"Ott állt előttem és arra vágytam bárcsak ne azt mondta volna, amit hallani véltem. Bárcsak ne változtatna meg mindent, ami eddig történt kettőnk közt. Mert annyira tökéletes volt, ami kialakult. Csak sajnos nem annyira, hogy több is lehessen belőle. Messze ő volt a legrendesebb srác, akivel valaha találkoztam és ettől a helyzet csak még sokkal nehezebb lett, mert én nem éreztem ugyanazt, amit ő. Szerettem vele lenni és élveztem a társaságát, de nem vágytam rá úgy, ahogy ő. Nem tettem volna meg mindent, hogy ő nevessen. Ahogy nem utaztam volna másfél órát sem azért, hogy láthassam akár csak öt percre is. Ő ezeket mégis megtette értem, sőt ennél még sokkal többet is. És összetört a tudat, hogy én ezt képtelen lennék ugyanilyen intenzitással viszonozni. Nem lenne fair vele szemben.
Én pedig most arra készültem, hogy összetörjem a szívét, ami nekem legalább annyira fájt, mint neki és megszakadt a szívem érte, mert nem ezt érdemelte volna. Annyival könnyebb lett volna, ha azt mondhatom, amit hallani szeretett volna, vagy ha nem kedveltem volna meg ilyen rövid idő alatt ennyire.
A mellkasomban a feszültség veszélyesen nagyra nőtt, amikor a szemébe néztem. A tekintetében benne volt minden reménye, hogy én talán ugyanúgy érzek, mint ő. Hogy talán végre megkaphatja azt a kapcsolatot, amit megérdemel. És benne volt a félelem is, hogy talán nem. Én pedig utáltam magamat érte, hogy pusztán néhány szóval ki fogom törölni belőle a reményt, csak hogy aztán ne maradjon más, csak a fájdalom."