Egy kés lógott a kezében.Felém közeledett.Csak arra várt,hogy megtaláljon,és végezzen velem.Én csak álltam,a lábam lecövekelt,és nem tudott mozdulni.Egyre jobban közeledett,de még ekkeor sem voltam képes megmozdulni.Nem akartam elrohanni.Valami ott tartott,és az volt az érezésem nem hiába.

-Egész életemben erre a napra vártam!-felemelte a kést,majd egy határozott mozdulattal........

-Ah!-kicsapódtak a szemeim,és azonnal felültem.Olyan rohamos gyorsaságban vert a szívem,hogy nem akarta abba hagyni.Egyfolytában csak Eva arca lebegett a szemem előtt.Ahogyan a kést tartotta a kezében,aztán amikor felemelte,és belém..........belém döfhette volna,ha nem ébredek fel.Itt semmi nincsen rendben.Először még csak néha napján jelent meg,de most már az álmaimban is?Amint felraktam ezt a kérdést magamnak,kikászálódtam az ágyból,és a laptomon elé ültem.Megláttam a kisórát,ami szerint csak hajnali 3 óra volt.Nem voltam álmos.Sőt!Igenis éber voltam.

Rákerestem Eva nevére,de mint máskor most sem találtam semmit.Mivel azt mondta,hogy a kórházban dolgozik,úgy gondoltam,hogy ott talán több sikerrel járhatok,így gyorsan felvettem egy farmert,meg egy vastag kötött pulcsit,a converse cipőmet.Nem akartam összefutni vele,szóval inkább gyorsabbra vettem a tempót,futni kezdtem.

Berontottam a bejáratin és a recepciós férfihez mentem.Éppen nagyban dolgozott valamin,mikor végre észre vett,és megkérdezte miben segíthet.Ebben a pillanatban jobbnak láttam volna,ha nem tőle kérdezem meg.

-Egy kérdésem lenne.HA jól tudom van egy új nővérük,Eva-nak hívják.Még itt dolgozik?-majd széttörtem az ujjaimat.

-Mindössze egy napig dolgozott itt.De azt a napot is csak a noteszével töltött el.Furcsa egy lány meg kell hagyni.Azóta vissza se jött.-halványan bólintottam.

-Köszönöm!-kicsit csalódott voltam.Azt hittem itt talán többet megtudok,vagy esteleg meg is találhatom.Fogalmam sincs mit akarhat tőlem,és ez egy kicsit megrémíszt.Bármit is akarhat,nem származik semmi jó belőle.Azt hittem,csak puszta véletlen,hogy találkoztunk,de a tegnapi után..........biztos vagyok benne,hogy nem véletlen.A legfurcsább az egészben még mindig azt volt,hogy 1 másodperc alatt eltűnt.De hogyan?Ez lehetetlen.Még elfutni sem tud ennyi idő alatt.Az utcán sétálgatva ezek a kerdések foglalkoztattak.Meg próbáltam rá választ találni,de tudtam,hogy ez nem lesz ilyen egszerű,hogy csak kipattan a fejemből.Halkan csuktam be magam után a ház ajtaját,majd levettem a cipőmet és felmentem a szobámba.Nos....ez az idő legalább annyira jó volt,hogy eltelt az idő.Eredménytelenül ültem vissza a laptomon elé,és csak néztem.Ötletem se volt,hogy ezután mit csinálhatnék.Megpróbáltam még egyszer,de semmi.Már kezdtem feladni,mikor megláttam az asztalomon egy papírt.Össze volt hajtogatva.Mielőtt kinyitottam volna,körbe néztem a szobába.Kiváncsi voltam mit rejthet.Aztán megláttam egy rajzot ami az egész lapot beterítette.Mivel nem volt színes,biztosan valaki rajzolta.(lásd a mellékelt képen!Tudom színes,de képzeéjétek nem színesnek:D ) Ez a valaki pedig nem lehetett más,mint Eva.

Anyuék már javában készítették a reggelit,mikor én még mindig fent voltam a szobámban és kutakodtam Eva után.Most már nem is annyira az érdekelt,hogy ő kicsoda és mit akar tőlem,hanem egyre inkább a rajz,ami felcsigázott.A lap hátoldalán csak egy szó volt,de az is latinul,szóval nem értettem meg,és még el sem tudtam olvasni.

