Fekete éjként jő értem a Halál
Sötét füstöket okádó lován
Tátottan üres szája vár végtelen
Néma sikollyal üt rajt az életen.

Bőr szárnyait pusztítón kitárva
Jön mindenki lelkéért kiáltva
Kormos csont-keze ragadva nyúl
Menekvő embertömegbe túr.

Ujjai mélyen fekete földbe vájnak
Így hagyva nyomát hirtelen halálnak
Testeket, lelkeket nyomva mind össze
Záródik be mindenható, bűnös ökle.

Felemelve a felmarkoltakat
Nem hallva a békéért kiáltó hangokat
Feneketlen torka elnyeli őket mind
Többinek szívébe sorvasztó félszet hint.

Sötétből kavargó füst lep el mindent
Az Élet serege így veszti el Édent
Katonái marokszám semmivé lesznek
A szörnyű torokba egymást váltva esnek.

Én állok, eltökélve sikoltó tömegben
Rajló tengerként futnak el köröttem
Merész bátorság vértjében térdelve
Imát mormolok, erős hittel mindenben remélve.

Kivonva pallosom, azt égnek emelve
Lángolva dicshimnuszt zengve, énekelve
Az Életet éltetem, őérte harcolok
De a nagy testen épp, hogy csak sebet karcolok.

A Halál lenéz rám, szemmel keres
Szívem, kalitkában mint madár verdes
Szörnyű karmai ismét földnek nyílnak
Engem felvéve, megtörve szorítnak.

Üreglő szemgödri elé emel engem
Kezem szabadítom, kardom lendítem
Fekete sötétbe ér pengém hegye
De a nagy szörny meg sem érezte.

Eltátja szörnyű száját, eddig mi falt
Most sikoltó rém-hangon fülembe rivallt
Fekete füst omlott elő hegyes fogak közt
Lelkem mélyében kitölt minden közt.

Démoni erő szántja végig testem,
Egyre sötétté válik minden felem
Gondolataim dicsők, nemesek voltak
Most egymás után sötétbe borulnak.

Elfeledtem, miért is jöhettem,
Korábban volt minden tettem.
Feledésbe merült korábbi énem
S értelmet nyer lassan új létem.

Sötét erőnek köde száll minden tagomba
Démoni erők kerítnek szörnyű hatalomba.
Új erőm támad, oly nagy, mint előtte soha.
Én lettem így a holt seregnek ura.

Eddig pislákló Nap fénye kimúlik
Belőlem őrült kiáltás kúszik
Eget feketítve terítek be mindent
Én, új ura a Sötétség erőinek.

Halálnak gyermeke, már így ismernek engem,
Mindenhol a Földön félik nevemet.
Könyörtelen kézzel uralok el mindent:
Gyermeket, asszonyt, földet és kincset.

Előttem mindenki egyszerű por,
Kiket szél elsodor, elfeled a kor.
Csak én állok, mint hegynek bérce,
Számomra csak évszázad lehet mérce.

Hatalmas erőm azonban felemészt,
Lassan kezdem elveszítni a részt
Mely eddig szívemben elbújva 
Várt, kín-tusában lassan elmúlva.

Néma kín harap-mar belülről,
Más ember nem tud így hírükről,
A kis-bujtatott rész most feltör,
Lábam önkéntelen is is előtör.

Arcomba szél vág éles havat,
Hosszú vándorutam remetévé avat,
A legmagasabb hegycsúcs ormát,
Mereszti felém, mint csúf formát.

Kísértő barlang lett lakásom,
Ott ülve-fagyva várom halálom.
De az száz évig várat magára,
Míg végre eljön az új élet világa.

A Hold arcán feltűnik rémkép,
Halálnak képe töri mind mi, ép,
Én kisétálok barlangnak szájába,
És bátran tekintek szörny-uram arcába.

Lehunyva szemem csak egyre gondolok;
Szűnjenek meg végre éltemtől a gondok.
Lehunyt szemem végre felnyitom végre,
S még egyszer utószor felnézek az égre.

Testem feloszlik, lelkem szabadul,
Felszáll a Holdhoz, szenved a nagyur,
Elpusztul végre szörnyű sikollyal,
Arcom újra szemezhet s Nappal.

Amint szemem nyitom, mosoly'dom,
S az egész világ felcsendül halálomon.
Bennem volt minden rossz, s hogy elmult,
Az mind gonosz a világból mind elhullt.

2019.12.03.