Líviusz

Az ünnep, az ünnep. Minden embernek ugyanolyan fontos. Kivéve aki a kereskedelemben vagy a vendéglátásban dolgozik. Míg más otthon készülődik, sürög-forog, fát díszít vagy épp süt-főz a családdal együtt, és ez a lényeg, hogy együtt vannak szeretetben, addig mi robotolunk és kiszolgáljuk az ideges embereket, elviselve a szeszélyeiket. Persze fiatalként, főleg melegként mindig megkapom, hogy hova sietek, miért ne dolgozhatnék aznap is, hisz úgyse vár otthon a család. Pedig ez nem igaz! Nekem is van családom, és van társam is, aki ugyanúgy vágyik az együtt töltött időre, a szeretetteljes pillanatokra. S ne feledjük a barátaimat, akik már-már a második családomnak számítanak.

Percenként nézek a falra, de olyan mintha az idő is ellenem dolgozna. Amint delet üt az óra, már rohanok is átöltözni, de még odaszólok a kollegáknak, és kellemes ünnepeket kívánok nekik, majd magam mögött is hagyom ezt az átkozott helyet. Szaporán szedem lábaimat, kerülgetem a szintén rohanó embereket, s gondolatban már otthon járok, latolgatom, hogy ilyen rövid idő alatt mit is tudnék összehozni, hogy méltó befejezése legyen a napnak. Elsuhanok egy üzlet előtt, de megtorpanok, hisz fél szemmel is kiszúrok a kirakatban valamit. Néhány perc gondolkodás után, már ott állok a bolt közepén, és sűrű bocsánatkérések közepette veszem meg az ajándékot Peternek. Lágyan simítok a kis dobozra, mely a kincsem tartalmazza, majd táskámba süllyesztve futok a busz után.

Több, mint fél óra is eltelik, mire haza érek, s ennyi idő éppen elég, hogy átgondoljam és megtervezzem a nap további részét. Ahogy megpillantom a házat, egy különös izgatottság lesz úrrá rajtam, majd, mint akit ágyúból lőttek ki, úgy rontok be az ajtón. Ám ami bent fogad, arra álmomba se gondoltam volna. Kellemes meleg, hangulatos világítás és isteni illatok terjengenek a levegőben. Gyorsan kapkodom le a felesleges ruhákat magamról és a hang felé indulok el. Halkan szól a rádió, és a számomra oly idegesítő Karácsonyi Mária kornyikál. Nincs bajom a zenével, félre értés ne essen, csak már a könyökömön jön ki, viszont a látvány, ami fogad, feledteti ezt az apró hibát. Peter egy szál pólóban, mamusszal a lábán, amit húgomtól kapott, és az én rózsaszín kötényemben riszálta magát az ütemre, miközben éppen a süteményeket szedte ki a sütőből! Igen, jól látod.... sütemény, sütő, Peter! Ebből a kombinációból semmi jó nem sülhet ki! Bármennyire is élvezem nézni őt, főleg ahogy lehajol, az aggodalom nagyobb bennem.

- Szerelmem... – szólók halkan, nehogy ijedtében eldobja a tepsit. – Minden rendben?

- Líviusz, nem is hallottam, hogy bejöttél! – fordul felém hatalmas mosollyal az arcán.

- Drágám...beteg vagy?

- Nem, miért?

- Hát, mert furcsán viselkedsz. Tudod, sütsz meg ilyesmi?!

Mély öblös hangján felnevetett, majd kitárta karjait, én meg repültem hozzá.

- Édesem, nyugi. Mindent kézben tartok, pont, mint most téged is. Bevallom, az ünnepi ebédünk a sarki étteremből van, de az édességeket magam csináltam.

- Egyedül?

- Igen, vagyis... nem egészen. Volt egy-két segítségem a nap folyamán. De biztosíthatlak, hogy minden jó lett és még fel is takarítottam magam után... Úgy ahogy! – néz körbe a konyhában, ami bár rendezett, mégis hagy némi pakolást a későbbiekben.

- Ki segített? – húzom össze szemeimet és érzem, hogy a zöld szörnyeteg ott pusmog a vállamon.

- Nézzük csak szépen sorjában. Először a nővéremmel készítettünk tiramisut, majd anya jött...

- Tessék?! Anyukád?

- Igen, igen, de ne szólj közbe mert elfelejtem. Szóval anyával készítettünk sajtos stanglit meg hókiflit. De a legnehezebb a flódni volt. Anyukád szerintem jobban elfáradt a magyarázásban, mint én – neveti el magát, ahogy visszaemlékszik a nap eseményeire.

Hitetlenkedve ülök le a székre, és úgy nézek rá, mintha egy marslakó lenne.

- De.... én...ezt...hogy?! – dadogok zavartan, hisz tudom, hogy ő abszolút nem egy konyhatündér.

 - A válasz egyszerű. Videó hívásban. Ők voltak a tanárok én pedig, mint egy jó diák tettem, amit mondtak. Esküszöm, hogy csak egy tányér tört el! – tette fel kezeit én meg eddig bírtam, és elnevettem magam. Abszurd ez az egész helyzet, ahogy áll előttem felemelt kezekkel, arca tiszta liszt és mégis, azt éreztem, hogy mindennél jobban szeretem. Már csak egy kérdés motoszkál a fejemben és nem félek rá kérdezni.

