Álltam a kirakat előtt, és összeszorult szívvel bámultam a kis kék cipőt. A legutóbb amikor cipőcskéket nézegettem még sokkal lelkesebb voltam. Fejben már elterveztem mindent, lepörgettem magam előtt boldog életünk minden leendő másodpercét. Aztán hidegzuhanyként jött a hír, hogy az anyuka mégis megtartja a picit. Úgy éreztem egy világ dőlt össze bennem. Kitépték a szívem, jól megtaposták, aztán úgy ahogy van, visszatették. Szerelmem próbált vigasztalni, hogy ez is benne volt a pakliban, figyelmeztettek minket előre. Az én hibám, hogy túlságosan beleélem magamat a dolgokba, majd, ha valami nem úgy alakul ahogy terveztem, akkor jön a letargia. Az eset után hetekig olyan voltam, mint egy zombi. Kellett két-három hónap, hogy tovább tudjak lépni, de ha meglátok egy kis cipellőt, még mindig elszorul a szívem. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem a kirakattól, és lassú léptekkel folytattam az utamat hazafelé. A férjem autója már a ház előtt állt, ami szokatlan volt, hisz ilyen korán sose végez. Felgyorsítottam a lépteim, és szinte feltéptem a bejárati ajtót.
- Tom! Tom, merre vagy? - kezdtem el keresni a férjem. A nappaliba érve találtam meg, ahogy a kanapén ül, arcát a tenyerébe rejtve. Halálra váltan siettem oda hozzá.
- Mi a baj? Jól vagy? - kezdtem pánikolni.
Tom felemelte a fejét, így megláthattam könnyáztatta arcát és örömtől csillogó szemét.
- Az örökbefogadó irodából hívtak. Jamie. Szülők lehetünk.
A sokktól hirtelen levegőt se kaptam, azt hittem rosszul hallok.
- Te... tessék? - dadogtam.
- Mrs. Smith hívott, hogy van egy kisbaba, aki szülőkre vár. Szeretne velünk még ma találkozni, ezért is rohantam haza hozzád. - mondta el egy szuszra.
Páni félelem fogott el. Egyik felem örült a hírnek, a másik felem viszont rettegett, hogy megint csalódás fog érni minket. Tom leült mellém és átkarolva simogatta a hátam.
- Nem lesz semmi baj, életem. - suttogta. - Érzem, hogy most minden jól fog alakulni.
- Annyira félek. - suttogtam.
Nem akartam azt a csalódottságot még egyszer átélni, így is elég álmatlan éjszakán vagyok túl.
- Minden rendben lesz. Ígérem. - fogta meg a kezeim és egy bátorító csókot nyomott a számra. - De ha nem érzed készen magad, lemondhatom.
- Nem! - vágtam rá azonnal. - Menjünk! Rendben leszek.
Tom segített felállni, gyorsan rendbe szedtük magunkat, majd elindultunk az irodába. A délután gyorsan eltelt,szinte repültek a percek. Az irodában minden remekül zajlott, átbeszéltük az örökbefogadás lépéseit, a családlátogatás időpontját, valamint minden egyéb dolgot is. Hazaindulás előtt sétáltunk még egy kicsit,próbáltuk feldolgozni, hogy napokon belül tényleg szülők leszünk.
Most pedig már az autóban ülve, ölemben a kis cipellővel bámulom a hazautat övező tájat. 

Írta: ancsacsa85