Két héttel később

Gyász. Nem szeretett fekete ruhákba járni, nem szeretett olyan emberek szemébe nézni, akik tudták, akik sajnálták és szánták őt. De azt is gyűlölte, hogy mindenki kezdett továbblépni a kezdeti sokkon. Elfelejtették már, hogy nem volt velük. Volt olyan pillanat, amikor Kento is elfelejtette. Tovább ment a napjával, és csak éjszaka jutott el az agyáig, hogy az anyja már nem volt ott velük. Talán akkor, amikor a telefonjáért nyúlt volna, hogy lefotózzon neki az út szélén egy virágot, vagy amikor a segítségét szerette volna kérni abban, hogyan filézzen ki egy sügért.

A napjai egybeolvadtak. Shoko négy napot töltött vele a híreket követően. A vendégszobában aludt, és minden reggel egy forró reggelivel várta. Pedig Shoko sose volt jó az érzelmek kimutatásában. Magának való volt. Mégis mikor megtudta, hogy mi is történt tüstént szabadságot vett ki és egészen Kiotóból levonatozott Tokióba. Amikor először meglátta őt, két keze közé szorította az arcát és összeérintve a homlokukat csendben a mellkasára vonta őt. Azelőtt talán háromszor ölelte meg mindösszesen a nőt, hosszú barátságuk óta. Kento nem bánta. Szüksége volt a női gyengédségre és Shoko megadta azt neki. Hálás volt a neki, főleg mert tudta, hogy milyen fontos volt a barátnőjének a munkája. Orvos volt és egy orvos nem vehetett csak úgy ki egy szabadságot. De Shoko még ezt is elintézte a kedvéért. Ott volt mellette a temetésen, egyik oldalán Yu a másik oldalán Shoko. Mellettük pedig még a kéretlen érintéseket is elbírta a vállain.

De nem szeretett a temetésre gondolni. Nem szerette temetésnek hívni. Búcsúzás? Szertartás? Bármi csak nem temetés.

Bánta, mikor a nő utoljára megölelte és elhagyta a tokiói lakását. Egyedül nehezebb volt megküzdeni az emlékekkel, a szívszorító tudattal. Olykor dühös volt. Magára, arra a nőre, aki későn talált az anyjára, az orvosokra, mert nem voltak képesek gyorsabban odaérni. Mindenkire. Olykor ürességet érzett. Fakó homályt. Olykor volt, hogy nevetett, de aztán egy furcsa bűntudat támadta meg, mintha megszabta volna magától a boldogságot. Olykor csendben teltek a napjai.

Rosszabb kedvvel kortyolta reggelente a kávéját. Nem mosolygott az emberekre, kevesebbet aludt, és azok az apró örömök, amelyek addig megtelítették a napjait, valahogy semmivé foszlottak. Nem izgatta fel egy újabb recept, amit a közösségi média oldalán talált, nem próbálta ki a kedvenc péksége újdonságait, nem beszélgetett a pékségben dolgozó kedves lánnyal, aki addig mindig mosolyogva fogadta. Nem ment el munka után a munkatársaival ebédelni, vagy beülni egy kocsmába. Valahogy nem érezte azt, hogy kedve lett volna az emberekhez.

Yu-t és Shoko-t kivéve, bár a nő több száz kilométerre volt tőle, így ez a veszély kevéssé fenyegette.

Megszokott mederben teltek a napjai, de a harmadik hét elején egy furcsa gondolat ütött otthont a fejében. Egy rég nem látott kávézóba vágyott. Még egészen régen, talán két-három éve járt ott utoljára az anyjával. Emlékezett a chai latte-ra, amit ott ivott. Fűszeres volt, kardamom és vanília keveredett benne, de emellett kellemesen édeskés volt. Kento nem volt oda az édességekért, de ez az ital neki is megtetszett. A kávézó messzebb volt tőle, a külvárosban, ahol az anyja egykoron lakott.

A munkája után mégis a kávézó felé vette az irányt. Lehajtott fejjel szállt fel a metróra, figyelte a folyton cserélődő arcokat, a matató ujjakat és az arcok elé tolt képernyőket. Mindenki úton volt, más-más irányba tartottak, az utazás mégis összehozta őket. Figyelte a kijelzőt, a sötétséget és végül ő is kilépett a peronra maga mögött felejtve az összegyűlt tömeget.

