Peter

Már sokszor elmondtuk, de tényleg igaz, hogy Líviusz a karácsonyi időszakban állandóan dolgozik. Épp ezért olyan nehéz megoldani, hogy mindenhova eljussunk az ünnepekkor. Ott van például a szenteste. Azt többnyire kettesben töltjük, majd huszonötödikén látogatunk el nővéremékhez, és olyankor csak a keresztlányunkért vagyunk. Huszonhatodikán pedig együtt megyünk át a nagyszüleimhez, ahova minden évben kötelező elmenni. Ott összegyűlik az egész család, vagyis az összes unokatestvér, és mindenki, aki számít, olyan harminc ember legalább. Tehát kész macera, amit hetek múlva se tudunk kipihenni. Ezért van az, hogy Líviusz családja mindig hamarabb jön hozzánk, így alkalmazkodnak a mi munkabeosztásunkhoz. Ez többnyire úgy szokott lenni, hogy amint tudjuk, hogy mikor vagyunk szabadok, már szervezkedünk is. Mindegy, hogy hány nappal korábban, a lényeg, hogy szeretetben és együtt legyünk. Ez már egy igazi családi hagyomány számunkra, ebből soha nem engedünk, ennek mindig így kell lennie. Ebben az évben tizennyolcadikán, tartjuk, bármennyire is furcsa, hogy egy szerdai napon fogunk összegyűlni. Lív süteményeket süt, én pedig a halászléért vagyok felelős, anyósomék hozzák a sültes tálat, a salátát, így mindenki kiveszi a részét a munkából.

Mire haza érek, már minden alapanyag előkészítve, és nekem már nincs is sok dolgom. Kedvesem most is, mint mindig szét izgulja magát, hogy minden jól sikerüljön. De olyan kis butus hisz, nem az a lényeg, hogy minden tökéletes legyen, hanem az, hogy együtt legyünk. Már épp az asztalt terítjük meg, amikor csengetnek.

- Megjöttek, úristen! Hogy nézek ki? Minden meg van?

- Édesem – karolom át nyugtatásként – Mély levegő... ez az. Csak a családod az, nem az atya úristen! Akik mellesleg már türelmetlenek... – nevetem el magam a folyamatos csengetéstől, illetve már apró dörömbölésektől.

Amint kinyitom Édesem húga már be is csapódik a lakásba és a kis fruska már csípőre tett kézzel magyaráz.

- Fogadjunk, hogy már megint nyaltátok-faltátok egymást, azért nem nyitottatok ajtót kb: fél óráig!

- Félre az agarakkal kis hölgy! Az a fél óra maximum két perc volt.

- Nekem nem úgy tűnt...

- Drága hugicám inkább csak irigy vagy, hogy nekem van párom, neked meg nincs! – borzolja meg haját, amire annyira allergiás.

- Tizenhat évesen még bőven előttem az élet. Egyelőre nem akarok egy pasit sem magam mellett.

Ez a drámai megszólalás egy pillanatra mindenkit meglepett, majd halk kuncogás közepette beljebb invitáltuk a többieket. Lisa mindent is megvizslat, a kis díszeket megfogdossa, de mindent szépen visszahelyez oda, ahol volt.

- Látom anya jó munkát végzett nálad is. Te se vagy különb, mint mi! – csacsogja, és tudom, hogy igaza van. Édesem pedig zavartan vakargatja a tarkóját, én meg ámulattal nézem kisfiús arcát.

- Édes hugicám, tőled ezt bóknak veszem, de azért elárulok egy titkot neked... A legtöbb dolgot Petertől kaptam! Jó ízlése van, nem igaz? – kacsint rám huncutul.

- Már csak abból kiindulva, hogy te az enyém vagy!

- Fúúj, ez annyira nyálas!

Imádom a sógornőmet, még ha kicsit éretlen is, de sok köze van hozzá, hogy mi most együtt vagyunk. A két testvér szeretetteljes csipkelődését meg nem lehet megunni.

A vacsora hangosan, jókedvűen telt el, olyan igazi családias hangulatban, ahogyan annak lennie kell! Bezzeg majd a nagyiéknál... Nem is akarok rá gondolni, mert megfájdul a fejem! Egy pohár bor társaságában áttelepedtünk a nappaliba, ám Lisa fészkelődése nem hagyott sok időt nekünk a nyugodt pihenésre.

- Lív - ohó kezdődik – mikor kapom meg az ajándékot?

Édesem cinkosan rám nézett, nekem meg el kellett fordulnom, hogy ne lássák a mosolyom.

- Milyen ajándékot? Te hoztál nekünk valamit?

- Naná! Magamat!

- Hát persze, amióta csak beszélni tudsz, ezt hajtogatod. De tudod mi volt a legjobb ajándék, amit tőled kaptunk?

- Én?!

- Az az öt nap, ami csendben és nyugalomban telt! Ugye apa?

- Szó mi szó, olyan sem volt több az elmúlt években...

Líviusz hatalmas nevetésben tört ki és már én sem tudtam tovább palástolni. Lisa durcás arcát látva, még anyósom is mosolygott, majd hatalmas ölelésbe forrtunk össze mindannyian. Persze a megérdemelt telefon, amire annyira vágyott, gyorsan feledtette a sérelmét és már el is veszítettük a társaságát. Ezután mi is megkaptuk az ajándékot, mely egy boríték volt, s kíváncsian olvastuk el a tartalmát.

„Drága gyermekeink!

Évek óta együtt vagytok jóban-rosszban, öröm látni, hogy mennyire szeretitek és támogatjátok egymást. A ti boldogságotok, a miénk is. Ideje új fejezetet nyitnotok, s ezért kezdjétek az új évet egy kis pihenéssel. Szilveszter Párizsban, hogy hangzik?"

Ági néni, bár nem szereti, ha így hívom, huncutul kacsint rám, míg Gyula csak vállon vereget. Tudnak valamit...de, hogy buktam le? Édesem pedig, csak sokkoltan ül és nem mozdul.

- Lívi?!

- Tényleg utazunk? Megtehetjük? – suttogja hitetlenül.

- Már miért ne tehetnétek? – szól közbe Lisa, pedig esküszöm, olyan csendben volt eddig, hogy meg is feledkeztünk róla. – Csak kérlek, védekezzetek! Még nem akarok nagynéni lenni!

Ezek után minden visszatért a megszokott mederbe. A két testvér szópárbajt folytatott, a szülők szeretetteljesen figyelték az eseményeket. Én pedig hálás voltam, hogy a családhoz tartozhatok.

Egyetlen gondolat motoszkált csak a fejemben... Már csak hat napom maradt, hogy egy új ajándék után nézzek!

Írta: NSMara