Szombat reggel hatalmasat nyújtózva terültem szét az ágyon, majd miután erőt vettem magamon, felálltam és elkezdtem készülődni. Szerencsére, miután a csütörtöki vacsorán megismerkedhettem a legtöbb emberrel, s párukkal tegnap is sikerült beszélnem, sokkal magabiztosabban indultam el ma a pálya felé, tudva, hogy már most szert tettem pár barátra. A két Mclarenes pilóta beszámolójának köszönhetően a sportáguk szinte minden részletébe betekintést nyerhettem, így ma már kifejezetten izgultam az időmérő előtt. Épp az apától kapott VIP belépőt érintettem a kapu érzékelőjéhez, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
- Jó reggelt - mosolygott rám kissé fáradtan Lando, majd mellém lépve ő is becsekkolt.
- Neked is, izgulsz? - kérdeztem tőle.
- Kicsit, de már nagyon várom, sokkal másabb lesz mint a Forma 2-ben.
- Hát az biztos - biccentettem, majd még pár biztató szót címeztem a fiúnak élete első Forma 1 - és időmérőjével kapcsolatban, s a paddockot kicsit felfefezve elköszöntem tőle.
Mindenütt magas, széles épületek, a különböző csapatok logóival ellátva, tele csapatpólós emberekkel, újságírókkal, riporterekkel. Miután körbeszemléltem mindent, a papaya színű épület felé vettem az irányt, apukámat keresve.

- Igen, így kell ezt csinálni - emelte öklét a levegőbe apa az időmérő utolsó másodperceiben, melyet a garázsban követhettük végig. Carlos a hetedik, Lando pedig a kilencedik helyen gurult be, ezzel boldoggá téve apát, és az egész csapatot. Persze a két fiút mindenki körülugrálta, gratuláltak nekik, ezért beletelt egy negyed órába amíg én is oda tudtam lépni hozzájuk, egyenként megölelve őket. Még magam is meglepődtem, amiért ilyen nyitott voltam feléjük, egészen csütörtöktől kezdve, de ez boldoggá is tett, apának igaza volt abban, hogy kedvelni fogom őket.
Miután kisétáltam a garázs hátuljából, a paddock vége felé vettem az irányt, reménykedve abban, hogy meg tudom nézni az első három helyezettet, de mikor tudatosult bennem, hogy szinte teljesen eltévedtem, rájöttem hogy erre már nem lesz lehetőségem. Többször is befordultam jobbra, párszor balra, de egyszerűen sehogy sem jutottam ki a paddock végtelen labirintusából. Épp egy vékonyabb folyosón sétáltam, fogalmam sem volt, hogy merre, amikor egy kissé ideges kiláltást hallottam a jobb oldali folyosó felől, ezért kíváncsian léptem oda.
- Basszus - ütötte meg idegesen a betonból készült falat a földön guggoló fiú, s ökle hatalmasatt koppant, majd szinte azonnal vér kezdett csordogálni belőle. A fiú, mit sem törődve ezzel, mégegyszer beleütött a kemény felületbe, melyet már nem tudtam tovább nézni.
- Hagyd abba - siettem oda hozzá, mire tekintetét először meglepődve, majd kérdően rám vezette, újra és újra lepillantva kezére - gyere, van nálam zsepi - fogtam meg gyorsan vérző öklét, s előhalásztam zsebemből az említett tárgyat, miközben a fiú még mindíg csendben figyelt, kissé remegve az idegességtől.
- Nem mehetnénk be a szobába? - szólalt meg végre, ép kezével a maga mögött található ajtóra mutatva - jobb lenne, ha nem fotóznának le így. -
Miután bólintottam, (s közben tudatosult bennem, hogy erős brit akcentusa hasonló az enyémhez) , a fiú elfordulva tőlem kinyitotta az ajtót, és lehetőségem volt tekintetem végigvezetni rajta. Világosbarna haja kissé rendezetlenül állt, vékony felsőtestét eltakaró pólóján pedig pár vérfolt mellett a Williams Racing csapatnév szerepelt. Valószínűleg az egyik mérnök lehetett, vagy esetleg gyakornok, hisz kissé fiatalnak tűnt (de azért nálam idősebbnek) bár arcát még nem mérhettem fel tüzetesebben.