Puha léptekkel ment fel a lépcsőn, a feje fölé húzta az esernyőjét és csendben tette meg a távot. Rég járt itt, talán az anyja halálát követő első hétben, hogy rendbe szedje a nő lakását. Kidobja a romlandó élelmiszereket, kitakarítson és úgy hagyja ott a lakást, mintha mi sem történt volna. Ne látszódjon többé rajta, hogy egy élet maradt félbe. Mikor Kento betette a lábát látta, hogy az asztalon már megpenészesedett a kenyér, hogy a barackok is megrohadtak, hogy az anyja sebtében lerúgott cipője még mindig az előszoba kellős közepén hevert. Minden-minden annyira eleven volt. Túlságosan is erősen árulkodott arról, hogy valaki élt ott, valaki, aki már nem tért vissza.

Megrázta a fejét és inkább az esernyőjére koppanó esőcseppekre fókuszált, arra, hogy az orrában érezte a nedves járda illatát. Itt a külvárosban már több fa görbül az utcák fölé, hagyományosabb építésű házak váltották fel az égimeszelőket és a járdák is itt-ott kátyúsak voltak. Az út szélén, a kanyarban pedig ott pihent egy kis kávézó. Pontosan ugyanolyan vörös betűkkel villódzott a neve. Széles ablakok és alacsony belmagasság jellemezte. Kento miután beért az eresz alá, megrázta az esernyőjét és a többi mellé helyezve be is lépett a helyiségbe. A feje fölött megszólalt a csengettyű, de senki se nézett fel. Frissen őrölt kávé és gyümölcsös teák illata terjengett a kávézóban. Az időjárást meghazudtolva tele volt, viszont egy üres kis asztal várt rá a helyiség egyik zugában. Lehajtott fejjel cikázott az asztalok között, majd letelepedve az üres helyre, fel is tárta a menüt. Halk morajlás töltötte be a teret. Anno, mikor az anyjával erre járt még alig ismerték a helyiséget, most már élettel és emberekkel volt tele.

Egy fiatal, festett vöröshajú lány torpant meg asztala mellett.

– Mit adhatok? – átnézett a válla felett, egy újabb vizes vendég tévedt be a kávézóba. Hatalmasat sóhajtva vezette vissza a szemeit rá és kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Chai latte, és egy szelet meggyes kalácsot.

– Bármi más? A brownie friss, és igen kelendő áru – intett a fejével a kirakat felé, ahol egy vigyorgó fiú töltötte fel éppen a tálcákat. – Frissen sült.

– Legyen akkor még egy szelet, köszönöm.

A lány vigyorogva bólintott, majd a kötényébe tuszkolva a noteszét vissza is indult a pult mögé.

– Uh, Megumi mindent összevizezel!

– Fushiguro! – hallatszott fel egy éles kiáltás. Kento is felkapta a fejét. Az a fiú, aki előbb még a browniekkal volt elfoglalva, most egy fekete hajú fiút ölelgetett. – De jó, hogy látlak! Kicsit tömve vagyunk most, de foglaljatok helyet! Nobara, van valahol szabad helyünk?

– Van egy asztalunk, de csak egy székkel – kiáltott vissza a lány a pult mögül. – De nézz rá, ül a sarokban egy férfi, egyedül van, a széket elvihetnétek?

Egyszerre kapták felé a tekintetét. A vigyorgó, rózsaszín hajú fiú megveregette a barátja vállát, majd meg is indult felé.

– Ne haragudjon uram, de a szék szabad, ugye?

Kento némán bólintott.

– Szuper, akkor nem zavarja, ha elviszem, nem?

– Dehogy.

– Király! A brownie a házon van – kacsintott felé majd diadalittasan felemelte a széket és a fiú irányába sietett.

Kento megeresztett egy halvány mosolyt és csak akkor vette észre a fekete hajú fiú mellett ácsorgó magas alakot. Fehér haj, fekete, kerek lencsék. Most más ruhában volt. Egy barna garbót viselt, egy koptatott kord farmernadrággal. Bőszárú volt, így a bakancsa nyelét magába nyelte. A férfi megvillantott felé egy mosolyt, és megveregetve a fiú vállait el is indult felé.

