Édes Múzsám, csókolj lágyan homlokon!

Régi nagyok sorait rendre olvasva,
Kik civódva másra nem, magányra gondolva
Fut-szaladnak el ágak rejtekébe,
Mert az ember kiveti, s ők félnek tőle,
Úgy hiszik, ki őket megérti, a Zöld.
A fák, a madár-raj, s a zúgó Föld.

De a dolog lényegébe nem látnak,
S így szinte értelmetlen, mit csinálnak.
Magányra vágyva ki, a Fénybe futnak,
És hatalmas hangzavar, ahová eljutnak.
Igazi magányra mindenki úgy lelhet,
Ha maga előtt természet-képet nem kerget.

Csak egyetlen módja van annak,
Mit elérni ők úgy akarnak:
Bújj magad házába, mint csiga,
Mert csivit-Zöldbe kimenni nagy hiba!
Az üres falak nyugodt némasága,
Mi az igaz ír szívnek zsúfoltságára.

Csupasz, üres falak, kik valón értenek,
Titkodat tőlük nem kell féltened.
Ne érj senkihez! Az emberi fogás
Bőrödön: ez az igazi rontás.
E csöndes börtönödbe ne engedj senkit,
S mindent dobj is ki, tárgyat ne tarts semmit!

Egyetlen lélek lehet csak melletted,
Kinek jelenlétét meg kell, hogy engedd,
Hisz nélküle magányod értelmét veszti,
Terméketlenül, s ugaron fekszik.
Múzsád finom lelke járja át falaid,
Engedd füledbe édeskés szavait!

Így való a jó magány: egyedül,
A szobában, hol semmi nem rezdül.
Hallgasd e szót, s cselekedj eszerint,
Cselekedj eszerint, s hallgasd e szót!

Édes Múzsám, csókolj lágyan homlokon!
Édes Múzsám, csókold ajkam lágyan!

2020. 04. 02.