Még egy év. Ennyi amit, még az iskola padban kell töltened, mondhatni a semmiért, hisz a fene se tudja, hogy mi leszel, ha nagy leszel.
Szeretted az osztályod, egy teljesen jó közösségbe csöppentél, így is voltak, akik kiváltak, de soha nem volt vita, vagy balhé az osztályon belül.

Olyan sebességgel telt az idő, hogy már te magad sem tudtad nyomon követni az események rohamos változásait, és az ártatlan év nyitó ünnepség után, hirtelen már az év vége előtt találtad magad. Az utolsó órák egyikén ültél, és az ablakon kibámulva pásztáztad a ragyogó nyári napsütötte parkot, és hallgattad a nyitott ablakon beszűrődő közeli játszótér boldog hangjait. Minden év végén vártad, hogy vége legyen egy újabb végig szenvedett, de most kivételesen kicsit sem vágyódtál el innen. Nem volt különöse oka, csak bármennyire is utáltad néha, még is életed egy meghatározó szakasza volt a gimnázium, és a suli befejeztével, vagy elkezdesz egy újat, vagy netán dolgozni mész, de mindenképpen új élet vár rád, és ezt semmilyen szinten nem tudod, és nem is szeretnél elkerülni. Nem is voltál hülye soha, csak épp nem volt igazán olyan dolog amit huzamos ideig tudtál volna folyamatosan csinálni, így úgy voltál vele, hogy majd idővel minden elválik, legfeljebb halasztasz egy évet egyetem előtt, és addig munka után nézel, így majd biztosabb alapot tudsz majd nyújtani az egyetemi tandíj, és az albérleted fenntartásához.

De volt még valami, egy aprócska tényező, ami akaratodon kívül is jobban kötött az iskolához, mint akartad, bár magad sem voltál biztos az érzelmeidben, még sem hagytak, nyugodni az apró jelek, hogy mikor hallod a hangját, kellemes melegség jár át, majd ha a hangja neked szól szíved is eszeveszett tempóra kapcsolva jelzi, hogy itt valami nem stimmel. De mind hiába. Mert, hogy a hang gazdája, nem oly rég bejelentette, hogy egy kiadó alkalmazásában áll, és, ha minden igaz októberben debütál. Ez a személy nem más volt, mint Choi Jongho.

Meg is értetted, hogy Idol lesz belőle, hisz angyali hangját, egy életen át képes lettél volna elhallgatni, és így esélyed is nyílik rá, igaz ugyan, hogy csak a médián keresztül, de, hogy nem csak egy iskolai ünnepség keretein belül hallhatod, neked már ez megnyugvás.

De, mint tudtad, el kell őt engedned. Ugyan soha nem voltatok szorosabb kapcsolatban, de sokszor beszélgettetek, és ha párokban is kellet dolgozni, és a tanár - vagy a sors, ki tudja - melléd osztotta, nem okozott problémát a közös munka. Mind kettőtöknek meg voltak a barátai, akikkel általában szabadidőtöket töltöttétek, így nem igazán volt alkalmatok jobban meg ismerni a másikat, de jó osztálytársi viszonyban voltatok.

Itt is volt az év vége. Fájdalmas búcsút vettetek egymástól, és kiléptetek a nagy világba. Év közben kiagyaltad tökéletes tervedet, így végleg eldöntötted, hogy halasztasz egy évet, és közben dolgozni kezdesz.

Terved azon szakasza, hogy munkát találsz, hamar ment így egy kávézóban kezdtél el dolgozni, és a szüleid segítségével, el is költöztél otthonról, így mondhatni de beindult az életed.

Lassan már három hónapja dolgoztál a kávézóban. Lassan négy hónapja nem láttad, és kezdted el felejteni őt, de volt, hogy eszedbe jutott, és elgondolkoztál rajta, hogy mi lehet vele. Olyankor emlékeztél minden szavára. Fájó grimaszba torzult az arcod, mikor eszedbe jutott az a nap, mikor bejelentette, hogy végleg szándékozik kisétálni az életedből, de most elégedett vagy az életeddel, és nem kellettek neked zavaró tényezők sem. A munkádra koncentráltál, és a nyelv tanulásra, mert eldöntötted, hogy nemzetközi szakon kezdesz majd egyetemet, de csak levelezőin, mert melletted dolgoznod is kell, hogy állni tudd a fenn álló költségeket.

