Az eső csendesen kopog az ablakon, a szél olykor-olykor belekap egy-két fa lombkoronájába. Ma még az idő sem barátságos, mintha az ég velem együtt sírna, osztozna a fájdalmamban. Pedig már oly sok év eltelt. Csak állok a vitrin előtt, s nézem azt az egyetlen tárgyat, ami megmaradt belőle. Egy üveggolyó. Még gyerekként kaptam tőle, mert ez volt a legszebb, a legszínesebb. Rengeteget játszottunk vele. Csak ültünk a homokban, a porral telített utcán, és lövöldöztük a golyókat, versenyezve, hogy kié megy messzebbre, ki éri el a pontot, amit kijelöltünk célnak. Akkor még minden gondtalan volt...
Majd pár év elteltével, egy szörnyű betegség végleg elszakított tőle. Ő volt az első igaz szerelmem, aki nagyon sokat jelentett nekem. Nem maradt más belőle, csak az emlékek és a féltve őrzött üveggolyó. Most is itt vagyok, mint minden évben ezen a napon, és rá emlékezem. Közben szerelmem halkan a hátam mögé oson, átkarolja derekam, fejét vállamra hajtja és csendben figyeli, támogat. Pár perc elteltével lágyan megszólít.

- Még mindig hiányzik, igaz?

- Igen nagyon hiányzik...ne haragudj!

- Tudom, hogy sosem fogod őt elfelejteni. És ezzel nincs is semmi baj, a szívedben örökre ott marad. Ezért ne kérj sose bocsánatot tőlem. Ketten is elférünk a szívedben.

Arcomon még több könny futott végig. Szembe fordultam vele és érzelmes csókot leheltem a szájára. Hálás vagyok az életnek, hogy egy ilyen remek férfit adott ismét nekem. 

Írta: NSMara