Andris

Amint beléptünk Margit néni narancs, szegfűszeg és karácsonyi illatú lakásába, egy amerikai film jutott eszembe. Maflám fel is horkant, ahogy Félix zavart, mégis boldog arcát nézte. Nem csigázlak, tovább elmesélem, miért lepődtünk meg.

– Ne örülj, Gábor! – zavarta meg bambulásunk Margit néni kuncogva. – Ti is kaptok olyan pulóvert!

Én felnevettem, és Petiék is velem együtt azon, amilyen meggyötör arcot vágott szerelmem! Ő motyogott valamit a hátam mögé bújva, mintha úgy menekülhetne, talán azt mondta, hogy ő olyat sohasem venne fel...

– Választhattok fiúk, hóember vagy Rudolf legyen? – elég lett volna még egy szó, és én kiterülve a szőnyegen nevetek Gábor értetlen arcát látva, ahogy rám nézett, szinte szó nélkül kiáltott hozzám segítségért!

Én egy szerelmes mosolyt küldtem felé, mert tudtam, hogy ez jó móka, mire ő csak megrántotta a vállát.

– Hiszen karácsony van! – motyogta, mintha magát akarná nyugtatni vele.

Nesze neked, Nemes Gábor, mégis olyan pulcsiban kell feszítened! – gondoltam, majd elvéve a két pulóvert, a fürdő felé indultunk férjemmel.

– Látod, te mafla! – szidtam meg, miközben az ingem apró gombjaira összpontosítottam.

– Soha ne mondd, hogy soha! – vágott a szavamba, azzal a mondatot befejezve, majd már mosolyogva belebújt a pulóverbe. – Basszus, ez szúr! – kezdett el hisztizni, de csakis addig, amíg én is magamra nem vettem a sajátomat. – Szóval, szereted a rudit? – ölelt magához, és egy csókot lehelt ajkamra. 

– Ő Rudolf, te mafla! – javítottam ki. – Amúgy meg csak a te rudidat!

– Mit csináltok, fiúk, elhűl a leves! – vendéglátónk kiáltása zavart meg abban, hogy mondjak még valami frappánsat, amivel zavarba hozhatom a szerelmemet.

Ahogy kiléptünk az ajtón, apró tappancsok csattogására lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy az érkezésünkkor fogyasztott tojáslikőrtől már hallucinálni kezdtem. De ekkor...

– Ki ez a véreb? – kérdezte szinte hahotázva szerelmem, én pedig azonnal térdre vágódtam... Nem azért ám, ne induljon be a fantáziád!... Szóval, térdre vágódtam a kis foltos kutya előtt.

– Félixtől kaptam karácsonyra! – térdelt mellém Peti is boldogan.

– Hogy hívják? – kérdeztem meg, miközben a dagadt tacskó már a hátán feküdt, és én a hasánál cirógattam.

– Félix. – Peti válaszán Gábor felnevetett, de amint ránéztem, inkább elhallgatott. – Nem én adtam neki a nevet, már így kaptam! Állítólag a kennelben ezt a nevet adta neki egy kislány, én pedig nem változtatok rajta.  

Péter csillogó szemmel nézett a párjára és az új barátjára. Boldog volt, és emiatt én is jól éreztem magam! Gáborra néztem, ő pedig rajtam felejtette sötét szemeit. Tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Az, hogy nevet vagy beszól nekik, csak színjáték! Kedveli őket ő is!

Fantasztikus hangulatban telt az ebéd, én Petivel beszélgettem, és kuncogtam szinte végig, mert Félix befúrta magát a lábunk közé. 

Oké, ez most kétértelmű, de a kiskutyára gondoltam... A jó hangulat a tojáslikőr hibája is lehetett, amit nem is értettem, hogyan, de a poharam mindig tele volt vele. Gáborom Félixszel beszélgetett, Margit néni pedig könnyes szemmel nézett végig minket. 

Anya jutott eszembe újra...

Talán ő küldte nekünk őt, hogy legyen az életünkben egy anya vagy nagyi figura? 

Én is szeretettel mosolyogtam rá vissza, de akkor már sírva fakadtam.

– Köszönjük szépen... Margit néni! - motyogtam, de szavaim hallotta az asztal körül mindenki.

– Ne köszönd, fiam! – válaszolt, közben már ő és Peti is sírtak, hiszen értették, miért mondtam köszönetet az imént. –Nekem ti vagytok a legszebb ajándék! 

Mondtam volna, hogy nekünk is ők azok, de Félix abban a pillanatban tüsszentett egy akkorát, hogy majdnem felborítottavele az asztalt az a behemót.

