Utcán futnak a tanárok,
Nagy-forgalmas, zsúfolt utcán.
Megmondom én, nem kell látnok,
Futnak, futnak szobor után.

Szobor ugrál, talapzata
Hangosan az úton kopog,
De aztán megáll, már néma,
A sok tanár bénán topog.

Ötlet híján gondolkodnak,
Fejet összedugva állnak,
Hosszan-hosszan tanakodnak
Ötletre, egyre nem jutnak.

Egyszer megszólal a szobor,
Szava hangosan szól és zeng.
Szájából száll a monológ,
Belé még a föld is megreng.

"Tanárok, halljátok szavam!
Teleki Blanka, ki vagyok,
Eme helyen ezen pontban,
Most iskolát alapíttok!"

És a szobor elnémult már,
Szája többé meg nem mozdul,
Viszont ott a jelöltnél áll,
Míg a déli harang kondul.

S már nem futnak a tanárok,
Nagy-forgalmas, zsúfolt utcán.
Mondtam, bár nem vagyok látnok,
Futottak a szobor után.

Nagy okosan egyik szól már:
"Mihez kezdhetünk hát mostan?"
Másik csatlakozik hozzá:
"Úgy van, úgy van!" Ennyit szól csak.

Nekikészülődtek minden,
Felhúztak egy épületet.
Hívtak oda gyerekeket,
S megtömték a sok kis fejet.

Okosokat faragtak ők,
Nem adták fel kemény időn.
Erős, tudós, meg nem törők,
De szép voltak, szép, szép idők.

Ma sem tétlenkednek, nem biz,
Nem hátrálnak, jó mentorok,
Mind eszest képeznek ma is,
Drága Telekis tanárok.

2018. 12.