-Reggeli!-szólt fel anyu.

-Megyek!

Mielőtt leindultam volna,még egy oldalt megnéztem,de nem igazán akart bejönni,így inkább leraktam az asztalra és lementem.Isteni illatok fogadtak lent,de egy baj volt,hogy nem voltam éhes.Nem akartam megbántani anyuékat,és csak úgy otthagyni őket,azzal a mondattal,hogy "bocsi,de egy elmebeteg csaj küldözget leveleket és azt próbálom megfejteni",mert ez nem jönne be.Vagy ha igen,akkor megint mindenhova követnének.Ami nem baj,de lássuk be tegnap lettem 17,vagyis közel vagyok a 18-hoz,ami a felnőtté válásomat jelenti.6 éves koromban,mindig azt mondogattam,hogy soha nem akarok felnőni,de most hogy egy év választ el tőle,minden más lett.

-Nem eszel?-kérdezte apu.

-Nem.nem igazán vagyok éhes.-beleittam a kávémba.

-És...kinyitottad már?A...levelet?-kérdezték egyszerre.Imádom mikor együtt beszélnek.Akkor azt érzem teljesen összhangban vannak,és szerintem ez egy jó dolog,a házasságot tekintve.A kérdés viszont már nem volt annyira jó.Vagyis igen,de mondjam azt,hogy egy csaj után nyomozok akit még nem is ismerek,áés ezért nem volt időm kinyitni a levelet?Szerintem ebben a percben elvinnének egy pszihológushoz.Viszont ha azt mondom igen,akkor azzal saját magamat árulom,ha esetleg rosszat mondok.Egyik sem jó válasz,ezért most jött el a pillanat mikor improvizálnom kellett.

-Hát....még nem....vagyis ki akartam,de........szóval...nagyon fáradt voltam,tegnap is..........és most ébredtem fel...........úgyhogy még nem...igazán...foglalkoztam...vele.-ahj de utálok hazudni.Nem csak ez a baj,de még rosszul is megy.Anyuék egymásra néztek.

-Tudjuk,hogy félsz,de egyszer úgy is meg kell nézned,és akárhogy is történik,mi büszkék leszünk rád,eddig is azok voltunk.Úgy hogy mire vársz?Menj fel és bontsd ki!-bátorítottak.Nem tudom hogyan háláljam meg nekik ezt a sok mindent amit értem tesznek.Hihetetlen,hogy bárkivel bármit tesznek,nem várnak érte cserébe semmit.Ebben a pillanatban pedig eszembe jutott egy mondat "Az apja tönkre tette a családomat!".Nem hittem el,hogy már meghalt.Soha nem is hittem el.A mai napig rossz előérzeteim vannak,és azt súgják még nincs vége ennek.De amit apáról mondott,meglepett.Viszont nem itt és nem most van itt az ideje annak,hogy kérdőre vonjam az apámat.

Felfutottam a szobámba,és egyből a levél után kezdetm kutakodni.Mivel emlékeztem,hogy az ágyamban hagytam,ezért ott kezdtem el,és egyből meg is találtam.Felbontottam,majd kihajtogattam,és elkezdtem olvasni.Pár sort kihagytam,amik nem voltak lényegesek számomra.Majd az utólsó sorhoz érkezve,megállt a lélegzetem.A mellkasom összeszorult,és olyan hányingerem let,,hogy úgy éreztem ha azon nyomban nem veszek levegőt,akkor kijön a meg nem evett reggelim.Fogtam a levelet,és lefutottam vele a szüleimhez,akik már pakolták el az ételt.Mikor észrevettek abba hagyták,és odajöttek hozzám várva az eredményt,mit is mondok.

-Felvettek!-anyu elkezdett sirni,apu pedig megölelt,és azt mondogatta egyfolytában,hogy tudta,hogy így lesz.Anya a kapaén ülve sírt,apuval próbáltuk nyugtatni,de tudtam és apu is tudta,hogy ez nehéz lesz.Mert tudtam mi az ára,tudtam mit kell feladnom,tudtam mi fog rám várni,és tudtam,hogy ez lesz életem egyik legnagyobb döntése.Végül megnyugodott,és megölelt.

