Húsz perce araszolok a dugóban, a rádió már idegesít ezért inkább bambán, céltalanul nézek ki a fejemből. Nézem a gyalogosokat, és elemezni kezdem őket. Ezt csinálja az, akinek unalmas, sivár az élete. A park felé araszol a sor, ahol épp egy kisiskolás csoport játszik a téren. Ekkor ugrik be hirtelen egy emlék, egy ígéret, amit tizenhárom éves koromban tettem. Mintha madártávlatból látnám a két fiút, akik a mászóka tetején, ülve beszélgetnek, majd sírva ölelik meg egymást, és végleges búcsú előtt ígéretet tesznek. Krisztián Írországba költözött szüleivel, amibe nekem még most, ennyi év után is belesajdul a szívem. Azt ígérte, ha felnő, visszajön, megkeres engem, és akkor már senki sem választhat el egymástól minket. Azóta eltelt lassan húsz év. És én azt sem tudom hol van, emlékszik-e rám még. Talán az az ígéret kötött gúzsba engem, és ezért nem talált még rám a szerelem. Mielőtt sírni kezdenék szerencsére megindult a sor, így tovább haladok az úton, és már nem a mászókás fiú felelőtlen ígéretére gondolok. Erőt veszek magamon, hogy a régi ígéret béklyóját letudjam dobni magamról.  

Írta: Mamzi75