Az utolsó párnát is a kanapéra rakva elégedetten fordultam körbe a kis apartmanban, és be kell vallanom, jó munkát végeztem. Szinte el sem hittem, hogy kész lettem a lakásom berendezésével csupán három nap alatt, de sikerült. S hogy hogyan is kerültem ide?
Egy hónapja, Bahreinben bukkantam rá a neten erre a takaros, tengerre néző kuckóra Monaco külvárosában, és akkor döntöttem el, hogy ez az enyém lesz. Megmutattam apának, aki egyből beleegyezett, és a verseny utáni este már a nevemre is iratta. Mivel a következő héten Kínába mentünk, ezért akkor nem volt időm ide eljutni, élőben is lecsekkolni. Kína egyébként csodálatos volt, szinte minden ott töltött szabad percemet városnézéssel töltöttem akár egyedül, akár Landoval vagy apával. A nagydíj elég izgalmasra sikeredett, hiszen Max és Lewis az utolsó körig csatáztak egymással, de végül a hollandé lett a győzelem. Lando sajnos el sem indulhatott egy motorhibának köszönhetően, de Carlos egy nagyon szép ötödik helyet tudott hazahozni. A Kína utáni első szabad hetünkben hazamentem apával Angliába, és az ő újonnan vásárolt házát csinosítottuk ki. A cuccainkat költöztetők hozták el a régi lakhelyünkről, ezzel megkímélve minket az anyával való találkozástól. Na igen, anya. Képes voltam meggyengülni annyira, hogy egyetlen egyszer felvettem neki a telefont.

- Kicsim, úgy sajnálom - hallottam meg síró, olasz akcentusú hangját.
- Tudod hogy sajnálattal nem sokra mész - suttogtam, pár könnycsepp pedig az én szememből is kikívánkozott. - sajnálattal nem tudod visszafordítani az időt.
- Nem szeretem már apádat, Elena - kezem a szavai után már szinte úgy remegett, hogy majdnem kiejtettem a telefonom belőle - már egy ideje nem.
- És ezt miért nem mondtad neki? Miért a médiából kellett azt megtudnunk, hogy egy másik férfival vagy? - idegeimet nem tudtam már kontrollálni, dühös voltam, nagyon. - tudod, hogy apa mennyire maga alatt van? Soha nem láttam még így, főleg nem veled kapcsolatban. Basszus, nem is csodálkozok, hát hűtlen voltál vele!
- Sajnálom - hallottam ki zokogásából a tompa, semmit sem érő szavakat - de Kevinnel boldog vagyok.
- Önző vagy - ráztam meg fejem kínos nevetéssel - képes voltál a magad boldogságát előtérbe helyezni, úgy, hogy nem is törődtél velünk? - emeltem meg újra hangszínem - velünk, a családoddal, akik mindig melletted álltak és támogattak?
- Nem tudok erre mit mondani Ellie - naívan azt hitte, hogy nevem becézésével megeshet a szívem rajta - megtörtént, sajnálom.
- Már mondtam - remegett meg hangom - a sajnálattal semmire sem mész. - gondolkodás nélkül szakítottam meg a hívást, majd zokogva borultam párnáim közé, fájdalmaim elől menedékhelyet keresve.

Magyarázkodások, bocsánatkérések hadát zúdította rám, de mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette amit tett, egy értelmes mondatot sem tudott összerakni.  Nem láttam értelmét annak, hogy megbocsájtsak neki, ezért nem is tettem. Tudom, hogy mennyire kőszívűen hangzik ez, de azok után amire képes volt apával szemben, az szinte hihetetlen, és tudom, hogy apa mennyire padlóra került tőle. Kínában szinte alig szólalt meg, s míg máskor izgatottan csacsogta végig az egész versenyt, most csak nyugodtan ült a monitor előtt, gondolataiba merülve. Szerencsére a közös kis házberendezésünk alkalmával sikerült már kicsit jobb kedvre derítenem, és újra láttam mosolyogni.
Szóval miután apa házát otthonossá tettük, következhetett az enyém. Nagyon sok dolgot kellett a repülőre felcipelnünk, szinte az egész életemet, úgyhogy az utazás elég nehéz volt, de megérte. Amikor beléptem a kis apartmanba, azonnal beleszerettem. A bejárati ajtóból egy kis folyosón keresztül nyílik a konyhával egybekötött nappali, és ebből a helyiségből vezet a felső emeletre egy falépcső, ahol a két nagyobb hálószoba és fürdőszoba található, erkéllyel együtt.
Apa csak egy napot tudott rám szánni, ezért a pakolás nagy része rám maradt, de egyáltalán nem bántam, legalább nem volt senki aki beleszólhatott volna abba, amit csináltam.
Egyetlen egy dolgot, vagyis személyt hagytam ki, mégpedig Georgeot. És hogy miért? A bizonyos Bahreini közelebb kerülésünk óta (mely nem mellesleg már következő nap ott virított minden újság címlapján ) valahogy mindíg elkerült. Vasárnap még csak gratulálni sem tudtam neki, mert konkrétan felszívódott a környezetemből, és ez nem változott meg Kínában sem.