- Köszönöm szépen - szólalt meg, miután a szobában található fertőtlenítővel és ragtapasszal kezeltem sebét, teljesen szótlanul.
- Nincs mit - mosolyogtam el, majd összes bátorságomat összeszedve folytattam - miért csináltad?
A fiú válasz helyett csak lehajtotta fejét, szemeit a talajra szegezve, hosszú szempilláit pedig kissé megrebegtette, gondolom kételkedett abban, hogy meg merjen e bízni bennem.
- Csak - kezdett bele végül mondandójába, egy hatalmas levegőt véve - azt hittem hogy jobban fog sikerülni a mai nap.
- Persze, megértem, de szerintem a pilótáitok holnap a maximumot fogják kihozni az autóból, ne aggódj - próbáltam vigasztalni a szinte teljesen idegen fiút, hisz tisztában voltam azzal, hogy a Williams idénre egy közel sem jó autót tudott összerakni, és ezért a fiú elég összetörtnek tűnt.
Kérdően kaptam fel fejem, miután nem kaptam tőle választ, majd kissé furcsa tekintetét meglátva minden leesett.
- V..várj, te -
- George Russell - szakított félbe, s közben kezét felém nyújtotta.
- Te jó ég.. sajnálom, csak nagyon új nekem még minden, nem ismerem az összes pilótát - próbáltam kimagyarázni magam az elég kínos szituációból, melyet George mosolyogva figyelt. Legalább már nem ideges.
- Semmi baj, nem vagyok én olyan ismert - vonta meg végül vállait.
- Dehogynem vagy az - ráncoltam össze szemöldököm, miközben arra a fiúra meredtem, akinek neve helyet kapott a húsz jelenlegi legjobb Forma 1- es pilóták listájában. - de kérlek, ne csináld ezt magaddal többet - mutattam bekötözött keze felé.
- Csak így sikerült levezetnem a feszültséget - mondta halkan George, és szempillái ismét megremegtek - tudod, olyan boldogan, és olyan jó reményekkel jöttem ide, bizonyítani akartam, erre életem első időmérőjén csak a tizenkilencedik tudtam lenni.
- De ez nem a te hibád - ráztam meg fejem, tekintetem pedig belemélyesztettem a fiú néhol zöldes, néhol kékes szempárjába - nem tehetsz róla hogy az autó nem a legjobb, te megtettél mindent.
- Tudom, de minél többet ki szeretnék hozni belőle. Bizonyítani szeretnék, különben azt hiszik hogy egyáltalán nincs helyem itt.
- De figyelj, ez még csak az első időmérő volt! Nagyon sok van még hátra, lesz időd bizonyítani, ebben biztos vagyok - magam sem tudom, hogy visszahúzódó személyiségemmel hogyan tudtam ennyire közvetlenül beszélgetni a fiúval, de valahogy azt éreztem, hogy segítenem kell neki, soha nem szerettem a csalódott, szomorú embereket.
- Remélem - sóhajtott hatalmasat - nagyon remélem. - állt meg egy pillanatra, majd folytatta - mindenesetre, köszönöm az ellátást - emelte fel halvány mosollyal kezét - és a biztatást is, sokat jelentett.
- Semmiség - viszonoztam én is kedves mosolyát, mely kirajzolta arcán található édes gödröcskéket. - lassan mennem kéne - álltam fel a szürke kanapéról, hajamat fülem mögé tűrve.
- Persze, menj csak, és ne haragudj hogy feltartottalak. Ígérem többször nem fordul elő - jelent meg újra egy mosoly arcán, ám az előzőhöz képest a mostani sokkal cinkosabbnak, játékosabbnak tűnt.
- Úgy legyen - intettem neki egy utolsót, majd kiléptem az ajtón.
- Várj - szólt utánam, mielőtt elindulhattam volna, mire kerdően fordultam felé. - A nevedet el sem mondtad.
- Elena Brown - feleltem kissé zavartan, majd gyorsan megfordulva lépkedtem el a fiútól, leplezve pirult arcom. Miért hozott zavarba?

Este fáradtan dőltem le a hatalmas ágyra, hamar gondolataimba merülve. A nap további részében semmi izgalmas nem történt, apával és Carlossal közösen vacsoráztunk, aztán anyával beszéltem egy kicsit, most pedig itt fekszem a szobámban, miközben a délután történései újra és újra lejátszódtak szemeim előtt. Nem igazán tudtam kiverni Georgeot a fejemből, ahogy ott, a fal mellett guggolva idegesen szugerálja vérző kezét, vagy ahogy olyan csalódottan meséli nekem idegessége okát. Valami megfogott benne, valami láthatatlan, és ez mégjobban arra késztetett, hogy nyomoznak kicsit utána, ám amikor feloldottam a telefonom, mosolyogva olvastam el az Instagram új értesítését a képernyőn.

@georgerussell63 követni kezdett téged.

Persze, szinte azonnal visszakövettem.