– Mondtam, óriás, hogy erős az a paprika! – szidta meg Peti a párját, amiért belement férjemmel a játékba, de már kacagva. 

Már mi is nevettünk velük, hiszen a két fiú farok méregetését látni feledtette a korábbit.

Egy kellemes ebéd a barátokkal, a férjemmel, pár órára elfeledtette velem azt, hogy mi is hiányzik nekem ilyenkor! Hiába is finom volt az étel, mégsem szállhatott versenybe anya főztjével! De tudjátok mit! Nem is kellett! Mert nekem, vagyis már nekünk a szerelmemmel van kiéhez hasonlítani, és van kire emlékezni ezeken az ünnepeken! Arcomon egy boldog mosoly terült el, majd Gábor felé kaptam a fejem, mert ő közben megszorította a kezem. 

– Minden rendben! – motyogtam, vagyis inkább tátogtam, mire ő megkönnyebbülve bólintott, és egy apró csókot lehelt a kézfejemre. 

Boldogságom akkor lett teljes, amikor az ajándékokat kibontották barátaink, és láttam rajtuk az örömöt! Margit néni örült a kis üvegcsékbe készített lekvároknak, a karamellnek, amit meg is ígért, hogy el fog dugni, mielőtt még Peti és Félix más célra használná fel. Mi azonnal tudtuk, mire gondol, amin jót is nevettünk! Megnyugodott a két fiú, mert azokból az üvegcsékből kaptak ők is! Gábor újabb meglepetése volt a hab a tortán! Ugyanis beszervezte Félixet, hogy négyesben, utazzunk majd Párizsba! Szerelmem nagyot nőtt a szememben, ha ez még lehetséges, és persze a behemót is, hiszen neki is a párja volt az első! Látta, hogy mi milyen jóban lettünk, szinte mintha testvérek lennénk már, nem akarta önző módon magának kisajátítani a párját. 

Margit nénitől zoknit, egyforma pizsamát kaptunk mind a négyen, mellé megígértette velünk, hogy ezentúl minden vasárnap vele ebédelünk. 

Előkerült Peti legújabb játéka is, amit és is nagyon szeretek, a csótány póker, majd órákig játszottunk, miközben fogyott a forraltbor és likőr is rendesen. Boldog voltam, jól éreztük magunkat, haza sem akartunk menni, és talán hajnalig is maradtunk volna, ha nem szólal meg hirtelen szerelmem.

– Andris, fél nyolc van! – összehúztam a szemöldököm, mert nem érettem egyből, hogy hova akar kilyukadni ezzel. 

A mókázásunk soha sincs időhöz kötve! Látta a bamba, értetlen arcom, amin csak mosolygott. Sőt, biztos vagyok benne, hogy már arról álmodozott, hogy...

– Máté? – ahogy kimondta régi barátja nevét, esküszöm, ki is tisztult a fejem!

Leraktam az újra csordultig töltött poharam, nem foglalkoztam vele, hogy ki töltötte meg. Elköszöntünk, és elindultunk, hiszen valahol vártak még minket.

– Nemes Gábor! – állítottam meg férjem a folyosón. – Én ittam, így nem tudok vezetni, és te?

– Én nem ittam, szívem, te ittál helyettem is! – kuncogott imádott dörmögésével, én pedig akkor értettem meg, miért volt az én poharam mindig tele!

– Le akartál itatni? El akartál csábítani engem? – kérdeztem megjátszott sértődöttséggel, de Maflám csak nevetett mögöttem. – Már rég elcsábítottál, és le sem kellett itatnod hozzá! – súgtam ajkára egyből, amint kiléptünk az ajtón.

Az autóban ülve, furcsa feszültség lett rajtam úrrá. Mi lesz, ha nem fognak kedvelni engem? Mi lesz, ha nem teszik neki, hogy annyit beszélek? Mit fognak egyáltalán gondolni rólam?

– Minden rendben lesz, szívem! – ragadta meg ujjaim férjem, és én már meg sem lepődtem, hogy ennyire ismer. – Szeretni fognak, mert az én férjem, a szerelmem vagy!

Reméltem, hogy így lesz, mert őket is szeretném sűrűbben látni az életünkben! Lazán hátradőltem az ülésben, és arra gondoltam: jöjjön, aminek jönnie kell! Közben pedig egy régi verseikét motyogtam, mintha beakadt volna nálam a lemez.

Leszállt egy angyalka, s azt súgta nekem: gondolj ma azokra, akik a szívedbe férnek!
Eszembe jutottál te és a családod, ezúton kívánok békés, boldog karácsonyt!

Írta: Mamzi75 ❤️