-Itt azt írják be kell menned egy meghallgatásra.-mondta apu,miközben a kezében tartotta a levelet.-Megnézheted az iskolát,és megismerkedhetsz pár tanulóval.-ez nagyon jól hangzott,és alig vártam,de közben szomorú is voltam.

-Mikor?-kérdezte anyu,de ezt már csak elég halványan hallottam,mert felálltam és kijöttem a nappaliból.Éppen mikor kiöntöttem magamnak a dzsúzt,akkor csöngettek,és mivel anyuék nagyon elvoltak fogalalva a felvételi lapommal,ezért inkább én nyitottam ajtót.Aubrey állt az ajtóbanamikor meglátott a nyakamba ugrott.Levette a kabátját,majd bement a nappaliba.Anyuék egyből a legjobbal köszöntötték őt.

-Aubrey nézd,Tara bejutott az egyetemre!!-hát ez tök jó.Aubrey kikapta anyu kezéből a lapot,és elkezdett ugrándozni.Még egyszer a nyakamba ugrott,és elkezdett sikongatni.Lassan ők jobban örültek neki mint én.

-Miért nem ugrálsz velem?-kérdezte elkeseredetten.

-Mert nincs kedvem hozzá!-mondtam kicsit ingerülten.

-Neked meg a franc bajod van?Felvettek az egyetemre,örülnöd kéne nem?Nem hiszem el,hogy egy ilyen dolognak nem tudsz örülni!-vágott vissza.Igazán befoghattam volna a számat,de mire kimondtam már késő volt.

-Hogy örülnék mikor itt kell hagynom bennetek?!-teljesen leblokkolt.Én már nem tudtam sírni,ő viszont.............nem bírtam nézni ahogyan sír,mert nem érti mi ez az egész.

-E...ez...ezt meg hogy érted?-ezúttal alig hallottam meg mit kérdezett.De nem is kellett meghallanom,ahoz,hogy tudjam már nincs vissza út.

-Az egyetem ahová jelentkeztem...........Londonban van.-mondtam halkan.Anyuékra néztem akik vették a lapot,és kimentek a szobából.Aubrey csak állt,és nézett.Nem bírtam,utáltam ha nem mondott semmit!-Aubrey...mondj már valamit.-féltem.Tudni akartam de nem is,hogy mit fog erre mondani.Nem csak ő az egyetlen akit nehéz itt hagynom.

-Mit mondjak?Hogy örülök,és menj nyugodtan?!-kelt ki magából.-6 éves korunk óta,azt terveztük,hogy együtt megyünk egyetemre.És most itt van ez,hogy nem vettek fel,erre elmész Londonban,ahol ráadásul még a családod és a barátaid sem lesznek veled.Én pedig azt hittem még egyszer megpróbáltad,azért hogy együtt élhessük át azokat a pillanatokat,de nem!Neked Londonban kellett!-hátat fordított.

-Aubrey....én meg akartam próbálni...de rájöttem,hogy talán nem is ezt akartam.

-Nem ezt akartad?!Jó tudod mit?!Én most haza megyek,neked pedig.......jó utat!-ezután már csak az ajtó becsapódását hallottam.Anyuék jelentek meg,de most nem akartam velük beszélni róla,ezért inkább felmentem a szobámba.Már nem érdekelt,sem Eva,sem London,csak az-az érzés járt a fejemben,hogy itthon akarok maradni.

Ledőltem az ágyra,de valami beleszúrt a hátamba,és ezért megint felvettem az ülő poziciót.Mikor megfordultam a kisdobozkát vettem a kezembe,amit Harry-től kaptam.Kicsomagoltam,és kinyitottam a dobozt,amiben egy gyönyörű nyaklánc éktelenkedett.Ezüst volt,és a medál részén pedig egy szív volt,amibe bele volt karcolva,hogy "I LoveYou".Most már képes voltam sírni.Nem akartam elmenni és itt hagyni mindent,még őt sem!Aki összetörte a szívemet.Bármennyire is fájt beismernem még mindig szerettem,és szeretni is fogom.