Voltál már olyan szerencsés, hogy reggel kipihenten, tettre készen ébredtél?! Hogy alig vártad, hogy beérj a munkahelyedre, és belevesd magad a munka gyönyöreibe?! Nem? Tényleg? Hát én se!!!
Hetek óta nyomaszt a dolog, nem azért, mert munkakerülő vagyok, vagy lusta, hanem azért, mert hirtelen annyi minden szakadt a nyakamba, hogy lassan összeroppanok alatta. A bátyám keze alá tanulok be, de sose gondoltam volna, hogy ez ennyire nehezen fog menni. Vége a gondtalan, bulikkal teli éjszakáknak, s helyette marad a száraz irodai élet.
Alig, hogy belépek a helységbe, szemem már megakad az asztalon sorakozó papírhegyeken. Anne, a bátyám titkárnője, aki jelen pillanatban még nekem is segít, már kora reggel elveszi az egyébként sem létező jókedvemet. Kupacokban állnak az iratok, van, ami halaszthatatlan, és van amit még tologathatok egy kis ideig, de alapból mindenen át kell rágnom magam. Nem is értem, hogy Tom, hogyan volt képes erre eddig egyedül! Amint leültem a székre, már nyílt is az ajtó és Anne, hatalmas mosollyal az arcán lépet be.

-Jó reggelt, Peter! Hoztam pár önéletrajzot, amit gyorsan át kellene nézned. Válogasd ki, azokat a személyeket, akikkel szívesen dolgoznál. Egy óra múlva visszajövök és délután már kezdődhet is az interjúztatás.

Esélyem se volt válaszolni, a mappákat letette az asztalra, majd, mint egy hurrikán már tova is libbent. Fájdalmasan kezdtem masszírozni fejemet, mint valami öreg fószer, aki már nem bírja a strapát, de én fiatal vagyok, csak még nem készültem fel az életre! Valaki mentsen meg, mert így nagyon hamar ki fogok égni. Unottan kezdtem el lapozgatni a mappákat, de igazán nem érdekelt senki élete, tapasztalata. Jobb ötlet híján a fényképek alapján kezdtem el szelektálni, így mire a nyugati boszorka visszatért, már készen is voltam. Láttam a szemén, hogy meglepődött, de én magabiztosan mosolyogtam rá, így ő csak kérkedve vállat vont és elvonult telefonálni.
Pár kávé és egy kiadós ebéd után elindultam a kivégzésemre. Igen, pont úgy is éreztem magam! Hosszú, unalmas beszélgetések, ahol mindenki bizonygatja, hogy ő lesz a megfelelő számomra. Kegyetlen a világ, de tényleg... Ahogy egyik jön a másik után, kezdek kétségbe esni, hogy sose lesz meg az emberem. Az egyik olyan, mint aki karót nyelt, a másik látványosan antiszoc, nem is értem mit keres itt. Van, aki szerintem azt hiszi ez egy házasságközvetítő, vagy épp alkalmi partnert keresek... Az eszem megáll. Aztán ott az a nő, aki Anne testvére is lehetne, annyira egy kaptafára készültek. Legalább nem csak nyugati, hanem keleti boszorkánk is lenne! Na nem, egy is elég belőle! Lemondóan sóhajtok egyet, amikor nyílik az ajtó és belép a következő áldozat. Fel se nézek, úgy fekszek szenvedve az asztalon. Anne majd elintézi, hisz eddig se felelt meg nekem senki, tehát pontosan tudja, hogy esélytelen, ha bele folynék a dologba. Az ismeretlen beljebb lép, halkan oson a székhez, majd bizonytalan hangon szólal meg.

-Jó napot. Líviusz vagyok!

Hangja halk, cincogó, mégis angyalian kedves. Kíváncsian kapom fel a fejem és a látvány tökéletesen egyezik a képzeletemmel. Kisfiús arcán, gyönyörűen csillog kék szeme, szája telt és érzéki. Teste már-már gyermeki, bár nem sokat lehet megállapítani, így ülve. De a lényeg, hogy tetszik! Senkinél nem éreztem ezt, hogy meg akarom szerezni, vele akarok lenni, akár még dolgozni is. De Ő, még arra is képes lenne, hogy rá vegyen, boldogan, önként és jókedvvel végezzem a mindenapi feladataimat.

-Fel vagy véve! – harsog a hangom a csendben.

Két értetlen szempár mered rám a kirohanásomra, de nem érdekel.

-Vagy ő, vagy te maradsz mellettem! – intézem szavaimat Anne-nek, s látva a rémületet az arcán, már tudom, hogy megnyertem a csatát.
Így történt, hogy Líviusz az asszisztensem lett, majd szépen lassan az egész életem része is. 

Írta: NSMara