-Tanár úr, ez az utolsó doboz, és készen is vagyunk! – zavarta meg középkorú tanárát a segédje, közben az említett dobozt a csomagtartóba tette.

-Köszönöm Hank!

-Ugyan! – legyintett a fiatal diák – Szívesen segítettem! Azonban, van egy kép, ami nagyon tetszik nekem, esetleg...

-Vigyed! – válaszolt, úgy, hogy a fiúra sem nézett, közben érezte a kellemetlen feszítést a mellkasában, hiszen nem tervezte, hogy mindennek véget vet. – Én már úgysem festek és tanítok többet.

-A baleset miatt? – a fiú annyira elvolt foglalva a képpel, amit épp kiszabadított a dobozból, hogy fel sem tűnt neki, hogy korábban mit is mondott.
A tanár azonban, hallotta, amitől megremegett a teste, az emlékek a veszteség sorra törtek fel benne.
– Ez a kép gyönyörű! – áradozik tovább a fiú az olajfestményt nézve. – Ezek a tulipánok... – A tanárban ekkor tudatosult, hogy a diákja melyik képet is kérte.

-Ezt nem adhatom... – mondta és már ki is a kapta Hank ujjai közül a képet. – Válassz helyette mást...ezt a férjem festette nekem...

Egy pillanatra a képre nézett, majd visszacsomagolva az anyós ülésre tette maga mellé. Intett a diáknak, majd a kormány felőli ajtóhoz bicegett, és már indult is oda, ahol az utóbbi hónapokban az ideje javát töltötte. Az úton végig a kép, a jelentése a körülmények jutottak eszébe, amikor Omar festette azt neki. A bujkálás, amíg szerelme nem kapta meg a diplomáját. A lelkiismeretfurdalás, ahogy háborgott a lelke, amiért egy fiatalabb diákjába lett szerelmes. Azonban már nem emiatt volt szomorú, hanem amiatt, hogy a szeretett férfi nincs mellette. Mivel nincs perc, se nap, hogy ne Omarra gondolna, az út alatt is körülötte jártak gondolatai. Talán ezért is tűnt az út akkor rövidnek amíg a hatalmas épült felé vezetett. Nagy levegőt vett amint leparkolt, erőt próbált venni magán, hogy ne fogja el újra a sírás. Kiszállt, a tulipános képet a hóna alá véve, lassan biccenget az üvegajtó felé, majd lifttel fel az emeltre. Utálta a helyet, a szagát, de a legjobban azt, hogy szerelme ott van gépekre kötve, és szinte csak vegetál.

- Már megint itt vagy!? – kiáltott rá egy idősebb nő, de Paul, hiába is estek rosszul neki szavai, nem foglalkozott vele. – Nem tettél eleget? Miattad fekszik itt...

Paul nem szólt, csak elsétált férje anyja mellett, feleslegesnek tartotta, hogy újra magyarázkodni kezdjen.

- Megjöttem, baba! – köszöntötte egyből, amint a kórterembe lépett. Majd előszőr a gépek hangját ellenőrizte, hiszen, ha az csipog, még él és lélegzik szerelme. Még mindig a képpel hóna alatt sétált az ágyához, majd egy apró csókot lehet arcára, és azonnal le is ült a már megszokott helyére. Pár percig csak nézte a sápadt testet, majd ahogy szokta, akkor is beszélni kezdett neki. – Képzeld baba, megtaláltam a képet, amit először festettél nekem. – egy pillanatra elhallgatott mert a torkában érezte, hogy a könnyektől, amit visszafojtott, nőni kezdett egy hatalmas gombóc. – Tudod...a tulipánok! Emlékszem, hogy megkérdeztem akkor, hogy miért pont ezt a virágot választottad, hiszen nem is vagyok nő sem... Erre csak annyit mondtál a TULIPÁN A MÉLY, FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET, ÉS AZ ÚJRAKEZDÉS JELKÉPE. Most itt van, és itt is hagyom. De nem azért, mert nem szeretem, vagy búcsúzni akarok tőled! Azért, hogy tudd én mindig is szeretni foglak, és az újrakezdésben reménykedem. Ehhez viszont fel kell ébredned! 

Írta: Mamzi75