Ősz első napja volt, mikor még kellemesen sütött délután a nap, te meg mosolyogva néztél ki a kávézó ablakán és a már kevésbé boldog gyerek arcokat nézted, akik sietnek haza az első iskolai nap után. "Milyen szép is volt" gondoltál vissza egy pillanatra az iskolás éveidre, mikor szeptember elsején te is ilyen fejet vágva igyekeztél haza. De mielőtt nagyon belevesztél volna gondolataidba a bejárat fölötti hangos csilingeléssel jelezte, hogy vevő érkezett. Felnéztél, de csak tetőtől-talpig beöltözött sráccal találtad szeme magad. Még a nemét is nehezen szűrted ki, de a maszk fölött csillogó szemek valahonnan ismerősek kezdtek neked lenni, de nem tudtad volna megmondani, hogy honnan.

-Mit adhatok? - kérdezted egy köszönés után.

-Egy lattét, és elvinném. - mondta. Ismerős, és kedves hangja azonnal hatással volt rád. Hamar el is készültél a rendelésével, majd elköszönve sietett is el. Kár lett volna tagadni, hogy a titokzatos fiú felkeltette az érdeklődésed, és titkon remélted, hogy még viszont látod a kávézóban.

Kisebb nagyobb szünetekkel,de meg-meg jelent a kávézóban, majd egy idő után állandó vendég lett, de hónapokkal később sem tudtad meg, hogy ki rejtőzik a maszk mögött. Majd egy nap minden megváltozott.

A karácsony előtti nyüzsgés, hatalmas forgalmat hozott a kis kávézóba, de a titokzatos fiút, még ez sem tántorította el attól, hogy a szokásos lattéjáért be ne ment volna. Mindig te voltál beosztva, mikor a fiú a kávézóba ment, és azon a napokon, mikor te ne dogoztál, ő sem ment. Mindig több borra valót hagyott, mint amennyit, megérdemeltél volna, hisz egy kávé elkészítéséhez azért nem kell annyi ész.

Egy hét volt hét hátra karácsonyig. Most pedig neked kellett zárni. Már épp beleakartál halni a tudatba, hogy este nyolcig bent kell ülj - pedig minden kedden neked kell zárni - aztán a jéghideg Szöuli télben kel egyedül haza menned, mikor az ajtó ismét jelzett, hogy vendég érkezett. Felemelve a fejed, csak a maszkos fiúval találkozott a tekinteted, egy köszönés után elkészítetted a szokásos rendelését, majd ő letéve a pultra pénzt, hátat fordított, és kilépett a kávézóból. Lepillantva, a aprók sokasága alatt egy papírt véltél felfedezni, majd felkapva a fejed a fiú után néztél, de ő már nem volt sehol. Kiemelted a hangosan csörgő pénzek alól a lapot,majd szétnyitottad, és mikor elolvastad az elejét, levegőt is elfejtettél venni.

"Szia T/N!

Reméltem hogy hamarabb fel ismersz, de mivel csak ismerősen pillantasz rám mindig, elárulom, én vagyok az Jongho. Ha jól emlékszem keddenként te zársz, kérlek várj meg a kávézóban, zárás előtt oda érek."

Nem is tudtad hirtelen hova tenni a dolgot. Az, hogy meglepett, nem is kérdés, de hogy lehettél olyan nyomi, hogy nem ismerted fel, majd vissza emlékeztél, minden pillantására, ismerősen csengő hangjára, és gesztusaira, és hitetlenül csaptál homlokodra.

-Persze, hogy ő volt az. - mondtad ki hangosan, majd az éppen a pult előtt álldogáló néni furcsa pillantását követően, rendezted vonásaid, és vissza tértél a valóságba.

A pulton támaszkodtál. Még tíz perc volt nyolcig, és ő azt mondta, hogy zárás előtt ide ér. Idegesen kopogtál a pult lapon. Fogalmad sem volt arról, hogy hogyan kéne reagálnod erre az egészre, hisz ő vígan végig nézte minden sejtelmes pillantásod, miközben te próbáltál rájönni, hogy honnan ilyen ismerő. És, ha ő meg ismert téged, miért várt ilyen sok ideig, hogy felfedje magát, és miért hagyott kételyek közt? Ezernyi megválaszolatlan kérdés futott át az agyadon, és úgy döntöttél, hogy a válaszaikat most behajtod Jonghon. Majd ismét meghallottad a csengőt. Idegesen kaptad fel a fejed, és újra megpillantottad őt, amint bezárva maga után az ajtót, meg áll a kávézó közepén lehúzza a maszkot, és egy zavart mosollyal néz feléd.

