Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett testem. Körbenéztem a több hektáros területen, ami gyönyörű lila színbe burkolózott. Évek óta járok ide levendulát szedni, és még mindig ámulatba tud ejteni a táj. A szellő végigsuhant a mezőn, táncba hívva a kecses virágszálakat. Szinte hallani lehetett csengő kacagásukat, ahogy örömmel pördültek meg a lágy szélnek. Lenéztem jobb kezemre, ahol a délutáni napfényben megcsillant a gyűrűm, amit már három éve egyedül hordok. Mind a ketten készültünk a búcsúra, de amikor ott tart az ember, hogy az utolsó csókot kell adnia, arra nem lehet felkészülni.

Tíz éve voltunk itt először, az ötvenedik születésnapomon. Utána minden évben eljöttünk ide, én pedig ígéretet tettem a halálos ágyán, hogy egyedül is el fogok jönni, amíg csak bírok. A kosaramra pillantottam, ami roskadásig volt már az illatos virággal. Felemeltem, és elindultam a tulajdonos felé. Magamba szívtam a levendula jellegzetes illatát, miközben emlékezetembe véstem a táj pompáját. Gondolataimban a férjem is itt sétált mellettem. Hadonászva magyarázta a levendulaszörp elkészítését, meg hogy miként szárítsuk ki, mennyit tegyünk el, mennyit adjunk ajándékba. Elmosolyodtam a felidézett pillanatokon, így érkeztem meg a tulajdonoshoz, aki mosolyogva vette át tőlem a kosarat.
- Jól sikerült? - kérdezte kedvesen.
- Igen. - mosolyogtam. - Feltöltődés mindig ez a pár óra, amit itt tölthetek.
- Ennek igazan örülök. - válaszolta boldogan, és nekiállt összerakni a virágokat, majd következtek az anyagiak.
Miután mindent elrendeztünk, segített visszapakolni a kosárba, a végén pedig lágyan végighúzta az ujjait rajta.
- Ez még mindig az a kosár? - kérdezte meghatottan.
Ellágyult tekintettel néztem le az előttem lévő kosárra, ami már sok-sok éve hűségesen szolgált ki engem.
- Igen. Ez az, amit a férjem font nekem. 

Írta: ancsacsa85