Száz esztendővel ezelőtt az Omega és Alfa család harmóniában élték mindennapjaikat. Minden megváltozott árulás vádjával, mely feledésbe merült egy évszázad múltán. Viszály, mi öröklődött s mit sportként űztek.
A nevem Omega Julian. Egy hatalmas bűnnel születtem e világra, férfiak iránt érzek vonzalmat.
Érzelmeimre eredendő bűnként hivatkoznak, kit a Sátán kísért, melynek egyetlen gyógymódja: Istenhez
való fohászkodás.
Anyám szeretete vitathatatlanul meginoghatatlan, ugyanis megosztottam legrejtettebb titkom. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért védelmez s kiáll értem. Apám még nem tudja, inkább gyanítja.
Gyermekkorunkban találkoztunk először Romeo-val.
Életemet köszönhetem, mert ha ő nincs, halálra fagytam volna. Öt évesen kirohantam a hóviharba, már magam se emlékszek miért. Elvesztem. Hazafelé vezető utat e nagy fehérségben lehetetlen kihívásként könyveltem el, menedéket kerestem. Ekkor még nem tudtam, mennyi jelentőssége volt ennek a háznak, mit felfedeztem s e véletlenszerű találkozásnak. Elhagyatott, romos kunyhóban vacogtam egyedül. Rövid idő teltével, Romeo jött be az ajtón, mit gyorsan be is zárt, ne jusson be több hideg levegő. Kérdezgette ki vagyok, honnan ismerem ezt a helyet és hogyan jutottam ide. Remegtem, mert féltem és fáztam. Megosztotta velem kenyerét, ennek hatására megnyíltam és beszélgetni kezdtünk. Hozzám bújt, amitől megmagyarázhatatlanul jobban éreztem magam. Teltek eme zord órák, összegyűjtöttünk mindent, ami fa, kályhát megraktuk, begyújtottuk és a tűz előtt kuporodtunk össze. Végig átkarolt, elűzve didergésem. Másnap dél körül találtak ránk. Mindenki nagyon megijedt, egymás karjaiban feküdtünk s nem látták mellkasunk mozgását. Először azt hitték, halála fagytunk. Alfa Lisa Juliana, Romeo anyukája könnyesen ébresztgetett minket, majd szüleim Omega Léon s Omega Élise is betértek. Lassan nyitottuk fel szemeinket, folytonos szólításunk után, sírva ölelték át remegő, kis testünket.
Itt kezdődött el Alfa Matheo s Atyám fegyverszünete, családjaink véres csatározásainak lezárása, de az ellenségeskedés maradt. Titokban Romeo-val, itt az elhagyatott kunyhónál találkoztunk és játszottunk. Egyre gyakoribban töltöttünk egymással időt, szüleink figyeltették lépéseinket, de nem avatkoztak közbe. Zenét kezdett tanulni, méghozzá hegedülni. Tudta, szeretem ennek a hangszernek minden kiadott hangját, ezért minden egy nap magával hozta és játszott nekem. Csodálattal hallgattam hegedűjének varázslatos énekét. Vérpumpáló tömlőmig hatolt ez a bizsergető érzés, talán ez a szerelem? Szinte már minden egyes nap kiszöktünk s találkoztunk. Kedvenc helyünk a park, ahol minden fiatal pár egymásnak vallják szerelmüket. Mi is így tettünk! Biztosak még nem voltunk benne, viszont nem tudtunk egymás nélkül eltölteni egy napot, fontos részévé váltunk egymás lelkében. Hát mi ez, ha nem szerelem?

