Erdő mélyén, homály berkén,
Apró lidércfények szívén,
Gubbaszt kicsiny fejű tündér,
Mellette folydogál csillanó kis ér.

De a patakon ferdő Nap fénye
Szeme pillantjával fel nem ére.
Két szép szeme két mély kút,
Ölel karjával, hogy magához húz!

Teste oly éteri, fogni azt nem lehet,
Csak érezni, szívvel, mint illanó lelket.
Ha a fülébe dúdol a szélnek szava,
Gyöngyöző csiling, oly kacaja.

Gyöngyvirágnak hívják, s ő
Tündérek közt isteni királynő.
A legszebbek legszebbje, üde lány,
Hangja mindenhol győz, mint fény, oly lágy.

Ormótlan törp járt egyszer arra,
S az egy ágon ülő tündért meglátta.
Halálos szerelemre gyúlt őérette,
Eztán szívét-lelkét csak neki éltette.

Legdrágább ékkőit mind eléje hordta,
Mindet néki adta, hogy elfogyott mézbora.
E törp ha már érzett is szerelmet,
Tündér bájit felmúlni nem lehet.

De a királynő elutasította,
Nem kellettek őnéki de a törpnek jó bora,
Se ékkövei, hisz mit ér az,
Egy tündérkirálynőnek, oh mondd, mit ér az?

Ám a tündérkirálynő így szólott:
,,Ne búsulj törp, szerelmed viszonzott,
De ne hordj lábaim elé ily drágaságot,
Mert mi szívemnek kedves, rég itt volt."

Mosolyogva tekinte a borzas törpre,
Kin szíve úgy vert, majd' kiszökne.
Égi szerelemben együtt lettek végre,
S így lett a szerelemnek újabb győzelme.

2019. 12.