Nem szerette a szánalmat. A néma érintéseket a vállán. A halk pusmogó szavakat és gyászos pillantásokat. Úgy néztek rá, mint valami törékenyre. Úgy néztek rá, mint akit sajnáltak.

Ökölbe szorította az ujjait és minden egyes részvétet kifejező szó után csak még vékonyabb préselte a szája vonalát. Talán a legrosszabb az volt, hogy Kento is sajnálta önmagát. Remegtek a kezei és összerezzent egy-egy éles hangra, az erős fény is sértette a szemeit, pedig eddig semmi baja nem volt attól, hogy naphosszakat bámulta a képernyőjét.

– Segíthetünk valamiben, Kento? – simult a vállára egy újabb érintés. Édes volt a hang, annál édesebb az orrába kúszó parfüm. Idétlenül rántotta ki magát az érintések alól. Miért nem értették meg, hogy gyűlölte, ha körbefogták? Leszegezte a fejét.

– Annyira sajnálom, Kento! Egy földre szállt angyal volt!

Mintha ismerte volna! Dühösen cikáztak a gondolatai és mikor végre kijutott a köré gyűlt embertömegből már csak egyetlen egy ajtó választotta el őt a friss levegőtől. Még utoljára simult egy erős kéz a vállaira.

– Részvétem, Nanami-san. – Geto Suguru volt az. Talán az egyetlen munkatársa, akit becsült valamennyire.

Kento félszegen bólintott, majd a zsebeibe temetve a kezeit elhagyta a munkahelyét. Fel kellett keresnie a kórházat, emlékeztette magát. Szédült, összemosódott egy kicsikét előtte a világ, pedig nem sírt. Mióta megkapta a híreket, nem sírta el magát egyetlen egyszer sem. Nem érzett semmit és ez még őt is meglepte. Kizárólag azt a furcsa szürkeséget érzékelte, mintha abban a pillanatban egy homályos lepedő borult volna a világra, kiszorítva a mellkasából minden érzelmet, ami addig benne létezett.

Fel kellett keresnie a kórházat.

Mélyen magába szívta a levegőt. Leintett egy taxit és miután bemondta a címet csendesen hátradőlt a bőrülésen és kinézett a buzgó utcára. Kék volt az ég, bár távolról már gyűltek az esőfelhők. Kento még emlékezett arra, hogy a reggeli pirítósa mellett bemondták a TV-ben, hogy ne hagyják otthon az esernyőjüket, mert délutánra vihart ígértek. Akkor még nem sejtette miben lesz része aznap.

Mélyet nyelt.

Miután a sofőr kezébe csúsztatta a pénzt, kikászálódott az autóból és magabiztos léptek mellett indult meg a bejárat felé. Mit is mondott a hölgy a telefonba? Mit kell bemondania a recepción? Gondterhelten dörzsölte meg a homlokát. Még mindig szédült és most már egy kis hányinger is kerülgette.

Megigazította az ingjét és a recepciós pulthoz vánszorogva valami furcsa hangsor hagyta el a száját. Talán ép és értelmes szavak, mert a hölgy arcán azonnal megjelent az együttérzés. Hevesen bólogatott, majd matatva valamit az asztalán és begépelve valamit a számítógépébe vissza is fordult hozzá.

Második emelet, balra, 256-os terem.

Minden bizonnyal ezt mondhatta. Kento úgy érezte nem hallotta meg a szavakat mégis elindult. Második emelet 256-os terem. Egyszerű. Megvárta míg a lift pityegett egyet, majd bezsúfolva magát egy kerekesszékes férfi mellé. Pár pillanatot követően el is indult a lift. Klór szag terjengett a fehér falak között. Zöld és kék ruhás emberek vetettek rá oldalpillantást és mikor megtorpant a 256-os terem előtt egy fehér köpenyes alak kapott a csuklója után.

– Maga lenne Nanami Kento, ugye? Hadd mutatkozzak be. Saito Kenzo vagyok, az osztály főorvos. Az én asszisztensemmel beszélt a telefonon. Hadd fejezzem ki mély részvétemet...

– Láthatnám az anyámat? – buktak ki belőle a szavak. Saito-san bólintott.

– Kövessen, lenn van már az alagsorban. Még időben érkezett.