Azonban tizenkét éves korunkban elváltak útjaink. Azon rémes éjszakán láttuk egymást utoljára. Maszkos banditák akarták kioltani életünket s családunk egymást vádolták. Ezért elszeparáltak minket, azt hittem többé nem láthatom. Sajnos eltelt tíz év. Ezalatt szinte semmit nem tudtunk a másikról. Egyszer szöktem ki birtokunkról, mert látni akartam! Birtokaink útvonalának közepén találkoztunk először, tizennégy évesen. Könnyezve futottam ölelő karjaiba, első csókunkat megpecsételve kívántam, sose múljon el ez a pillanat. Szerelmesek Parkjában sétáltunk, leültünk a padra, magunkkal foglalkoztunk, megosztottuk két év elviselhetetlen egyedüllétét. Sajnálatos módon, követtek és erőszakkal elválasztottak minket. Magányosan telt nélküle ez a nyolc év. Körülötte forognak gondolataim kereke, verseket írva szívem fájdalmáról. Kiírtam magamból, bár az elmúlt tíz évben egyetlenegyszer tudtuk látni egymást s azóta is epekedve él bennem a remény, hátha újra láthatom!
Realistaként kellene tekintenem erre és tovább lépni, de hogyan tehetném? Hisz érte dobban szívem, lelkem hozzá kötődik! Sorsszerű találkozásunk okkal történt! Huszonkét évesen pontosan jól tudom, mit akarok! Méghozzá őt! Kíséret nélkül nem tudom elhagyni szobámat sem! Egyedül virágokkal díszített erkélyem az, ahonnan egyedül figyelhetem a fákat s ágaikon csicsergő madarak dallamát hallgatni. Egyik éjjelen álmatlanság gyötört, így kiültem s figyeltem csendes, holdfényes környezetem. Hatalmas kalitkában élő vörösbegyként tekintek személyemre, ki szabadulna láncaitól s társával repülne ragyogó égbolton, szerelmüket beteljesítve. Nevem halk suttogását hallom. Letekintettem, lélegzetvételem is megállt. Magas, elegáns, bátor kisugárzás, óvatosság, hegedű, csillogó barna szempár. Eljött hozzám!

-Julian. Julian! Ébren vagy?

-Romeo? Mit keresel itt? Ha meglátnak, véged.

-Nem tudok tovább nélküled élni!

-Mindennél jobban vágyom kezeid érintésére, de ha észreveszik..

-Nem érdekel! Szerelmem rózsája, Julian! Neked írtam ezt a dalt.

Amint elkezdett játszani, egész lényemet járta át az a bizonyos bizsergető érzés, melyet akkor éreztem, mikor régen játszott társaságomban. Magányom számolta fel, könnyeim áradtak, akár a vízesés. Mosolyt csalt pirosló orcámra, boldog vagyok! Hihetetlen! Nem álmodom itt, erkélyem alatt játszik egy dalt, mit nekem írt! Nyolc év teltével sem múltak el irántam táplált szerelme, erősödött. Magam is elmondhatom, tiszta szívemből szeretem! Felkeltett mindekit, nem érdekelte, hiszen az ő érzéseit mutatta s bizonyította tiszta szerelmét. Játéka végén érkeztek az őrök, ő pedig elfutott. Óh Romeo, miért vagyunk szerencsésen szerencsétlenek? Másnap szüleimmel reggeliztem. Faggattak persze, ki volt erkélyem alatt.

-Julian, ki játszotta ezt a gyönyörű dallamot éjszaka?

-Anya, ha elmondanám, mérgesek lennétek.

-Persze hogy Alfa Romeo! Ki más merészkedne ide? Megduplázzuk az őrséget. Több szerenád itt nem lesz!

-Apám! Kérlek, légy elnéző.

-Még hogy elnéző? Meg akartak ölni! Ez is csel csupán, semmi más! Maradj távol tőle!

-Léon, édesem! Nincs bizonyítva, ráadásul ők is ugyanígy vélekednek rólunk. Nem gondolod, meg kéne beszélni? Eltelt tíz év és semmi se történt.

-Nem? Akkor mit keresett a fiam erkélye alatt? Férfinak szerenád? Nőknek adjuk ezt, szerelmünk jeléül.

