levelezőin vagy az egyetemen, mindig délelőttös vagy a kávézóban, így, mint máskor is felkeltél kényelmesen elkészültél, és elindultál a kávézóba.

-Jó reggelt! - libbensz be mosolyogva az ajtón.

-Hogy lehet ilyen jó kedved hétfő, reggel? - néz rád egyik kollégád, és barátnőd álmosan a pult mögül.

-Nem tudom. - vonod meg a vállad.

-Úúú képzeld. Az egyik ismerősöm, a Stashipnél dolgozik, és mondta, hogy egy új banda fog debütálni, méghozzá ma. - örömködött melletted, te meg csak mosolyogva nézted lényét. - Megmutathatom őket? - nézett rád várakozva.

Nemigazán követted a bandák életét. Ugyan ebben a pop kultúrában éltél, ismertél is bandákat, és szívesen is hallgattad, ennyire soha nem ástad bele magad. a dologba.

-Mutasd. - sóhajtottál egyet mosolyogva. Barátnőd elő kapta a telefonját, majd keresni kezdett.

-Meg van. - kiáltott fel, és feléd mutatta a telefon képernyőjét, amin egy hét fiúból álló kép virított. Sorjában nézted végig őket, majd hirtelen lefagytál. - M-mi az? - nézett  képre, de te csak ugyan arra a pontra meredtél.

-Az nem lehet. - mondtad ki hangosan.

-Mi nem lehet? - kérdezte értetlenül barátnőd.

-Az a srác. - ragadtad meg a telefonját, és mutattál a képen lévő srácra. - Őt ismerem. Gyerekkorom óta. 

-Ezt nem hiszem el... - akadt ki. - A legjobb barátnőm egy ismer egy idolt. - ugrott feljebb a hangja, és vigyorgott.

-Lassan négy éve nem hallottam felőle. - mondtad szomorúan.

-Itt azt írja, hogy mielőtt idol lett katona... volt. - nézett rád, de észre vette, hogy sírsz. - Mi történt köztetek? - kérdezte kedvesen és az egyik székre ültetett. Szeretted barátnődben, hogy szinte mindig érezte, ha valami bajod, van, bár most a vak is láthatta. 

-Itt hagyott. - sírtál az asztalra borulva. - Elment katonának, és nem keresett többet. Azt mondta, hogy fog, de a szemembe hazudott. Születésem óta, minden percem vele töltöttem, és ő egy sziával letudta. Nem lett volna így, ha nem szeretek bele, a "bátyámba". - rajzoltál, macska körmöket a levegőbe.

-De vissza jött. - biztatott barátnőd.

-Már két éve annak, hogy vissza jött, és nem keresett. - mondtad.

-De bárhova máshova mehetett volna, de ide jött vissza. Valami ide köti. - mosolygott rád.

És ekkor igazat kellett adj barátnődnek. De akkor sem tudtad, hogy hogyan viszonyulj a dologhoz. Vissza jött, de nem keresett. És most, nem tudtad, hogy haragudj e rá, legyél szomorú, vagy örülj a sikerének. Nem is biztos, hogy ismered egyáltalán azt a fiút, aki képen volt. Valamikor ismerted, de azóta, már csak ismerős idegenek vagytok egymásnak.

Nyűglődve ugyan, de végig csináltad a munka napod. Szokásosan négykor végeztél, és indultál haza. Beléptél a lakásod ajtaján, és csöndben ordítottak kavargó gondolataid. Leültél a kanapéra, és csak magad elé meredtél. Még mindig előtted lebegett az egyetlen kérdés, amit az elmúlt négy év során mindennap feltettél magadnak... Miért? Erre a kérdésre várod a választ évek óta.

Estig csak lézengtél a házban. Nem tudtad mit kezd magaddal. Csináltál egy kis salátát vacsorára, de csak ültél az asztalnál, és turkáltad az ételt. Majd csöngettek. Furcsálltad, hisz a postáson kívül más nem igazán szokott keresni, de ő ma már volt, és nem hozott csomagot.

Lassú léptekkel indultál az ajtó felé, majd odaérve kinyitottad. Olyas valaki állt az ajtóban, akire legutolsó sorban sem számítottál. Ugyan is Shownu állt előtted, teljes életnagyságban.

-Szia. - köszönt bátortalanul, rajtad meg eluralkodtak az érzelmeid, és mindent elfelejtve sírtad el magad, majd a nyakába borultál. Shownu lassan bearaszolt veled a karjaiban, majd lábbal betolta az ajtót.

-Mit keresel itt? - kérdezted a szemeibe nézve.

-Téged. - mondta. - Megváltoztál. - tűrt egy tincset a füled mögé, mire zavarba jöttél.

