Líviusz

Budapest legnépszerűbb, legforgalmasabb utcájában dolgozok, a turisták által oly kedvelt Váci utcán. Mindig teltház van, de az ünnepek közeledtével, mintha osztódnának, olyan sokan vannak. Főleg, hogy megnyílt a karácsonyi vásár a közelben, ami még több embert vonz... Engem is lázba hoz még csak a gondolata is, na meg a mézeskalács illata, a forraltbor zamata, a fények és úgy maga az egész hangulat.

Ma viszonylag korán végeztem, már ha az este hat óra annak számít, és mivel eléggé kimerültem így egy kis kikapcsolódásra vágyom. Szeretem a munkámat, de tényleg! Mégis a nap végére úgy érzem teljesen kiszívja az erőmet a sok energiavámpír, mert egynémelyik ember tényleg az! Peternek még akad egy kis munkája, így nem tud velem jönni, de szerencsére szuper a csapatom, vagyis nagyszerű kollegáim vannak, és szívesen fogadják az invitálásomat. Az üzletből kilépve szorosabbra húzom a sálamat és bolyhos sapkámat is felveszem, mert a csípős hideg már most zavar. Alig várom, hogy oda érjünk, hogy a meleg bögre átmelegítse jéggé fagyott ujjaimat. Már messziről is csodálatos a látvány, és közelebb érve csak még nagyobb az ámulatom. Mint egy kisgyerek úgy ugrálok örömömben, míg nem a két kolleginám közre nem fog. Próbálok szabadulni, de ők csak nevetve csimpaszkodnak belém.

-Líviusz ne ellenkezz! Csakis a te érdekedben, vagy inkább a miénkben?! A lényeg, hogy muszáj fogni téged, mert elveszel ebben a tömegben! – korhol viccesen Kati, a többiek meg csak bólogatnak egyetértően.

Tény, hogy képes lennék minden standnál megállni és órákig nézelődni. Nem beszélve a rengeteg kézműves foglalkozást és a Mikulást se hagyjuk ki. Kacskaringós, hosszú sorban állnak a gyerekek, várakozva, hogy beszélhessenek vele. Nekem is lenne kívánságom...de ciki lenne oda menni. Gondoltam, de Robi és Andi mintha megérezné tétova pillantásom, félre vonva, hogy más ne hallja, faggatni kezdenek.

- Mit szeretnél, mond el nekem – simít végig borostás arcán Robi, mintha ő lenne a Mikulás.

- Én, én tudom! – kacarászik Andi, én meg hitetlenkedve nézek kék szemeibe. – Egy magas jóképű fiatal embert szeretne, aki....

- Naaa...- csapom meg játékosan, de én se bírom ki nevetés nélkül.

Szorosan ölelem meg barátaimat, érzem a szeretetüket, hogy végre feltöltődök mellettük. Felocsúdva a révületből ragadom meg a kezüket és húzom őket a társaság felé, hogy végre megvegyük a megérdemelt forralt bort, ami miatt valójában jöttünk. Talán már a második körnél tartottunk, a meleg ital átforrósította a testemet, arcom nem csak az italtól és a hidegtől, de a rengeteg bolondozástól, nevetéstől is kipirosodott. Jól érzem magam, végre úgy érzem élek, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, de egy kis hiányérzetem mégis van. Kihalászom telefonom a zsebemből, de semmi értesítés nem vár, amitől szívem egy kicsit nehéz lesz.

- Jól érzed magad Édesem? – hallom meg Peter hangját, s abban a pillanatban érzem is ahogy magához húz, és erős karjai derekamra fog.

- Hogy találtál meg?

- Írt a Mikulás, hogy valakinek én vagyok a kívánsága. – kacsint egyet hamiskásan, én pedig szeretetteljesen nézek Robira.

- Az öreg Miki nem minden kívánságomat tudja...

- Ez esetben, haza indulhatnánk, hogy nézőközönség nélkül súgd a fülembe!

Nem kellett kétszer mondani, hisz semmi jónak nem vagyok elrontója. Miután elköszöntünk a többiektől, hangos füttyögések közepette, kézen ragadott szerelmem és mutatta az utat az autóig. Egy pillanatra megálltunk a korcsolyapálya mellett, s tudtam, hogy szavak nélkül is ért engem.

- Ha gondolod, hétvégén kinézhetünk, de nem vállalom a felelőséget.

- Tudom, tudom, te és a bot lábad – nevetem el magamat, ahogy elképzelem a jelenetet.

Peter rákoppint az orromra, ami már így is olyan, mint Rudolf orra. Fogaim vacognak, hisz pár óra csak eltelt a hidegben. Szorosan átkarol, majd folytatja az útját. Ez nem is olyan egyszerű! - lábam, mint a beton, nem mozdul egy tapodtat sem, szemem hatalmasra nyílik, talán még a szám is tátva maradt, s megint előtör a gyermeki énem.

- Nézd! A fényvillamos... gyönyörű és mese szép! Bánom, hogy autóval jöttél, most akár mi is lehetnénk azok ott! – mutatok egy párra, akik épp abban a pillanatban ugrottak fel a járműre.

Kedvesem érdeklődve nézi a jelenetet, ám egy árnyék átsuhan az arcán. Talán ismeri? Csak nem egy elfeledett szerelem...

- Máté...

Bármennyire halkan motyogja is, én meghallom, s bevallom rosszul is esik. Magamba fordulva, szótlanul és őrlődve tesszük meg a haza utat. Egyikünk sem beszél, pedig annyi kérdésem lenne! De makacs vagyok, biztos, hogy nem én fogom felhozni a témát. Magamban már elméleteket gyártok, még akkor is, amikor belépünk a lakásba, s puffogva, duzzogva, látványosan szenvedek.

- Lív, mi a baj Babám? – húz magához, megakadályozva, hogy elforduljak.

- Te! Tudom, hogy már nem szeretsz...

- Most miről beszélsz?! – kérdezi kétségbe esve.

- Ki az a Máté?

- Máté?!...Máté – neveti el magát – ő a barátom még a kollégiumból. Meséltem már róla, sőt tavaly össze is futottunk egyszer, emlékszel?

Dereng valami...én és az örökös féltékenységem!

- Ne haragudj-szégyellem el magam – én csak...annyira szeretlek!

- Ahogy én is téged!

Írta: NSMara