-Drágám. Ez a két gyermek helyzete, nem tűnik hasonlónak valakik egykori történetére?
-Nem tudom, mire célzol.

-Anyám, miről beszéltek?

-Nos, Apád összeveszett nagyapáddal. Minden este szerenádot adott elő nekem, hozott magával egy inast, aki tudott furulyázni, addig ő énekelt, amíg el nem üldözték. Majd atyám elhívta vacsorára családjával együtt, kibékültek s áldását adták frigyünkre is.

-Annyira romantikus.

-Nem csodálkoznék, ha ez a "titkos hódoló" újra megjelenne. Emlékszel Léon, atyám egyetlenegyszer sem engedett találkozni minket, éjjelente kiszöktünk, majd eléjük állva jelentettük ki szerelmünket s frigyünk volt a feltétel. Összeházasodtunk és ekkor születtél te először, majd kisöcséd August.

-Élise, ne tömd ostobaságokkal a gyerek fejét. Nem lesz itt semmiféle szerenád!

-Remény hal meg utoljára, Léon.

-Hm. Meglátjuk!

Anyám igazat szólt. Második éjjel, második szerenádja. Ezúttal nem tudta végig játszani, hála megduplázott őrségnek. Két hétig ment ez az egész. Minden estén tűkön ültem erkélyemen, várva galambom érkezését.

-Édes Julian! Miért vagy te Omega Julian? Távolság maró fájdalma mérgezi szívem, melyre gyógyír érzéki csókod, mi után esztendők óta epedezek! Érted élek, téged látlak minden csodában! Veled kelek, veled alszom. Galambom, rózsám, Napom! Nélküled csak sötétség s magány öleli lelkem.

-Romeo, magányom tiprója! Miért vagy Alfa Romeo? Vágyom érintésed melegére, álmaimban ordítom neved, könnyeim üdvözlik napkeltét. Kezeim erősen kapaszkodnak karjaidban, érezve szerelmed erejét. Holdam, támaszom, reményem! Nélküled értelmetlen létezésem!

Egymásnak írt verseink elszavalása után jelentek meg újra kergető őrök. Mintha direkt megvárták volna szavaink végét. Egyik éjjelen sikeresen elszöktem, miután megfejtettük egymásnak mondott verseit. Összeraktuk, első találkozásunk helyszínén találkoztunk. Egykoron e kunyhó magánnyal teli, romos, elhanyagolt volt s most felújított, csodálatos hangulatot sugalló kis házikó áll előttem. Romeo nyitott ajtót, mindent megmutatott. Földszinten konyha, nappali és étkező, felső szinten egy fürdőszoba, két hálószobával. Igazi álomotthonként tekintettem rá.

-Bámulatos! D-de mégis hogy?

-Szüleim építették újra.

-Mondd, ők.. Nos, tudják?

-Kénytelenek voltak elfogadni. Idősebb fivérem volt, ki hatott rájuk. Hozzá akartak adni egy gazdag család lányához, de elutasítottam eme kényszerházasságot. Mondván, szívem másért kiált. Idővel enyhültek s elfogadták feléd irányuló érzéseim. Ezért is építették újra e kunyhót, takaros kis házzá.

-Szívem gyorsabban ver, örömöm végre szabadon mutatkozik, búskomor arcom fedve.

-szüleid tisztában vannak kettőnkkel?

-Anyám régóta tudja, apám sejtette. Szerenádod és anyukám duruzsolásának hála engedékennyé vált, ezért tudtam elszökni. Máskülönben már rég visszavittek volna.

-Ígérem, örökké együtt leszünk!

-Soha nem hagylak el!

