"Rohantunk, ahogy a lábunk bírta. Mögöttem Charlie fél másodpercenként hátrapillantott, hogy lássa, mennyire sikerült lehagynunk Őket.
Nagyot sóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy nyithatnám meg az átjárót a városba anélkül, hogy lelepleznék mindent Charlie előtt. De agyalhattam amennyit csak akartam. Erre ugyanis nem volt megoldás. Már belekevertem szóval nyakig benne van és lassan meg is fullad benne, ha magára hagyom.
Tehát nem maradt más választásom, mint magammal vinni őt is.
Az egyik kisutcában lefordultam a tengerpart felé.
Charlie még mindig jobban figyelt a háta mögé, mint az orra elé, ezért kis híján keresztülzuhant rajtam, amikor én lassítás nélkül a homokba vetődtem.
Charlie káromkodott és néhány métert csúszva a homokban végül megállt és pánikolva nézett a szemembe.
-Mi történt, Layla? - futott rajtam végig a szeme gyorsan, sérülést keresve. Nyílván az lehetett az első gondolata, hogy megsérültem, ezért hagyom félbe a futást. Logikus. Hiszen ki állna meg menekülés közben, azért, hogy homokvárat építsen?
Nem válaszoltam Charlienak, hanem elkezdtem összehúzni a homokot magam előtt egy kupacba.
-Elhagytál valamit? - kérdezte hadarva Charlie. - Layla, hagyd itt! Bármi is az, biztos nem fontosabb az életü... - Charlie hangja elakadt.
Egy gyors pillantást vetettem rá, hogy lássam, még lélegzik e.
Kikerekedett szemmel bámulta a könyékig homokos karomat. Egy pillanatra teljesen lefagyott, aztán kifakadt.
-Te most homokozol? - kiáltott rám teljesen felháborodva. - Elgurult a gyógyszered? Az életünkért futunk, nem nyaralni vagyunk!
-Én is tudom. - mordultam rá, de a figyelmemet már újra a homok felé fordítottam.
-Layla! - kiáltott rám Charlie egyre türelmetlenebbül. - Mennünk kell! Azonnal! Az idő, amit nyertünk nem lesz sokáig elég. Bármikor ideérhetnek!
-Én is tudom, nagyokos! A menekülésünkön dolgozok, szóval nagyon kérlek vagy ülj le oda csendben vagy segíts! - meredtem rá dühösen.
Charlie állkapcsa megfeszült, aztán letérdelt velem szemben.
-Mi a terv? - kérdezte még mindig hadarva, mintha így próbálna időt nyerni.
-Homokvárat építünk. - vágtam rá és közben a kezemmel gyakorlottan formáztam az egyik tornyot.
Charlie hosszú másodpercekig meg sem mozdult. Valószínűleg nem sok választotta el attól, hogy tikkelni kezdjen. Szinte láttam magam előtt, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében és próbálja eldönteni, elmeneküljön e vagy bízzon bennem.
Aztán megmozdult és elhessegetve a kezemet megerősítette a tornyot. Közben a tekintete pánikolva rebbent a várról a hátam mögé, aztán vissza.
Én eközben felhúztam a másik tornyot és amikor az utolsó simításokat csináltam Charlie felkiáltott.
-Itt vannak. - mutatott a hátam mögé.
És a homokban valóban néhány száz méterrel mögöttünk emberek közeledtek.
-Kész vagyunk! - ragadtam meg Charlie karját és elkezdtem a másik kezemmel árkot húzni körben a vár köré. Az utolsó pillanatban felpillantottam egyenesen Charlie kék szemeibe.
-Vegyél egy mély levegőt! - utasítottam és amikor megtette, a kezemmel befejeztem a kört.
Körülöttünk a homok oszlopban robbant a levegőbe, hatalmas porfelhőt generálva. Egy pillanattal később pedig víz töltötte ki a köztünk lévő teret.
Charlie kék szemei még nagyobbra tágultak. Azonnal a szája elé raktam a kezemet, mielőtt még levegő után kap a víz alatt.
A fiú szeme pánikolva járt körbe és láttam, ahogy a félelem pillanatok alatt egyre jobban nő benne.
A következő pillanatban a felszín felé fordult és elkezdte rúgni magát a levegő irányába.
Azonnal utána kaptam és visszarántottam. Charlie ellenkezett, de nem törődtem vele. A karjánál fogva húztam magam után és a kőszobrok felé indultam. Charlie egyre jobban küzdött ellenem, így egy tapodtat se mozdultunk előre. Félő volt, hogy tényleg kirántja magát a karomból és elindul a felszín felé. Viszont arra semmi esély nem volt, hogy elérje a levegőt. Megfulladna félúton.
Rántottam rajta még egyet magam felé és megpördülve a tengelyem körül a szájára tapasztottam a sajátomat.
Charlie lefagyott.
Kezemmel még mindig szorítottam a csuklóját és abba a csókba mindent beleadtam. Könyörögtem magamban, hogy értse meg, bíznia kell bennem.
A karja lassan a derekamra csúszott és most már nem ellenkezett, mintha elfelejtette volna hol vagyunk.
Óvatosan és puhatolózva visszacsókolt, nekem pedig hirtelen mintha felforrt volna a vérem, elvesztettem az eszemet.
Azt sem tudtam volna megmondani, merre kell menni, akkor se ha az életem múlt volna rajta.
Charlie volt az, aki először húzódott hátra. Könyörgő tekintettel néztem a szemébe. Tényleg bármire hajlandó lettem volna, hogy kövessen, de azért nem tudtam volna magammal húzni, ha közben ő a felszínre akar menni.
Charlie még egy utolsó pillantást vetett a felszín felé, utána újra a szemembe nézett és bólintott.
Magamban felsóhajtottam és a kapu felé fordulva úszni kezdtem.
A tüdőm égett és biztos voltam benne, hogy Charlienak is fogy a levegője. Gyorsítottam a rugásaimon és pont akkor értem el az átjárót, amikor azt hittem elájulok.
Átzuhantunk a kapun és mind a ketten köhögve landoltunk a fehér kövön, Atlantisz főutcáján."