Százszor is átgondoltam az egész életem, de vele sosem jutottam dűlőre. Az egyetlen ember az életemben ő volt, akivel semmit nem tudtam kezdeni. Visszagondolva a sok hibámra, rájöttem, hogy mind apró volt az övéihez képest. Én mégis őt akartam. Talán soha nem is szerettem, de mégis mindig minden egyes pillanatban, minden porcikám csakis érte imádkozott. Ő volt az én végzetem.

2005. Szeptember 1.

Csütörtök. Talán az egyik olyan nap amit nem kívánok a pokolba, mivel másnap már csak pár óra és jöhet a nagy pihi. Az ágyból kikelve az ablakhoz sétáltam és végignéztem a borús ég alatt rohanó világon. Ezer autó és ezer ember. A felhőkről leolvasható volt a lassan érkező nagy vihar. Nagyot sóhajtottam, majd arcomat megdörgölve próbáltam életet lehelni magamba. Szemeimet lehunyva megfordultam és lecsúsztam a földre. A hátamat szinte szétégette a radiátor forró felülete, de legalább valami elterelte a gondolataimat. Nem akarok suliba menni. A sok fiatal, a sok tanár, a sok elnyomott társaság, a kiközösítés...Utálom az egészet.

-Kicsim igyekezz, ma előbb indulunk.-édesanyám lágy hangja betöltötte az üres szobámat, én pedig csak bólintva vettem tudomásul, hogy ma sem úszom meg az iskolát. A lehető leglassabban tápászkodtam fel és a szekrényemhez sétáltam. Tehetetlenül néztem végig a ruháimon, majd megakadt a szemem egy has pólón, ami talán még sohasem volt rajtam. Kicsit kijjebb húztam a ruhadarabot és elgondolkodva vettem a kezeim közé. Végig simítottam a puha anyagon, aztán felvettem es a tükörhöz sétálva nézegetni kezdtem magam. Tetszett. Egy pár percig. Dühösen vettem le magamról hiszen nem éreztem azt, hogy én felvehetnék ehhez hasonló darabot. Nem mertem ebben kilépni az utcára, így hat magamra kaptam egy egyszerű fekete farmert és egy nálam háromszor nagyobb fekete pulóvert. Elindultam a fürdő felé, hogy megmosakodjak, illetve megfésüljem a hajam.

-Jó reggelt.-köszöntem apámnak, aki csak egy biccentéssel lereagált, majd a nyakkendőjét piszkálva tovább is sétált. A földet bámulva, csendben mentem be a fürdőbe. Megmostam az arcom, majd a hajamat piszkálva megcsináltam amennyire tudtam. Még pár percig bámultam magam, aztán szomorúan a fejemre húztam a kapucnimat. Teljesen mindegy mit teszek magammal, nem leszek szebb. Kisétáltam a konyhába és leültem az egyik székre.

-Egyél valamit Olívia.

-Nem vagyok éhes, anyu. Indulhatunk ha te is kész vagy.-anyám aggodalmasan a fejét rázta, hiszen szinte sosem vagyok éhes.

-Menjünk akkor.-megfogta a kocsikulcsot, én pedig elindultam a kocsihoz.
Az út teljesen csendben telt. Fáradt voltam és nem volt kedvem semmihez, így csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Néztem az autókat, az embereket és az elhaladó tájat. A felgyorsult világot. Mindenki rohan, de mindenki máshova. Valaki menekül otthonról, valaki pedig mosolyogva indul valahova a nagy világba. Láttam szomorú, láttam boldog és láttam kétségbeesett tekintetet is. Miközben én az élet nagy dolgain merengtem, már meg is érkeztünk, így egy gyors szia elmotyogása után kikászálódtam az autóból és az iskolám felé sétáltam komótosan. Általában még jó pár percig az autóban ücsörgök, de most nem akartam édesanyámat feltartani.

-Szia!-köszönt egy ismeretlen fiú rám. Intettem egyet, gondoltam ezzel el is van rendezve, de ő jött utánam.

-Alex vagyok. Most költöztünk ide es eddig őszintén szólva te tűntél a legkedvesebbnek.-egy enyhe nevetés tört fel belőle, én pedig kissé fintorogva fordultam felé.

-Tévedtél.-ennyit tudtam kierőszakolni magamból, majd ott hagytam a teljesen ledöbbent srácot. Nem akartam senkit sem magam mellé. Se barátot se senkit. Megvoltam eddig is egyedül, szerintem ezután is teljesen jól megleszek. Beérve a terembe mindenki felém nézett, hogy ki is érkezett, de amint látták, hogy csak én, egyből el is néztek máshová. Leültem a helyemre, mellém pedig odajött az a bizonyos fiú akit mindenki bálványoz.