Saito-san intett valakinek. Kento csendben követte a férfit, vissza a lifthez. Némán tették meg az utat. Lent sötét volt, égtek a fények, de mégis sötét volt. Egyetlen egy ablak sem volt, csak sárga fényű lámpák. Saito-san egy lezárt szoba felé terelte. Egy zöld ruhába bújt alak fogadta őket és mikor feltárta az ajtót Kento nem kapott levegőt. Figyelte, ahogy a fekete zacskót feltárják, hogy alóla kibújik egy test, egy arc, egy szem, egy száj. Kento ismerte ezeket a testrészeket, ismerte, de most mégis olyan máshogy néztek ki. Remegtek a kezei, viszketett az orra és akkor ott megérezte az első könnycseppet.

– Megérinthetem?

– Hogyne, Nanami-san.

Kento ujjai az anyja nedves, élettelen bőrére simultak, a szemei alatt. Még puha volt, de már hideg, hűs. Nem dobogott a szíve, nem pumpálta többé a vért szerte szét a testében. Bólintott egyet. Végigsimított a haján, a piszkos barna tincseken, majd megfogta a kezét és a szájához emelte az ujjait. Magába szívta az illatát, de már nem volt anya illata. A bőrébe ivódott a klór, a kórház, a halál.

– Anya? – súgta halkan, remegő ajkakkal. Nem rezdültek meg a pillái, nem mosolyodott el, csak feküdt ott, mint egy halott. – Mi történt, anya? Mi történt? Miért... mi történt anya? – fakadt ki és akkor már nem bírta magába tartani a könnyeket. Térdre borult magával rántva az anyja kezét, és annak az élettelen bőrnek tolta az arcát és csak sírt és sírt.

Elszégyellte magát. Hiszen nem volt egyedül, hallotta mások lélegzetvételét. Két lábra állt és egy utolsó pillantást vetve az arcára megfordult, gyengéden visszahelyezve a kezét az ágyra.

– Köszönöm – a tenyerével törölte meg az orrát, de Saito-san megértően nyújtott felé egy zsebkendőt. – Köszönöm. – Hallotta, hogy behúzzák a cipzárt. Kento összeszorította a száját, egy vékony vonallá préselte az ajkait. – Köszönöm. – Beragadt magnó. Kento gyűlölte magát, de könnyek újból kicsordultak.

– Nincsen mit, Nanami-san. Kér egy pohár vizet? – simult a vállára egy újabb érintés, és Kento úgy rántotta ki magát az érintésből, mintha áram csapta volna meg. Saito-san hátralépett egyet. – Valakit fel tud hívni? Rokon, pár? Valaki?

– Nincs.

Nem volt családja az anyján kívül, nem volt párja.

– Barát? Érdemes lenne visszamennünk, lenne néhány kérdésem magához, és-és átadnánk a hölgy személyes tárgyait.

– Mi a teendő ilyenkor? – szólt halkan, mikor már mindketten a liftben voltak. Saito-san együttérzően nézett fel rá.

– Fel kell venni a kapcsolatot egy temetkezési vállalkozóval, ők minden továbbit elintéznek.

– Nem ismerek temetkezési vállalkozókat.

– Megadjuk néhány elérhetőségét – sóhajtotta a férfi. – Watanabe kérlek hozd el a temetkezési vállalkozóink listáját. – Intett az egyik ápolónak. – Kövessen, Nanami-san. Igyon egy keveset és vegyen mély levegőt, foglaljon helyet az ablak mellett a kanapén, egy pillanat és mindent megbeszélünk, rendben?

Kento követte a szavakat, elfogadta a felé nyújtott pohár vizet, majd lesimítva a nadrágját helyet foglalt a fehér fotelben, ami pont az ablak előtt helyezkedett el. Bukóra hagyták, de a friss levegő még így is bemerészkedett a fertőtlenítőtől súlyos szagú szobába. Egy kortyot vett. A comjára szorította a tenyerét. Kicsit remegtek a kezei. A víz kiloccsant egyenesen a bézs színű nadrágjára. Szitkozódva törölgette meg a taknyos zsebkendőjével. A poharat az asztalra helyezte és inkább lehunyta a szemét, de amint nem volt mit látnia a gondolatai menten átvették a hatalmat. Újból az anyja élettelen arcát látta maga előtt, fakó haját és mosolytalan arcát. Hiszen éppen a hétvégén terveztek egy vacsorát! Mégis mi történhetett? Hogy-hogy hagyhatta egyedül? Hiszen fel se készült, azt-azt hitte volt még ideje, hiszen teljesen egészséges volt! Sose volt semmi baja, nem panaszkodott magas vérnyomásra, nem fájt semmije, nem szédült, nem volt hányingere!