- Miért?

Leguggol elém, kezemet megfogja és egy apró csókot lehel rá.

 - Egyszerű a válasz Édesem. Egész nap dolgoztál, én meg itthon voltam - rántja meg a vállát - nem akartam, hogy haza érve még neked kelljen robotolnod. Egész hónapban helytálltál a munkahelyeden, itthon meg pihenés helyett megcsináltál mindent. Főzés, takarítás, a ház díszítés, minden rád maradt, nekem pedig nem sok dolgom volt. Ezért szerettem volna legalább ma én tenni érted valamit.

 - De hiszen ez egy hadseregnek is elegendő mennyiség! – nézek végig a süteményeken.

 - Az igazság az, – vakarja meg tarkóját, és már tudom, hogy valamit nem mondott el – hogy idén nem kettesben karácsonyozunk. Emlékszel Mátéra?

 - A barátodra a kollégiumból?

 - Igen. Máté és a párja Kevin meghívtak magukhoz vacsorára. Meglepetésnek szántam..., tudom, hogy szólnom kellett volna, de...

Nem hagytam, hogy befejezze, úgy szorítottam magamhoz és kezdtem el sírni.

 - Lívi, te sírsz?

 - Köszönöm. Köszönöm, hogy a párom vagy. És boldogan megyek el a barátaidhoz. Nem baj, hogy nem csak ketten leszünk, arra még rengeteg időnk lesz.

 - Most, hogy így mondod... – néz rá az órára – este nyolcra kell ott lennünk, szóval az igazság az, hogy addig még van majdnem hat óránk. Mi lenne, ha előre bepótolnánk az elvesztegetett időt, majd ennénk pár falatot indulás előtt.

 - Jobbat mondok, fordítsunk a sorrenden, csak mert vacsora előtt felesleges enni, meg amúgy is éhes vagyok. – és végszóra hatalmasat korgott a hasam.

- Igazad van, gyere hercegnőm, kiszolgállak.

Hercegnő a tudod kid! De, nem szólok érte, mert bár pasi vagyok, mégis jól esik a kényeztetés. Ami ebéd után meg is történt minden téren, majd egy plédbe burkolva a fa elé ültünk le.

- Meséltem a fa történetét? – szólalt meg hírtelen Peter.

- Még nem.

- Meg kellett küzdenem érte, de szerencsém volt.

- Ugye nem verekedtél?

- Mert olyannak ismersz? Amúgy nem, nyugi. Szerencsém volt, mert ismertem a srácot, aki szintén ezt a fát nézte ki.

- Tényleg? És ki az?

- Gábor.

- Gábor...Gábor... az a Gábor?!

- Igen – válaszolja hatalmas mosollyal – és este ő meg a párja is ott lesznek a vacsorán.

- Azta... újra együtt a nagy csapat. Örülök, hogy végre én is megismerhetem őket jobban. Remélem nem hozok rád szégyent.

- Édesem, te soha, semmi körülmények között sem, mert úgy vagy tökéletes ahogy, vagy. Sose kérdőjelezd meg a döntéseimet, hiszen te is egy vagy közölük. - kacsint rám.

- Vagy épp te az enyém! – nyújtom ki nyelvemet rá. – Viszont drágám, lassan készülni kellene, ha nem akarunk késve érkezni. De, előtte szeretném odaadni az ajándékodat.

Gyorsan felpattanok és a kabátzsebem rejtekéből előveszem a dobozkát. Izgatottan nyújtom át, hiszen nem tudom mi lesz a reakciója. Kíváncsian forgatja, majd óvatosan kinyitja és egy pillanatra lesápad.

- Nem tetszik? Túl soknak gondolod? Én...

- Nem! – vág közbe és már mosolyra is húzódik a szája. – Imádom kicsim, tényleg.

Óvatosan kiveszi a páros gyűrűt, majd felhúzza ujjamra, és én is az övére.

- Tudom, hogy ez nem igazi, meg nem is azért vettem, egyszerűen csak megtetszett és úgy érzem ez még inkább összeköt minket! -hadarom egy szuszra, hogy palástoljam zavarom.

Peter magához húz és bele puszil hajamba, én pedig arcomat pólójába fúrom.

- Csodálatos ajándék, ígérem egyszer lecserélem egy igazira. Viszont én nem voltam ennyire kreatív.

- Nem baj.... mit kapok?

Peter lehajtott fejjel adja át a kis táskát, amiből két egyforma kockás flanelpizsamát vettem ki. Ez annyira csúnya, hogy már szép...

- Az biztos, hogy ebből boldogan foglak minden este kihámozni – nevetem el magam.

- Igazad van, ez egy förtelem! – kezd el végre ő is nevetni.

Nem az a lényeg, hogy milyen, mekkora vagy épp mennyibe kerül egy ajándék. Sokkal fontosabb, hogy szeretetből, szívből adjuk azt. 

Írta: NSMara