Hihetetlen, hogy három hét alatt mennyi minden le tudott zajlani az életemben.

Először is, kezdjük a pályázattal. Azok a képek, melyeket Georgeal oly tüzetesen kiválogattunk, befotóztuk őket, és elküldtük, legnagyobb örömömre a második fordulóba való továbbjutást eredményezték nekem, ami azért is volt hihetetlen, mert közel ötszáz emberből egyike voltam a harminc sikeres továbbjutó művésznek. Amikor persze apa ezt megtudta, szinte kipattanva a bőréből szervezett nekem egy vacsorát Angliában, ahova meghívta többek között a McLaren csapat több tagját is, illetve Carlost, Landot, és Georgeot.

Na igen, George. A spanyol nagydíj médianapján vettem a bátorságot, és bemutattam apának ( szigorúan csak a nyakam lealapozása után), aki meglepetésemre egyből vidáman kezdett beszélgetni a fiúval, mintha ezer éve ismernék egymást. Én az egész párbeszédet egy idióta vigyorral az arcomon néztem végig, és ez a mosoly már az egész napomat végigkísérte.
Sajnos nem minden alakult ennyire jól, hisz azt kell hogy mondjam, a Georgeal való kapcsolatom egyszerűen megakadt egy szinten, és onnan nem mozdult tovább. Ugyanúgy a lehető legtöbb szabadidőnket együtt töltöttük, de valamiért azóta a bizonyos Monacói eset óta semmi nem történt közöttünk, még csak egy lopott csók se. Az egészet igazából annak tudtam be, hogy a szezon már elég rendesen beindult, és a fiú minden erejével arra törekszik, hogy az autójából mindent kicsikarhasson a verseny legutolsó pillanatáig, mindezt hibák nélkül.

Barcelona után egyből utaztunk Monacóba, az év mondhatni legfényűzőbb futamára, mely idén is tele volt hírességekkel. Lewis és Max a végsőkig küzdöttek egymással, de végül a brit pilóta gazdagodhatott egy újabb futamgyőzelemmel, ennek köszönhetően pedig az egész közönség üdvrivalgásban tört ki, ugyanis a helyszínen lévő felső - elit emberek mind mind neki szurkoltak.

- Ne haragudj, szabad ez a hely? - zökkentett ki gondolataimból egy kissé francia akcentusú férfihang, én pedig meglepődve emeltem rá a tekintetem. Szőkés, kissé rendezetlen haja, és ízléses borostája tökéletesen illett franciás megjelenéséhez, utalok itt a világosbarna, méregdrágának látszó barna szövetkabátra, mely a csípős Kanadai délutánnak volt betudható. Ismerősnek látszott, tudtam hogy egy pilóta, de a nevét nem mondtam volna meg.
- Persze, nyugodtan - néztem gyorsan körül a helyiségben, ahol szinte hemzsegtek az emberek még péntek délután is, tekintve hogy a Kanadai pálya nem éppen arról híres, hogy közel lenne bármelyik városhoz is, ezért az összes itt tartózkodó csapattag a helyszín által szolgáltatott egyetlen éttermet használta, melynek következtében alig lehetett helyet találni.
- Nagyon ismerős vagy, találkoztunk már? - ült le a fiú, miután megköszönte a helyet, és maga elé rakta kávéját.
- Elena Brown vagyok - ejtettem meg egy halvány mosolyt tudva, hogy a nevem valószínűleg minden paddockbeli embernek ismerősen cseng, apának köszönhetően.
- Így már minden világos - bólintott a fiú, majd a kávéjába belekóstolva újra megszólalt - Én pedig Pierre Gasly.
- Áá tényleg, az új Red Bullos tehetség - világosodtam meg mikor meghallottam a nevét, ám keserű mosolyát látva kissé ijedten kaptam fel a fejem - valami rosszat mondtam?
- A média és a csapat nem pont így jellemez engem mostanában - rántotta meg vállait, de látszott rajta, hogy eléggé bántja a dolog.
- Ne hagyd hogy ennyire befolyásoljanak téged - feleltem, hiszen szinte belesajdult a szívem a fiú szomorú látványába.
- Megpróbálom - bólogatott, egy újabb korty kávé közben. - De ne rólam beszéljünk, engem sokkal jobban érdekelsz te.
- Ömm - jöttem zavarba hirtelen, és nem tagadom, a fiú szavai kissé levettettek a lábaimról - mit szeretnél tudni?
- Elena.. Olasz neved van - ízlelgette a nevem egy apró mosollyal a szája szélén.
- Anyukám olasz - magyaráztam meg, de mosolyom egyből lefagyott arcomról, mikor megemlítettem édesanyámat.
- Wow, e sai parlare italiano?(Azta, és tudsz olaszul?) - érdeklődött a fiú az anyanyelvemen.
- Ovviamente (Persze) - válaszoltam.
- Én csak pár szót, egy év alatt ennyit sikerült megtanulnom a Torro Rossonál. - tette le kezéből a már üres csészét, melyen egyébként egy piros Julius Meinl felirat húzódott.
- Nem annyira nehéz nyelv, mint amennyire mondják - rántottam meg vállaimat, és Pierre már szólásra nyitotta száját, amikor a telefonja megcsörrent.
- Ez az edzőm lesz, úgy tűnik mennem kell - húzta el a száját, és már fel is pattant az asztaltól - mindenesetre örültem a találkozásnak, remélem összefutunk még.
- Úgyszintén - viszonoztam a fiú meleg mosolyát, majd elgondolkodva néztem egyre távolodó alakját.