Bármit is jelentsen a mellkasában otthont ütő furcsa, meleg érzést, Kento szándékosan figyelmen kívül hagyta. Nem volt kedve hozzá. Csak egy csendes estét szeretett volna az édesanyja emlékével, de ez a magas, jóképű idegen szemtelenül törte szét a gondosan kialakított buborékot, amit felfújt maga köré. A derekát a pultnak vetve tárta szét a kezét, mintha egy régi ismerőst üdvözölt volna és nem egy idegent, akit egyszer látott az életében egy kórház parkolójában.

– Kikbe nem botlok egy csendes, esős csütörtök éjszakán! – nevette el magát a férfi. – Nanami-san, ugye? – Fekete lencsék mögül fürkészte. – Jobban néz ki.

Kentot meglepte a leplezetlen őszinteség. Óvatosan az arcához érintette a kezét, mintha meg szeretett volna bizonyosodni róla, hogy a férfi nem csak ugratta. Gojo-san elmosolyodott.

– Mit kért? – intett a fejével a kirakat felé. – Remélem brownie-t mert esküszöm isteni finom. Minden nap kívánom – nevette el magát, majd hátranézett a fiatalok felé.

– Rendeltem egyet én is – ismerte be halkan. Gojo-san visszanézett rá és újból elvigyorodott.

– A legjobb, megesküszöm rá! Örültem, hogy összefutottunk, Nanami-san! Valóban jobban néz ki – ismerte be halkan, majd megveregetve a vállait újból kiegyenesedett.

– Odébb Gojo! – sipította a lány. – Itt is lenne a rendelése, ha bármi baj van, szóljon csak! És kérem jelezzen, ha ez az alak zaklatná önt!

– Na de Nobara-csan! Így illik beszélni az idősebbekkel? – húzta el a magánhangzókat a férfi. Nobara megforgatta a szemeit, de engedte, hogy Gojo-san fél kézzel átkarolja. – Kattog az órám és a brownie látványa meghozta az étvágyamat! Jó pihenést, Nanami-san! Remélem még összefutunk – kacsintott rá majd meg is indult az újonnan összetákolt asztal felé.

Kento szemtelenül követte a tekintetével az alakját. Figyelte, hogy hatalmas tenyerével összeborzolta Fushiguro tüskés tincseit, ahogy megpaskolta a rózsaszín hajú fiú vállát. Közvetlen volt, amit Kento irigyelt tőle. Magabiztos és barátságos. Kento szíve pedig akaratlanul megdobbant a látványra. Gojo-san arca szép volt, már-már túlságosan szép. Fiatalos vonásai voltak, kissé éles pösze orra, telt dús ajkai és hófehér fogsora. Ugyan még nem látta a szemeit, de biztos volt benne, hogy azok is gyönyörűek lehettek. Barnák lehettek? Vagy netalántán kékek? Zöldek, mint a nyári levelek? Lenyelte az elé helyezett italát és tovább figyelte őket. Vajon ki lehetett Fushiguro? Túl fiatal volt ahhoz, hogy a barátja legyen és Gojo-san nem úgy viselkedett a fiúval, mint egy baráttal. Inkább, mint egy idősebb báty vagy apa. Viszont ahhoz meg Gojo-san volt túl fiatal, hogy egy apa lehessen. Megdörzsölte szemeit, majd vetett egy pillantást a még kissé meleg brownie-ra. Telt sötét színe volt, és mikor beleharapott már értette miről beszélt a férfi. Nem volt túlontúl édes, nem kergette ki az édességével a világból, markáns volt, kissé erős mindattól a jóminőségű kakaó portól és csokoládétól, amit beletettek. A kérge roppanós volt, míg a belseje puha és krémes. Okvetlenül hunyta le a szemét. Az anyja imádta volna.

Élt-halt a csokoládéért, és ha valaha megkóstolhatta volna ezt a szelet brownie-t, Kento biztos volt benne, hogy nem lehetett volna kirángatni az épületből. Talán vissza kellett volna jönniük egyszer az anyjával. Miért is nem látogatták meg többször ezt a kávézót?

Egy korty latte-val öblítette le a telt ízt.

Fáradtan harapott bele a kalácsba. Nem csalódott, a tészta tejes volt és puha, mintha egyenesen egy felhőbe harapott volna és nem egy kalácsba. Elmosolyodott. Ugyan a kalács inkább az ő ízélése volt mégis visszatért a brownie-hoz. Talán még elvitelre is rendel belőle. Elmélázva hallgatta a kávézót megtelítő halk duruzslást, a levegőben terjengő fűszereket és édes illatokat és valamiért Kento felnézett a tányérjából, egyenesen bele Gojo-san szemeibe. A férfi leplezetlenül bámulta őt és mikor összeért a tekintetük halványan elmosolyodott. Nem fordult el, nem vörösödött el, amiatt mert rajtakapták, inkább csak engedte, hogy kettő kíváncsi tekintet összefonódjon még több méter távolság ellenére is.

