Mandulafácska áll a télben,
Havas, fagyott talajban, révben.

Sós víznek párája marja levelét,
Hullám nyaldossa kiálló gyökerét.
Virága szirmát tengeri szél fújja,
Egy lehull, és kezdődik égi útja.

Terméketlen maron állva hideg jő,
Talajt pusztító, a talajt feltörő.
Tényleg oly csodás, mint Janus leírta,
Kerek világon nincs szépségben párja.
Ám a jó költő ez erős fát lenézte,
Magához hasonlítva ezt csak tetézte.
Pécsi udvarban áll, ma is virágzik
S ott marad, míg a magas ég fenn kéklik.

Kecses törzse gondolat, virága a szó,
Szívet gyönyörködtet, s gyógyítja, mi gyarló.

Mandulafácska kinn áll a télben
Lerázva magáról minden évben

A havat. Mert erős, kitartó,
De mikor a többi fa ősöregen áll,
Belülről lassan, hangtalan elmáll,
Vastag törzsének kérge árkoktól szántott,

Altatva sok-népes állatcsaládot,
S ha vihar jő, hajlik, s kidől,
És nem emlékszik róla jövő, idő,
A mandulafa még mindig áll,
Örökifjúként virágzik, s örökké vár.

2019. 09. 27.