-Jó reggelt sötét lélek.

-Szia Noah. Mit akarsz?-rá sem pillantottam, de tudtam, hogy a szemét forgatja. Sóhajtott egyet, majd szóra nyitotta száját.

-Szeretném ha kicsit megpróbálnál részt venni a feladatban. Egy csapatban vagyunk, aminek én sem örülök, de ha nem dolgozol ki fognak zárni. És ha kizárnak egyest kapok és így romlik az átlagom. Ha pedig romlik az átlagom kiraknak a focicsapatból.-magyarázta a problémáját, ami engem egyáltalán nem érdekelt.

-Figyelj...leszarom.-felé fordultam és unottan belenéztem a szemébe, hogy nyomatékosítsam a mondatomat. Mondott egy ch-t majd el is tűnt az asztalomtól. Alapvetően nem ül senki mellettem, de most hogy új diák van, biztosan ide fogják ültetni. Francba.

-Jó reggelt gyerekek! Az a helyzet állt elő, hogy ma elkell halasztani a tanítást. Amint látjátok sötét van azaz elment az áram az egész iskolában. Azt hittük megoldjuk ezért nem volt előbbi tájékoztatás. Mindenkinek jó pihenést erre az egy napra. Viszlát!-a tanár távozott mi pedig ledöbbenve néztük, hogy ez valójában mi is volt. Persze ez is csak pár percig tartott mert utána mindenki telibe szarva az egészet indult ki a teremből. Mentek a dolgukra, ahogyan én is. Vagyis csak akartam, ugyanis valakibe rendesen beleütköztem.

-Kislány mégis miért nem nézel ki a kapucnid alól?-felnéztem rá és egy teljes percig lefagytam. Nem hazudok. Csak néztem rá mint valami idióta. Szemöldökét összehúzta, így kirajzolódott arcán az értetlenség. Aztán már el is tűnt és önelégült mosolyra húzta ajkait.-Igazán tetszhetek ha ennyire megbámulsz.-és ez volt az a mondat ami kizökkentett. Szememet forgatva kikerültem őt és minden szó nélkül elsétáltam. Tudtam, hogy néz, de nem érdekelt. Gondolom ő az egyik végzős.
A suliból kiérve a táskámban kezdtem kutatni, majd mérgesen realizáltam, hogy otthon hagytam a cigimet. Nem dohányzom sokat, csak néha néha rágyújtok, hátha kicsit enyhíti azt ami bennem van. Na jó igazából csak próbálok nem nyúlni megint az erősebb szerekhez.

-Kérsz?-nyújtott valaki felém egy doboz cigit. Oldalra pillantottam és láttam, hogy ugyanaz a srác volt, aki az előbb nekem jött. Elgondolkoztam, aztán számat elhúzva nyúltam egy szálért. Vettem volna ki a dobozból de ő elhúzta előlem.
-Hogy hívnak?-kérdezte.

-Olívia.

-Én Alvin vagyok. Tessék.-felém nyújtott egy szálat, amit elvettem, ő pedig meggyújtotta nekem.

-Mint a mókus?-kérdeztem egy halvány mosollyal a kapucnim alatt, így ő azt nem láthatta.

-Pontosan. Mint a mókus.-felnevetett, én pedig ezzel egyidőben kifújtam a letüdőzött füstöt. Ő is rágyújtott, így már ketten szívtuk a büdös kis pálcikákat az iskola lépcsőjén.-Hányadikos vagy?

-Ez a második évem. Te végzős vagy?-rápillantottam, mivel még mindig nem volt valami ismerős. Mosolyra húzta száját, majd válaszolt kérdésemre.

-Én már nem ide járok csak az öcsémért jöttem el.-fura volt ennyi szót váltani valakivel, mivel nem szokásom beszélgetni senkivel, de úgy gondoltam, hogy ennyit megérdemel a cigarettáért cserébe.

-Értem.

-Itt vagyok.-lépett ki Noah, majd amikor megpillantott engem meglepett arckifejezés ült ki az arcára.-Ő tud kommunikálni is?-nézett a minden bizonnyal bátyjára.

-Néhány szó kijött a száján. De velem ki ne tudna beszélni?-nevette el magát Alvin, mire én csak a fejemet rázva otthagytam őket. Ismét.