Kento elnézte a fiatalokat, a sajttortát rágcsáló Fushiguro-t, a vidám rózsaszín hajú fiút, és az asztalnak támaszkodó lányt. Kento-ban újból felmerült a kérdés. Mégis mit keresett Gojo-san azon a napon a kórházban? Volt talán valakije? Az ujjai üresek voltak, egyetlen egy gyűrű sem árulkodott arról, hogy házas lenne. Lehet csak párkapcsolatban voltak. Nem értette miért foglalkoztatta ennyire Gojo-san, mit látott a kissé görnyedt tartásában és folyton mosolyra bukó ajkaiban. Furcsa érzés motoszkált a mellkasában, a szíve ritmus nélkül kalapált, mintha ő is csak ismerkedne a helyzettel, az érzéssel.

Lenyelve az utolsó korty lattét és eltüntetve az összes süteményét elindult a pult felé. A vörös hajú lány felpattant a helyéről és egy széles vigyorral ugrott a pult mögé.

– Minden ízlett?

– Nagyon ízletes volt, köszönöm. Esetleg két szelet brownie-t el tudna nekem rakni elvitelre? – nevette el magát szégyenlősen.

– Finomak, ugye? A mamám receptje, igazi kincs! – nevette el halkan magát és egy papírdobozt előhúzva bele is helyezte a brownie-kat. – Ennyi lesz?

– Kugisaki! Az egyik brownie a házon van - kiáltotta a rózsaszín hajú fiú. – Itadori Yuuji – nyújtotta ki felé a kezét, amit Kento meglepetten el is fogadott. – Gojo-san mesélt magáról, Nanami-san.

– Igazán?

– Nem furcsa egy ekkora városban kétszer összefutni valakivel? – motyogta halkan, miközben Kugisaki begépelte az árat.

– Valóban az Itadori-san. – Kento a terminálhoz érintette a kártyáját.

– Nem gondolja, hogy lehet valami jelentőssége? – pillantott fel rá hatalmasra nyílt szemekkel. – A nagypapám szerint valamilyen módon mind kapcsolatban állunk egymással, és minden találkozásnak jelentése van.

– Talán úgy gondolod a mi találkozásunknak is jelentőssége van? – mosolyodott el a férfi. Itadori hevesen bólogatni kezdett.

– Igen! Nem történnek hiába a dolgok, Nanami-san. Hiszek benne. Talán-talán magának és Gojo-sannak is valamiért találkozniuk kellett.

Kento szemei a férfire vándoroltak, aki most Fushiguro-val beszélgetett.

– Meglehet. Köszönöm – fordult a fiú felé egy mosollyal.

Kento biztos volt benne, hogy anyja megszerette volna a fiút, őszinte volt és volt benne hit, ami annyi emberből hiányzott ezekben a korokban. Az anyja is hasonló hitrendszerben élt, gyakran mesélt neki egy vörös fonálról, ami összeköti azokat az embereket, akik egymásnak vannak teremtve. Lelkitársak? Valamilyen módon. A japán mitológia szerint a nő kisujjára, míg a férfi hüvelyujjára már születésüktől kezdve egy vörös szálat fűz fel a házasság istene. Ez a fonal összegabalyodhat, megfeszülhet, de sohasem szakadhat el.

Mély nosztalgiával hagyta el a kávézót, és mire kiért már az eső is elállt. Az utcát megtöltötte egy telt esős illat és Kento már a szívében megtelepedő űrt se érezte olyan fullasztónak. 

sziasztok!

itt is lenne a második fejezet! köszönöm szépen az előző fejezet alá érkezett megjegyzést és a csillagokat! tényleg fel-feldobja a napomat egy-egy visszajelzés, szóval senki se tartsa vissza magában, ha érez valami mondanivalót!

alig várom, hogy megoszthassam a maradék fejezetet 😁

és ti mit gondoltok, vajon okkal találkozunk össze az emberekkel? hisztek a sorsban?

puszilok mindenkit ❤