Őszinte szerelmünk végre kibontakozhatott. Ezen éjszakán eggyé váltunk s nem csak lelkünk, immáron testünk is. Forró csókjai borították testem, az övé vagyok, ahogyan teste s lelke örökké enyém.
Két hónapig találkoztunk itt s éltük nyíltan titkos életünket. Egy idő elteltével gyanúsan feszültté vált családom birtokán a légkör.
Újbóli kiosonásom közben, láttam Omega Noches, családunk bizalmasát valakivel társalogni, kastélyunk hátsó bejáratánál. Nemesi ruhát viselt, zöld kesztyű, barna kalapos, bajszos férfi.
Romeo-k elmesélve, pontos külsőleírás alapján megmondta, Alfa Nassim családja bizalmasával társalgott Noches. Miértekre kerestük a választ, abban maradtunk, kifigyeljük őket s környezetünk viselkedését is felmérjük.

Egy hét elteltével újra találkoztunk. Ahogy nálam, úgy Romeo birtokán is nagy a pattanásig feszülő harag.

-Holnap este Noches elhagyja a kastélyt, szerintem követni kellene, talán választ kapunk mindenre!
-Nem tetszik ez nekem! Nassim se lesz elérhető két napig sőt, elhagyja a kastélyt. Állítólag beszállítókkal fog tárgyalni a kikötőben.
-Holnap délután gyere a birtokunkra és rejtőzz el a rózsabokrok között. Utána követjük Nochest.
-Egy próbát megér.

Így is tettünk. Elhagyatott, lakott ház, mélyen a sűrű erdő takarásában. Gyanakvásra adott okot, ezért megbújtunk, látótávolságban figyeltünk mindent. Talán egy óra teltével Nassim is megjelent. Hosszas várakozás után, kijöttek az ajtón és kettesben ellovagoltak. Vártunk egy kicsit, mire eltávolodtak s nem halljuk a lovak nyerítését se. Behatoltunk, rendezett otthonba tértünk. Átkutattuk a házat, nem találtunk semmit, csupán egy festményt két fivérről. Közelebbről megnézve hasonlít a két család bizalmasaira. Romeo felfedezett a szőnyeg alatt egy titkos ajtót. Lemerészkedtünk a pincébe, ahol nagyon sok kincset találtunk. Legfontosabb felfedezésünk az Alfa és  Omega család címerével ellátott, régi nyakláncait találtuk meg egy lezárt ládában. Elraktuk őket s átbeszéltük következő lépéseinket. Mindketten szüleinkre sikeresen gyakoroltunk nyomást, Omega Noches és Alfa Nassim összehoztak egy megbeszélést, ahol a két család tárgyal a fegyverszünetről. Persze ez volt az álca, valójában szembesítést tartunk, ahol kiderül az igazság.

-Alfa Matheo! Rég nem láttuk egymást.

-Omega Léon! Megbeszélést sürgettél,
milyen ügyben?

-Attól tartok sajnos tőrbe csaltuk önöket.

-Julian? Mégis miről hadoválsz?

-Arról, hogy mi akartuk ezt a megbeszélést ugyanis háborús bűnnel vádoljuk Omega Noches-t!
-És testvérét, Alfa Nassim-t!

-Mi folyik itt Romeo?

-Titokban, követtük Julian-nal, bizalmasainkat az erdő sűrűjében található házig. Ahol megtaláltuk a két család régen elveszett nyakláncát. Feltehetőleg e miatt csatáztunk a múltban, legalább is egy régi irat szerint.

-Ami generációról, generációra szállt a Homes családban. Bizalmasaink valódi személye: Homes Noches és Homes Nissan!
Az ő felmenőik ármányának köszönhetően vagyunk viszályban egymással! Ha Romeo-al nem követjük őket, talán sosem derült volna ki.

-Kikérem magamnak ezeket az alaptalan vádakat!

-Akkor ez itt micsoda Noches?

-És ez, Nissan? Csak nem a nyaklánc, amit rejtegettetek egy évszázada?