Kína

- Várj - szaladtam a fiú után a paddock kellős közepén, mikor látószögembe került magas alakja.
- Szia - fordult felém kissé kedvetlen arckifejezéssel, miközben kezeit zsebre tette.
- Valami baj van? - ejtettem ki számon azokat a szavakat, melyek a Bahreini időmérő után történtek óta nyomták szívemet.
- Dehogy - rázta meg fejét, miközben egyszer sem nézett szemembe, csak is a földet pásztázta - miből gondolod?
- Csak mostanában kevesebbet beszéltünk - feleltem, óvatosan tálalva neki problémámat.
- Ne haragudj, de nem nagyon van most időm erre - nézett rá karórájára, majd  ellépkedett a kijárat irányába, engem otthagyva szilánkokká tört szívemmel együtt.

Ennyi. Ennyi interakció volt közöttünk, és ez is csak azért, mert én erőltettem. A nagydíj utáni rohanós, pakolós napokban nem sokat gondoltam erre, ám amikor már magányosan üldögéltem új lakásomban, annál inkább. Bánatomat egyetlen dolog tudta kissé elfeledni, elgyengíteni, a festés. Kicsi korom óta érdekelt a művészet, az épületek, a festmények, és gimiben rajzszakkörre is jártam, de nem tulajdonítottam soha nagyobb jelentőséget tehetségemnek, hisz a sulis rajztanáron kívül (aki valljuk be, nem egy Michelangelo) senki hozzá értő személy nem bírálta munkáimat. De valahogy most, ezeket a napokat egyedül töltve ráéreztem a festésre, és minden nap órákat ültem a gyönyörű tengerre nyíló erkélyen, ölemben egy egy festővászonnal. Festettem tárgyakat, arcokat, tájat, bármit, ami eszembe jutott, a lényeg csak az volt, hogy lekötötte a figyelmem, és most, két tele bőröndömet magam után ráncigálva mosolyogva pillantok végig az egy hete még üres falon, melyet most színesebbnél színesebb festmények tarkítanak.

Baku

Bár jól esett ez a két hét szünet, mérhetetlen izgalommal vártam az Azerbajdzsáni nagydíjat, több okból kifolyólag is. Magáról a városról már tömérdek képet láttam, de élőben még sosem volt szerencsém felfedezni, ezért biztos voltam benne, hogy mint az eddigi összes száguldó cirkusszal töltött hétvégémen, most is minimum egy napot rá fogok szánni a városnézésre.
Másodszor, ezalatt a pár verseny alatt, melyet élőben végigkövethettem, úgy megszerettem az egész légkört, izgalmat, a Forma 1 sajátos, bonyolult, ám meglepetésekkel teli oldalát, hogy a szünetben nagyon hiányzott már, újdonsült barátaimmal egyetemben.

Mikor beléptem hotelszobám ajtaján, hatalmasat sóhajtva dobtam le cuccaim az előtérben, majd fáradt végtagjaimnak menyországot okozva beleugrottam az ágyba, ahol szinte azonnal elnyomott az álom, gondolataim pedig csak is egy személy körül forogtak, akivel valószínűleg ezen a hétvégén sem fogok beszélni, és akinek hiánya piszkosul nagy űrt hagy szívemben, George.

Sziasztok:))
Ne haragudjatok, hogy most egy nem annyira izgi részt hoztam nektek, csak mostanában nem nagyon van időm írni, plusz a laptopom is úgy gondolta, hogy felmondja a szolgálatot (rip). De igyekszem, próbálok nektek sok sok részt hozni a jövőben, és kommentben várom a tippeket, hogy mégis mi baja lehet  Georgenak :))
Legyen csodaszép hetetek😊