A kisfiú keservesen zokogott a patak partján. A mérhetetlen fájdalmat és veszteséget, amit a kis gyermeki szívének el kellett viselnie, azt még egy felnőtt is nehezen bírná. Csak ült összekuporodva, a kis kezeit ökölbe szorította, és úgy pörögtek le a könnyek végig az arcán. A magas szőke férfi megrendülten nézte a kisebbet. Vigasztalni akarta, ölelni, hogy minden rendben lesz, de a lábai nem mozdultak. A szíve összeszorult a látványtól és a tehetetlenségtől, ami átjárta. Egy pár másodpercre behunyta a szemeit. Minden erejével azon volt, hogy megtegye az első lépést, de a lábai nem mozdultak. Mikor újra kinyitotta a szemét, meglepve tapasztalta, hogy a kisfiú már nem volt egyedül. Egy éjfekete hajú fiú állt mellette és a szája mozgásából arra lehetett következtetni, hogy épp magyaráz valamit. A férfi szinte karnyújtásnyira volt a két gyerektől, de így se hallott semmit. Ekkor a fekete hajú fiú elővett a táskájából egy papírlapot és gyors mozdulatokkal egy hajót hajtogatott belőle. Amikor elkészült megsimogatta a kis szőke fejét, leguggolt mellé és a kezébe adta a hajót. Valamit még mondott neki, majd felállt és elindult a férfi felé. Az idősebb döbbenten figyelte, hogy a fiúnak nem volt arca, csak egy elmosódott pacát látott a helyén. Ledermedve nézte végig ahogy elsétál mellette, majd eltűnik a homályban. Tekintetét újra a kisfiúra szegezte, aki épp akkor puszilta meg a kis papírhajót, majd a vízre engedte. A férfi nézte ahogy a patak egyre messzebb viszi a kis hajót, majd szép lassan elsötétült minden, miközben érezte, hogy most már az ő arcán is peregnek le a könnyek.

Kevin szemei hirtelen kipattantak, és kábán nézett körbe a szobában. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van. El kellett telnie jó pár másodpercnek ahhoz, hogy realizálja, hogy éppen a régi gyerekszobájában fekszik. Lassan 10 éve, hogy elköltözött, de az édesanyjának a halálának az évfordulóján mindig hazajött. Nagyot sóhajtva törölte le az arcáról a könnyeket és nagy nehezen kikecmergett az ágyból. A szokásos reggeli rutin után visszament a szobájába és elővett egy papírlapot. Mióta az első kis hajót útnak engedte, minden évben megcsinálta ugyanezt. Már nem emlékezett pontosan, hogy húsz éve mit mondott neki az az éjfekete hajú fiú, csak egy dolgot jegyzett meg: „Suttogj el a hajónak egy üzenetet, és engedd útjára. Ez majd elviszi a szavaid az anyukádnak."

Miután végzett a hajtogatással, kisétált ugyanarra a helyre, ahol anno a másik fiúval találkozott. Minden évben reménykedett, hogy újra láthatja majd, de hiába várt, a fiú nem jött el. Szomorúan nézte a nyugodtan csordogáló patakot, majd az üzenetét elsuttogva vízre engedte a hajót. A víz sodrása szép lassan egyre messzebb és messzebb vitte, míg már csak egy fehér pont látszódott a távolban.

-Reméltem, hogy egyszer még találkozunk. – csendült fel egy mély hang a szőke férfi mögött.

Kevin ijedten fordult meg. Nem messze tőle egy éjfekete hajú férfi mosolygott rá. Kevin szíve nagyon dobbant. Érzések milliói robbantak fel benne, ahogy a csillogó szempárba nézett. A szíve majd kiugrott a helyéről amikor a másik megindult felé. Az utolsó két lépést már Kevin tette meg és bújt bele férfi ölelésébe. A másik halkan felkacagott és szorosan magához húzta a férfit. A szőkeség a másik nyakába fúrta az arcát, és az a kósza gondolat suhant át a fejében, hogy talán az édesanyja a másikat küldte maga helyett, hogy soha többé ne legyen magányos.

Írta: ancsacsa85