Szélsebesen szedtem hosszú lábaim, amit, ha a régi tesi tanárom látna, biztos egy tockost kapnék tőle. Mellé pedig mondaná, hogy – Na ugye Spencer, tudsz te! – persze akkor még nem motivált semmi, hogy ilyen iramban szaladjak. De most a kis görcs elszökött tőlem és rajta múlik az életem. És nem is túlzok, amikor ezt kijelentem. Tempómat még egy gátfutó is megirigyelné, úgy ugrom át a padokat. És még azzal sem foglalkozom, ha valaki esetleg ül rajta. Öt perce követem a tacskót, akinek a nevét megint elfelejtettem, ugyanis a főnököm bízta rám, a fiának az egyetlen társát. Mivel a neve még mindig nem jutott eszembe, így szólítani sem tudom, csak rohanni utánna, a pórázzal kezemben. Fejem is kapkodom hátha valahol meglátom apró barna testét, de hiába. Amikor is a padokat, sétányt magam után hagyva a tisztásra értem, akkor láttam meg a kis görcsöt végre, ahogy egy nagydarab férfivel hempereg a fűben. Mérges lettem, amiért ő jól szórakozik amíg én a tüdőm is kiköpöm miatta, ezért is szinte eszelősen rohantam oda.

- Mandula! - szólítom meg, térdemre támaszkodva. – Ki akarsz engem nyírni, bassza meg!?

- Mogyoró! - jelenti ki a fickó.

- Ja tényleg. – legyintek lemondóan, hiszen nem is a neve a lényeg.

- Nem is tudod a nevét? Akkor miért futsz utána?

- Várjunk csak! Te honnan tudod egyáltalán? - kérdeztem rá, de gyanússá vált, ahogy simogatja, szeretgeti a kutyát. Hiába is idilli a kép és a pasi is fenségesen néz ki, nekem tényleg az életem a tét.

- Nem is szereted akkor miért...? – kérdezi, mintha engem meg sem hallott volna az imént.

- Alapjáraton szeretem a kutyákat, és elég jó kapcsolatot ápolunk, de ez a tacskó valamiért mindig szivat engem. – kuncogok majd melléjük telepszem én is. Amint leülök, a kis tacskó... Vagyis Mogyoró átmászik hozzám, és nyalogatni kezd.

- Szeret ő téged! – nevet a fenséges pasi mellettem. – Anyám, csak kerítőnek használta fel.

- Hogy tessék? – igazán bamba, értetlen képet vághattam, de a pasinak tetszett. Ekkor már együtt simogattuk a kutyát, és én is lenyugodtam. Tetszett a férfi, aki, mint kiderült a főnököm fia, és direkt küldött minket Mogyoróval a parkba, ugyanis próbált engem a fiával összehozni. Ez hízelgő, és a fia is fenséges, mint korábban már említettem is, de én hozzá képest nem vagyok senki...

- Mogyoró szereti a fagyit, lenne kedved...

- Igen! – vágtam rá azonnal. Feltápászkodtunk, majd egymás mellett sétáltunk. Mogyorónak még póráz sem kellet, lábunk körül szaladgált boldogan, mint aki egy sikeres feladatott teljesített. Ha a korábbi képre azt a jelzőt adtam, hogy idilli, akkor ez, ahogy hárman sétálunk igazán önfeledt kép.

- Várj! – megálltam hirtelen. – Még a neved sem tudom!

- A kutyámét sem tudtad, mégis találkoztunk! – kuncog, és kezem után nyúl, majd összefűzött ujjainkat nézi egy darabig. – Mogyoró szeret téged, így én is azon leszek! Amúgy a nevem Morgan.

- Spencer...

A mi történetünk ekkor kezdődött, így az aggodalmam sem volt alaptalan. Hiszen tényleg az életem volt a tét!

Írta: Mamzi75