-Szia. - mosolygott feléd.

-Sz-Szia. - zavarban voltál, de megemberelve magad, indultál körbe a pult körül. - Nem változtál. - néztél rá mosolyogva, mikor elé értél.

-Te viszont igen. - mosolygott továbbra is. - Gyönyörű vagy. - mondta, te meg először azt hitted rosszul hallasz. Pillangóid elindultak, és a régi érzelmek felébredtét jelezte az, hogy szív verésed gyorsul, és érzed, hogy lángba borult az arcod, így elfordulsz. - Ne. - nyúl állad után. - Ne fordulj el. - ennyi kellett, hogy még jobban zavara jöjj.

-Miért nem mondtad el hamarabb, miért hagytál kételyek közt. - kérdezted hangosabban, kissé könnybe lábadt szemekkel.

-Mert nem mondhattam el. Tudod nem olyan könnyű így, hogy Idol vagyok. - mondta a végét halkabban. Te meg egyből megbántad, hogy felemelted hangot, mert belegondoltál, hogy mennyire meg lehet kötve a keze a magánéletben.

-Sajnálom. - mondtad, majd egy könnycsepp szántotta végig arcod, amit ő meglátva húzott közelebb magához, és ölelt meg. Szorosan fontátok egymás köré karjaitokat.

-Én sajnálom. Tudom szemét voltam. - mondta, te meg hirtelen nem értetted, hogy miről beszél. Eltoltad magadtól, és értetlenül néztél szemeibe, várva a magyarázatot. - Már jóval hamarabb el kellett volna mondanom. Már a suliban tetszettél, de már tudtam, hogy debütálni fogok, és nem akartalak kitenni ennek az egésznek ami körülöttem folyt. Aztán elszakadtunk, és én folyton azon agyaltam, hogy valószínűleg mindent elrontottam. Majd mikor egyik nap a stúdióba mentem, megláttalak a kávézóban, és tudtam, ha máshogy nem is így legalább láthatlak, és hát azóta járok ide de azt tudod. Idáig tartott elfogadtatnom a menedzserrel, hogy van a stúdión kívül valaki, akivel szeretnék találkozni. Sajnálom, hogy eddig tartott. - fejezte be, te meg elhűlve hallgattad, és most már csak csöndben könnyeztél.

-Miért nem ismertelek fel hamarabb. Istenem de bolond vagyok. - ültél le egy székre, majd minden mindegy alapon, és ha már elmondta, hogy szeret, te is bele kezdtél. - El kellett volna mondanom,neked, hogy beléd szerettem, de soha nem álltunk olyan közel egymáshoz. Akkor most miért? - kérdezted sírva. Mire Jongho csak eléd térdelve ölelt át, te meg a nyaka köré fontad a karod.

-Nem tudom. De hiszem, hogy a sors akarta azt, hogy újra találkozzunk. Ez nem véletlen. Adsz egy esélyt nekem? - nézett fel rád, ő is kissé könnyes szemmel. Mire te csak bólogattál, majd Jongho féltérdre emelkedve, közeledett feléd, és neked eszed ágában sem volt elhúzódni. Olyan rég vártatok mindketten erre csókra, hogy mikor ajkaitok találkoztak, a világ egyik legmámorítóbb eufóriáját éltétek át.

Nem is tudtátok, hogy mi volt ez a kiakadás kettőtök részéről, de valószínűleg csak a viszont látás hitetlen fellege lepte el a helységet, és mikor ki tisztult, már csak ti voltatok, és senki más.

Azelőtt nem is gondoltad volna, hogy a híreken kívül, újra láthatod majd egyszer civil emberként őt, de mostantól csak ti voltatok egymásnak, és tudtad, hogy nehéz és rögös út áll előttetek, de jelenleg, csak az érdekelt titeket, hogy hosszú idő után, büntetlenül lehettek egymás karjaiban.

Sziasztok. Öhm, nos az előző részhez képest ez valahogy jobban sikerült. Mármint remélem ti is így lesztek vele. Igyekeztem, de ehhez mondjuk most volt ihletem is meg minden, szóval remélem olvasható lett. Viszont már csak egy tag, és befejezzük az Ateez szériát, és újra feltenném a kérdést, hogy szeretnétek tudni, hogy ki lesz a következő banda, vagy legyen meglepi. Ide kommentben várom a válaszokat, és csak bátran.

A kövi részben tali, addig is anyeong!