Dylan és én az egyetemen ismerkedtünk meg, lassan egy éve. Már hetek óta tervezem, hogyan is ünnepeljük meg, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy otthon, a párnák között. Rendeltem egy cuki nővér ruhát, hogy valami extra is legyen a nagy napon, csak egy dolgot nem vettem számításba. Még pedig azt, hogy aznap van a születésnapja is, és a szülei igényt tartanak egyszem fiúkra.
Így történt, hogy amit terveztem halasztva lett, s most itt ülök kínosan a legdrágább étteremben. Lerí rólam, hogy idegen a környezet, hogy még véletlen se tartozok ide. Már hozzák a fogásokat, egyiket a másik után, mind olyan étel, amit még sosem ettem, de még csak kimondani se tudom a nevét. Jól néz ki azt nem tagadom, de a fél fogamra se elég. Olyan pici adagok vannak a tányérra pöccintve, mint azokban a főzős műsorokban, amiket nézek a kanapémon ülve. Flancos, drága, ez semmi más, csak rongyrázás! Idegesen pillantok körbe a társaságon, lesek minden mozdulatot, hisz nem akarok szégyent hozni páromra. Ő mintha érezné, hogy gondban vagyok, könyökével meglök, jelezve, hogy mit tegyek. Figyelem minden mozdulatát, ahogy a szalvétát kihajtva az ölébe helyezi, majd előkelően neki áll az étel elfogyasztásának. Mint egy majom utánzom, s meg nyugszok amikor egy lágy mosolyt kapok igyekezetemre.

-Mond Nathan, az egyetemen ismerkedtetek meg? Sose említ semmit Dylan, így rólad se tudunk semmit. Bár igazán jó barátok lehettek, ha még most is magával hozott! – intézi szavait hozzám az édesanyja.

Még a falatot is félrenyeltem idegességemben, hisz nem tudom mit kellene erre válaszolnom. Bár nem tagadjuk, hogy együtt vagyunk, de a család előtt mégse vállaljuk fel. S erre nem is gondoltam eddig...

-Nath pont ma egy éve az életem része! – segít ki szerelmem és én büszkén húzom ki magam mellette.

-Ó, ... Elég kétértelműen fogalmazol fiam.

-Nem hiszem, anyám, pont úgy értem, ahogy mondom. Nath és én egy pár vagyunk, sőt együtt is élünk.

Rémülten néztem rájuk, nem hittem, hogy így fog felvállalni, s nem tudom, hogy ők miként fognak reagálni. De mégis a szívem beleremegett ebbe a vallomásba.

-De...

-Fogadjátok el, és ha most megbocsájtotok – fogja meg a kezem, szalvétáját az asztalra dobja, majd felhúz maga mellé - Mi most távozunk. Még vár rám egy vizit az én személyes nővérkémtől!

Választ sem várva hagytuk ott őket, s hazáig rohantuk, hogy befejezzük az ünneplést. 

Írta: NSMara