Szembesítés napja. Amint elővettük a nyakláconkat és a papírt, mely igazolja állításunkat, két testvérben megfagyott a vér s menekülőre fogták. Hiába eredtek utánuk, meglógtak. Ami a legfontosabb, kiderült az igazság, visszakaptuk múltunk legfontosabb darabkáját és végleg befejeződött családjaink egymással való harca. Ezt mind Romeo-nak és nekem köszönhető. Azonban, atyáink így sem képesek dacból elismerni szerelmünket. Továbbra is tilos találkoznunk, ugyanúgy titkok hálója az, mi maradhatott volna, ám ezt is elvették tőlünk. Boldog végnek, sanyarú sorsa kering a levegőben. Újra kalitkába zártak minket, egymástól távol. Minden, mit felépítettünk, elvették! Új korszakot nyitottunk, mégis fogságban élhetünk tovább. Minden elbukott.
Nem maradt más választásom, mint búcsúleveleim megírása. Szüleimnek, melyben mindent megköszönök. Papírra vetem Romeo iránti érzéseim, ha nem lehetek vele, akkor a halál ösvényét választom. Az is jobb megoldás, minthogy nélküle éljek le egy egész emberöltőt!

Elhatározva indultam Végzet hídjához, belevetve megfáradt, keserű testem. Lelkem szabadon választja elmúlás létét, mint börtöne magányát szerelme nélkül. Keservesen sírtam a hídon egyedül. Hiába árulók moraját űztük el, mégsem lehetek mellette és ez igazságtalan! Fáj, meghasadt szívem békére vágyik.
Így hát megadom, mit óhajt. Felálltam a korlátra, hang már nem jött ki számon, egyedül könnyeim ömlöttek. Lehunytam szemeim, lassan előre dőltem s vártam mélybe való zuhanásom, hol végén testem nyeli hullámok tengere. Bocsáss meg Romeo. Nélküled nem ér semmit az életem!
Elkapott hátulról egy ismerős érzés, szemeim kinyitva, Romeo húzott vissza, újfent életem mentve. Jogosan kért számon dühöngve, mert egyikünk sem élhet a másik nélkül. Összetartozunk és ezt senki és semmi nem írhatja felül Univerzum akaratát.
Hazakísért, csókkal váltunk el egymástól. Hátat fordítva indult haza szerelmem, hiszek abban, meg tudjuk oldani hogy együtt élhessünk.
Noches ugrott elő a bokorból, ki bosszút állni jött. Rohantam, ahogy lábam bírta, Romeo megfordult s addigra eléugrottam, engem találjon el a nyílpuskájával.
Éreztem, ahogy húsomon keresztül jutott át sebes nyila. Láttam, ahogy Romeo hátából fúródott ki. Elbuktam. Nem tudtam megmenteni.

-Ha életünkben nem, de halálunk együtt  vezet át Túlvilág fényébe!

-Következő életünkben megtaláljuk egymást s boldogan élünk!

-Megtalállak és soha nem hagylak el! Védelmezni foglak és azután is! Szeretlek, Julian!

-Megtalállak s míg élünk szerelmed, támaszod leszek az Idők végeztéig! Szeretlek Romeo!

Földön fekve mondtuk ki utolsó szavainkat, kezeinket összefontuk, egymás szemeibe tekintve hagytuk el egyszerre az élők világát.
Későn érkeztek szüleink, szívfájdalmukban roggyantak össze élettelen testünk előtt. Az égből hullott eső hangja sem volt képes elnyomni keserűséggel telt, bánatos sikolyaikat.
Tiszteletünkre egy helyen temettek el minket.
Történetünk bejárta a világot, megrengette az embereket. Később gyökeres változásokon mentek keresztül az emberek, kezdtek felvilágosodni. Új eszméket alapítottak, melyek szembeszálltak a régivel.
Huszonegyedik századot írjuk, sokat javult a helyzet, viszont még mindig jelen van az emberekben az irányításmánia, gyűlölet, hatalomvágy.

Ha ebben a korban leszületünk, egymásra találunk és szabadon szeretünk Romeo?

Vége.