-Te is. - mondtad. Haragudtál rá, és még mindig nem értettél semmit, de annyira örültél neki, hogy ha még csak egy percre is magadba szívhatod az illatát, és a szemeibe nézhetsz, lehet utoljára, hogy képtelen voltál abban a pillanatban másra gondolni. - Miért?

-Mit miért? - kérdezte, de pontosan tudta mire gondolsz, csak a te szádból akarta hallani, hogy azok az érzések, amik elől évekkel ezelőtt elmenekült nem egy oldalúak.

-Miért mentél el? Miért nem kerestél? Miért tetted ezt velem? - kérdezted ismét zokogva és kissé hangosabban a kelleténél.

-Mert szerettelek, és szeretlek most is. Nem tudtam hogyan kellett volna reagálnom, arra, hogy beleszerettem a legjobb barátomba. Az isten szerelmére is megijedtem. - kiabált már ő is. - Menekülni akartam, nem tudtam kezelni, hogy az akit húgomként szerettem, felnőtt, és én már nem játszó társat láttam benne, hanem egy nőt, akit mindennél jobban kívántam. Már nem csak egy kedves szavára vágytam, hanem a csókjára, és már nem csak egy szimpla ölelésére, hanem arra, hogy úgy tarthassam a karjaimban, ahogy senki más, csak én láthassam gyönyörű mosolyát, és halhassam a nevetését. - nézett végig a szemedbe. Hát nem volt hiába való a szenvedésed. Szeret. És te is őt. 

-Miért nem kerestél? Miért hagytál kételyek közt, mikor pontosan ugyan ezt éreztem én is, mint te. 

-Mert nem bírtam volna a szemedbe nézni, azok után, hogy se szó, se beszéd, eltűntem, csak mert megijedtem a saját érzelmeimtől.

-És fájt volna, ha tudom, hogy jól vagy? - vontad kérdőre.

-Nekem szerinted nem fájt, hogy én sem tudtam rólad semmit?  Az elmúlt négy évben, nem volt olyan nap, hogy valamiről, legyen az a legelső napsugár amit reggel megláttam, ne te jutottál volna az eszembe. Azért nem kerestelek, mert féltem, hogy gyűlölsz, amiért itt hagytalak. 

-És így jobb volt? Négy év Hyunwoo, négy! 

-Tudom négy év. Nekem is ennyi idő volt. - hajtotta le a fejét.

-Miért jöttél most ide? - kérdezted.

-Látni akartalak. Nem bírtam tovább. Ma debütáltam..

-Tudom. - vágtál közbe. - Örülök, hogy valóra vált az álmod. - néztél rá, egy keserű mosollyal, és egy újabb, könnycsepp futott le az arcodon. Shownu megfogta az arcod, és letörölte a könnyed. Lassan közeledni kezdett feléd. Egyik kezével, még mindig az arcodat fogta, a másikkal megtámaszkodott melletted a kanapén. Lassan feltérdelt, és feléd kerekedett.

-Mit csinálsz? - kérdezted, mintha nem tudnád mire készül, és nem vágynál ugyan úgy arra csókra.

-Azt amit már rég meg kellett volna tennem. - mondta, majd ajkaidra hajolt. Lassú és szenvedélyes táncba hívta remegő párnáid, te meg a nyaka köré fontad a karod.

-Soha többé, nem hagylak el. - mondta miután elváltatok.

-Ha igen, utánad mennék. - néztél a szemébe, majd újra megcsókolt, mire mindketten a csókba mosolyogtatok. Ölébe vett, és a te irányításoddal elindult a szobádba. Óvatosan az ágyra tett, majd fölég támaszkodott, és végig simította az arcod.

-Szeretlek. - mondta, és láttad az őszinteséget a szemeiben.

-Szeretlek. - néztél te is a szemeibe, és most te csókoltál ajkaira.

Életedben nem voltál még ilyen boldog, Fogalmad sincs, hogy hogyan tovább. De itt és most, csak ti vagytok. Két őrülten szerelmes fiatal a világ ellen. És most csak ti számítotok, és senki más. Nincs az az erő, ami elválaszthat benneteket, és kerüljön az utatokba bármi, együtt képesek vagytok a világvégét is legyőzni. Mert az őszinte szerelem erősebb bármely szélviharnál.

Sziasztok. Itt is lenne az új széria első része. Gondolom már rá jöttetek, hogy melyik banda a következő. Erről a részről, meg annyit, hogy durva érzelem hullám söpört végig rajtam az írása közben, a megfelelni vágy, hogy jót alkossak, mert valakinek számít a szava. Tudom, hogy nagyon csöpögős lett, de néha ilyen is kell. Remélem tetszik nektek.

A kövi részben tali, addig is anyeong!