- Mi van ha nem tudják megjavítani holnapra? Nem hagyhatom ki az időmérőt - járkált pár órával később a hotelszobámban George, idegességében a hajába túrva.
- George, Anglia legjobb szerelői dolgoznak nálatok, kétlem, hogy ne tudnák megcsinálni - próbáltam nyugtatni a fiút, aki a második szabadedzésen egy törmelékdarabnak köszönhetően elvesztette az irányítását az autó felett, mely végül a falban végezte.
- Nemtudom - rázta a fejét, majd az össze-vissza járkálást abbahagyva leült mellém az ágyra.
- Nyugodj meg - tettem izmos vállaira a kezem, ő pedig lehajtott fejjel dőlt hátra az ölemben, tenyerei pedig arcát takarták. Az ujjaim automatikusan barna fürtjei közé furakodtak, mely egy sóhajtást váltott ki a fiúból.
- Ne csináld ezt - suttogta.
- Miért ne? - kérdeztem kissé meglepődve, mert azt hittem, ez még belefér a mostanában kialakult barátzónánkba.
- Mert el fogom veszteni az önuralmam - válaszolta, én pedig úgy rántottam el a kezem a fejétől, mintha tűzbe nyúlkáltam volna.
- George, hetek óta hozzám sem érsz, és ha én teszem akkor az is baj. Miért csinálod ezt? - éreztem, hogy forró könnyeim szépen lassan felfedezőútra indulnak arcomon, miközben a fiúra meredtem.
- Nem akartam hogy így jöjjön le - rázta a fejét hevesen - de ezek szerint úgy tűnik félreértetted.
- Mit lehet ezen félreérteni? - pattantam fel az ágyról, mikor a fiú utánam akart kapni.
- Nem akarom elsietni a dolgokat - állt fel ő is, mélyen a szemembe nézve.
- Három hónapja ismerjük egymást - nevettem fel kínosan. - te pedig - mutattam rá - azóta játszod velem ezt a kellesz de még sem játékot.
- Én már az első héten is azt akartam hogy a barátnőm legyél, de te elutasítottál - éreztem rajta, hogy már ő is kissé megemelte a hangját.
- De azóta annyi minden történt - tártam szét a kezeimet - és mást sem csinálok, csak várok rád.
- Ha ennyire megeröltető, akkor nem kell tovább - hajtotta le a fejét, majd hatalmas léptekkel elindult az ajtó felé, de a küszöbön megállva visszafordult - nem mellesleg ahogy láttam, elvagy te mással is.
- Miről beszélsz? - kaptam rá a fejem.
- Tele van a net olyan képekkel, hogy te Pierrel nevetgélsz össze vissza, szerinted nem láttam? - nézett rám csalódottan, majd esélyt sem adva nekem, hogy reagáljak becsapta maga után az ajtót, én pedig a keserves sírástól összerogyva a földre ereszkedtem, és semmivel sem törődve hagytam, hogy könnyeim ezrei potyogjanak a padlóra.

Sziasztook☺
Na hát igen, most egy kicsit összekuszálódtak a szálak, majd meglátjuk mi fog történni.
Viszont sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a történet sorsa, és arra jutottam, hogy nem igazán tudok már sok mindent kihozni belőle, ezért nemsokára sajnos a végéhez érünk🥺

Deee emellett van egy jó hírem is, mégpedig ez:

Lassan publikálni fogom, remélem tetszeni fog nektek, mert nekem nagyon a szívemhez nőtt már most, és itt is meg szeretném köszönni szukanyandiii neked az újabb borítót, most mondjátok hogy nem csodaszép. 🥺

Egyébként egy másikat is csinált:

Ezt is ugyanúgy imádom, de valahogy az első jobban illik ahhoz a történethez, ami tegnap éjszaka (alvás helyett) pattant ki a fejemből.

Addig is, szép napot nektek 💕