Kicipeltem még két zsámolyt a szertárból, amikkel kész is lett az akadálypálya. Ma van az iskolai sportnap, arra készültem elő. Gyomrom bukfenceket hányt, amikor eszembe jutott, hogy Peter osztályát is ide osztották be. Három éve tanít itt, ezalatt az idő alatt pedig elég jó barátok lettünk. Igazából nem is tudom, hogy hogyan keveredett ő ide, mert szerintem amilyen agya van, többre is vihetné. De mindig azt mondja, hogy neki az álma az volt, hogy taníthasson. Ritka jó humorérzékkel rendelkezett, és olyan átéléssel tudott mesélni, hogy pillanatok alatt magával ragadta az embert. Bennem viszont azonban ez a barátság, szép lassan átalakult szerelemmé. Minden egyes kacaja, érintése egyre jobban megdobogtatta a szívem. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem tudtam, hogy ő is így érez-e. Nem mintha elmertem volna neki mondani...
Az álmodozásból egy határozott, de kedves hang riasztott fel.

- A 7.a osztály legyen kedves felállni a fehér vonal mentén. Gyorsan, gyorsan! -vezényelt Peter.
Ezután felém fordult és mosolyogva intett nekem. Zavartan intettem vissza, majd gyors összekaptam magam és kezdtem el vezényelni az osztályt. A negyedóra hamar letelt, én pedig szomorú szívvel intettem búcsút Peternek, aki már terelte is tovább az osztályát a következő állomásra.
Ezután folyamatosan jöttek az osztályok, és a délelőtt csak úgy elrepült. Amikor az utolsó osztály is elment, lehuppantam az egyik padra szusszanni egyet, miközben ittam egy korty vizet. Már csak vissza kellett pakolnom a szertárba és vége is a mai napnak. Éppen az első zsámolyt emeltem fel amikor kivágódott a tornaterem ajtaja es Peter lépett be rajta lihegve.

-Hála az égnek, hogy nem raktad még el! -zihálta. - Imádtam régen az akadálypályákat, és meg akartam kérdezni, hogy végigmehetek-e rajta egyszer.
A döbbenettől hirtelen köpni nyelni nem tudtam.

-Tessék? -kérdeztem vissza, hátha rosszul hallottam.

-Végig mehetek én is rajta? -kérdezte meg csillogó szemekkel újra.

-Pe...persze. -feleltem dadogva és álltam oda mellé, hogy ha bármi történne ott legyek neki.
Gyermeki lelkesedéssel csinálta a gyakorlatokat, miközben az egész lénye csak úgy ragyogott. Amikor a tornaszekrényen próbált végigegyensúlyozni, megcsúszott a lába és elkezdett lefelé zuhanni. Egy lépéssel termettem ott és kaptam el habkönnyű testét. Ő ijedten kapaszkodott a nyakamba, mellkasát az enyémhez szorította, így éreztem, hogy milyen eszeveszetten dobog a szíve.

-Jól vagy? -kérdeztem ijedten.

-Megmentettél...-suttogta halkan.
Nem nagyon tudtam erre mit felelni, így csak bólintottam egyet.

-Nem ilyenkor jön az... -kérdezte a szemembe nézve- hogy a herceg megcsókolja a hercegnőt, akit megmentett?
A szívem kihagyott egy ütemet, de lehet kettőt is, mire az agyam feldolgozta az elhangzott szavakat.

-Bár manapság lehet fordítva is. -kuncogott fel és magához húzva lehelt pille könnyű csókot az ajkaimra.
Az ajkainak menta íze volt, puhaságuk szinte az eszemet vette, így kicsit durvábban csókoltam vissza. Ebben a csókban szinte benne volt minden vágyakozás és elfojtott érzelem, amit az utóbbi időben át kellett élnem. Csodák csodájára nem húzódott el, hanem hagyta, hogy birtokba vegyem teljesen, miközben nyelvét táncba hívtam az enyémmel. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire zihálva váltunk el egymástól. Néztem csillogó csokoládébarna szemeit, kipirult arcát, az érintéseimtől kócos haját.
-Azt hiszem, gyakrabban kéne ilyen akadálypályát építenie, Tanár úr! - szólal meg elsőként ő, majd elkezd kuncogni.
Ezen már én is elnevettem magam, majd az ölemben vittem a szertárba, és zártam magunkra az ajtót, hogy egy kis ideig kiélvezhessük a felismerés okozta örömöket. 

Írta: ancsacsa85