Büszkén néztem körbe a csodásan kitakarított lakásban. Kristófot rá tudtam venni, hogy vigye el magával Barnit a nagybevásárlásra, mert addig rendbe tudnám tenni a lakást. Amikor meghallottam, hogy sípol a fazék, gyorsan visszamentem a konyhába, lehúztam a gázról az ebédet és átraktam a megterített asztalra. Éppen nekiálltam limonádét keverni, amikor nyílt a bejárati ajtó és a kisfiam hangos sírását hallottam meg. Eldobtam mindent, ami a kezemben volt és futottam az előszobába megnézni, hogy mi történt. Kristóf meggyötört arccal nézett rám, miközben Barni egy kókadt pipacsot szorongatott és keservesen sírt. Odasiettem és karjaimba vontam a síró kisfiút, úgy próbáltam megvigasztalni.

-Tss...semmi baj. Beütötted magad? Fáj valamid? – kérdezgettem Barnit.

-El....elhervadt. – hüppögött keservesen és elválva tőlem megmutatta a hervadt pipacsot a kezében.

-Ajjjj életkém! – öleltem meg újra. – Tudod miért hervadnak el gyorsan a pipacsok? - eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Azért hervadnak el gyorsan, mert nem szeretnek egyedül lenni. Szomorúak lesznek a társaik nélkül.

- Tényleg? – szipogta a kisfiam.

- Tényleg. -bólintok. – Mi lenne, ha ebéd után elmennénk és megnéznénk, hogy milyen, amikor boldogok a pipacsok?

A kisfiam szeme szinte azonnal felcsillant, a bánatot mintha kitörölték volna belőle. Tapsikolva rohant a konyha felé, közbe kiabálva, hogy siessünk mi is, mert ő hamar menni szeretne. Kristófra néztem, aki szerelmes tekintettel nézett vissza rám, majd szorosan megölelt.

-Köszönöm, hogy ilyen jó apukája vagy a fiúnknak!

Elpirultam a váratlan bóktól, és a fejemet a vállába fúrtam.

-Apa! Apu! – kiabált nekünk Barni, ezért gyorsan szétváltunk és indultunk mi is a konyhába.

Az ebéd jókedvűen telt el. Barninak be sem állt a szája, annyi mesélni valója volt, hogy mit csináltak az apjával a vásárlás alatt. Miután végeztünk, gyorsan rendet tettem a konyhában és átöltöztem utcai ruhába. A kisváros mellett, ahol laktunk, rengeteg művelni való föld és mező húzódott, ezért nem kellett sokat autókáznunk, hogy egy pipacsokkal teletűzdelt részhez érjünk.
Kiszálltunk az autóból, én pedig ölbe kaptam a fiam. Ő lenyűgözve nézte a piros mezőt, fejét ide-oda kapkodta.

-Tudod szívem, ahogy már ebéd előtt mondtam, azért hervadnak el hamar, mert nem szeretnek egyedül lenni. Szeretnek a családjukkal lenni, ahogy mi is szeretünk együtt lenni veled. Apával mindig szomorúak vagyunk, ha nem vagy velünk. A pipacsok is így érzik magukat, tudod?

Barni komoly arccal nézett a szemembe, majd szorosan megölelt.

-Én is szomorú vagyok, ha nem vagytok velem! Soha többet nem tépem le őket!

-Úgy legyen! -nyomtam egy csókot az arcára. - Szeretnél játszani kicsit velük?

-IGEEEEN! – ujjongott hangosan, ezért letettem, ő pedig, mint a villám iramodott neki a mezőnek.

Kristóf gyengéden átölelt hátulról, és így néztük együtt, ahogy életünk értelme boldogan játszik az óriási pipacsmezőn.  

Írta: ancsacsa85