Zokogásban törtem ki. Előjött minden emlék, ami születésünk óta történt velünk.
- Jaj, kérlek ne sírj Kate! - hallottam a hangot magam mellől. Mikor megnyugodtam, haza kísért. Anyuék még nem voltak itthon, ezért felráncigáltam a szobámba. Inkább ott bombázom a kérdéseimmel. Leült az agyra, en pedig előtte álltam meg. Úgy megváltozott. Sokkal másabb lett az évek során. Elmerültem a gondolataimban, amit Jacob szakított félbe.
- Kate! - mondta a nevemet többször egymás után, a kezét a fejem előtt lengetve.
- Jaj igen, bocsi. - mondtam kicsit zavartan.
- Miért rángattál ide? Mit szeretnél? - kérdezte kicsit ingerülten.
- Ó, értem. Szóval még neked áll feljebb? Hét évesen itthagytál, a legjobb barátomként simán kisétáltál az életemből, és most, hat évvel ezután pedig te vagy kiakadva, hogy felrángattalak a szobámba? - gondolkodtam a kelleténél lehet hogy kicsit hangosabban.
- Mert akkor igazad van, tűnj el, és felejtsük el a.. - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert az ajkait éreztem az enyémen. Most visszacsókoljak? Vajon igazán szeret? Hezitáltam, de már túl késő volt, hiszen  ajkaink elváltak egymástól. Nem hagytam annyiban, én is megcsókoltam. Levegő hiány miatt váltunk el. Ez meg mi a franc volt? - kérdeztem magamtól - Én szeretem?
- Azt hiszem, én megyek. - mondta lágy hangon.
- Rendben. - lekisértem a lépcsőn, majd az ajtóból még néztem, ahogy távolodik. Felszaladtam a szobámba, bedugtam a fülhallgatómat, majd zenehallgatás közben gondolkodtam tovább..