Összetörten ültem a váróterem székén. Még mindig nem jött ki az orvos a műtőből, és nem tudok semmit a fiúról, akinek lehet már sose tudom elmondani, mit is érzek iránta. Óvatosan megdörzsöltem a csuklómat, pont ott, ahol a bilincs felsértette korábban a bőrömet, és mindez nem így alakult volna, ha nem sértődők meg Kevin megjegyzésén. Azon gondolkodom, hogy mire is akart utalni... A focicsapat kapitányaként bérelt helyem van New York egyik legnevesebb egyetemén, de hogy mit akarok utána csinálni nem is nagyon érdekelt. Nekem ez volt a minden, ezért éltem, haltam... De most, hogy Kevin lehet már soha nem jön ki a műtőből, azt éreztem, hogy nem maradt már semmim.
Eszembe jutott az is, hogy a délután folyamán elég csúnyán összevesztünk. Ugyanis Kevin úgy gondolta, hogy komolyabban kéne vennem a tanulást, mert egy idő után nem lesz már elég, ha csak focizom. Én nem értettem ebben egyet, és ezt közöltem is vele. Mert ha túlzásba vinném, még a végén nem léphetek pályára. A tanulás ugyanis elvenné az időmet az edzéstől, és felkészületlennek találna az edző. Ezt valószínűleg kicsit durvább stílusban közölhettem, mert láttam az arcán, ahogy megrándul, de visszaszívni már nem tudtam, amit mondtam. Hiába kezdtem el magyarázkodni, hogy nem úgy gondoltam csak sok a stressz... Ő szó nélkül felállt és elment. Ismertem, semmi értelme nem volt utána menni. Gondoltam este majd a munkahelyén meglepem és megbeszéljük, addigra biztos megnyugszik, átgondolja a dolgokat. Edzés után hazamentem, de addig tollászkodtam, hogy későn indultam el.
Reméltem, hogy még ott lesz, vagy legalább a környéken, de ami az étteremnél fogadott, attól totálisan bekattantam. Épp a hátsó bejárat felé tartottam, ahogy korábban is, de már a sarokról láttam, hogy Kevin a földön fekszik, és épp egy fiú próbálta a nadrágját letépni róla. Arcát vér borította, csupasz felsőteste tele volt ütésnyomokkal, horzsolásokkal, az oldala pedig csupa vér volt. A pillanat törtrésze alatt durrant el az agyam, és a Kevint fogdosó fiúnak ugrottam. Nem érdekelt mi vagy ki van körülöttem, ütöttem, ahol értem. Elmémet teljesen elborította a fekete köd, csak arra bírtam gondolni, hogy ez a szemét egy ujjal is hozzá mert érni ahhoz, ami az enyém.
A következő emlékem az, ahogy négy erős kéz próbál leszedni az alattam már mozdulatlanul fekvő fiúról. Majd éreztem, ahogy a hideg bilincs kattan a kezemen, viszont nem érdekelt, mert én csak arra tudtam koncentrálni, hogy Kevin mozdulatlanul fekszik a földön és senki nem foglalkozik vele. Próbáltam szabadulni, de nem hagyták, hanem a rendőrautó hátsó ülésére tuszkoltak. Amikor megláttam, hogy a mentő lefékez mellettünk, részem egy darabkája megnyugodott, de még mindig a kétségbeesés cincálta a bensőm. A rendőrőrsön eltöltött idő alatt is, csak ő járt a fejembe, és amikor megjelent édesanyám, hogy kiengednek, én zokogva omlottam a nyakába. A kórházba is ő hozott be, végig fogva a kezem. Most is csak azért hagyott magamra, hogy hozzon nekem tiszta ruhát, meg valami ennivalót, ami valószínűleg nem fog lemenni a torkomon.

Benyomtam a fülest, és a kedvenc előadómtól elindítottam a "Lost it all" című számukat. Könnyeim némán folytak az arcomon, előre gyászolva az időt, amit lehet már Kevin nélkül kell töltenem. A szám felénél láttam meg az orvost felém közelíteni. Arcára volt írva minden, egy szót nem kellett szólnia. Szomorúan a vállamra tette a kezét, és némán nemet intett a fejével. Torkom még jobban elszorult, térdre rogytam, és kitört rajtam a mélyből jövő keserves zokogás.

Írta: ancsacsa85