– Itt is lennék! – Saito-san helyet foglalt előtte, majd megértően végignézett rajta. – Itt vannak a személyes tárgyai, ha itt aláírja akkor átvetnek minősítjük őket. – Kento némán írta alá. – Tessék. – Egy fehér zacskóba volt zárva mindaz, ami az anyjáé volt egykoron. Egy bíbor, bőr óra, a kissé ferde szárú szemüvege, a ruhái és telefonja. – Hadd fejezzem ki részvétemet, Nanami-san. Sajnos a szívinfarktus a legváratlanabb pillanatokban törhet rá az emberre, nem volt ideje reagálni, mire kértek a mentősök, az édesanyja már halott volt.

– Hol?

– A piacon volt, egy hölgy talált rá a földön. Azonnal értesítette a mentősöket, de sajnos már késő volt.

– Sosem volt semmi baj a szívével! – nézett fel az orvosra.

– Sokáig lappanghat, fel sem ismerhető tünetekkel. Gyomorpanasz, fáradtság, szédülés, mindezt a meleg is okozhatja, fel sem tűnik leggyakrabban. A legrosszabb eset történt meg ma. Nem tudhatta.

– Meg lehetett volna menteni?

– Ha hamarabb észreveszi a tüneteket és lett mellette volna valaki, akkor nagy valószínűséggel túlélte volna – bólintott az orvos. – A szívinfarktusnál a legfontosabb a gyorsaság, az idő az egyetlen ellenségünk ilyenkor.

Kento bólintott.

– Watanabe-san itt hagyta magának a temetkezési vállalkozók számait, hívja fel valamelyiket még a mai napon. Minden mást velük kell majd megbeszélnie. Részvétem, Nanami-san. – Sóhajtotta a férfi.

Kento elvette a lapokat.

– Nyugodtan maradjon itt, ha kell még egy kis idő magának, egy ilyen hírt nagyon nehéz fogadni. Ha ajánlhatok valamit kérem keresse fel az osztály pszichológusát, segíthet a gyászfeldolgozásban. Halál eseteknél ingyenesen igénybe lehet venni egyet. És... és hívja fel bármilyen ismerősét vagy barátját. Egy ilyen napon nem lehet az ember egyedül.

– Köszönöm, Saito-san.

A férfi bólintott. Ki szeretett volna nyúlni érte, de még útközben gondolta meg magát. Mélyen meghajolt előtte majd elhagyta a szobát.

Kento se késlekedett sokat. Mély levegőt vett, majd fehér táskába gyömöszölve a lapokat elindult kifelé. Kiérve a friss levegőre a bőrén érezte az aznapi napsugarakat. Csendesek voltak és halványak, mintha érezték volna, hogy a mai nap más volt, mint a többi. A mellkasára szorította az ujjait. Ökölbe szorultak az ujjai, mintha a saját tenyerével szerette volna körbe fogni a szívét. Ürességet érzett és egy halványan döcögő fájdalmat, mint egy halovány árnyék. Még nem egészen fedte fel magát, de már érezte valahol az ujjbegyei környékén. Fuldokolva enyhített a nyakkendője szorításán. Mély levegőt próbált venni, de a szíve hevesen kalapált. Összeszorult a torka, és mielőtt még a térdével a hűs betonon végezte volna kettő erős kéz ragadta meg a derekát.

Szilárd kezek voltak, széles tenyerű, valószínleg férfi lehetett. Kento megérezte a férfi kölnijének az illatát és ez az egy tulajdonság képes volt őt két kézzel kirántani a spiráljából. Hűs volt, emlékeztette őt a fenyőerdőkre, a ködre és a tiszta esőáztatta városra. Mélyen magába szívta ezt az illatot, hagyta, hogy az illat körbebarangolja a tüdejét, elérjen a lábujjáig és minden egyes artériájába elvegyüljön. Kento gyűlölte ha megérintették ezt az érintést mégsem bánta. Miért volt különleges?

– Hé-hé minden rendben? Ne hívjam az orvosokat?

Összerezzent az éles hangra. Csak ezután kapott észbe. Ingerülten rántotta ki magát a férfi szorításából. Botladozva hátrált ki előle, de a férfi követte őt, mintha valami a teste felé rántotta volna.

– Nyugalom, hékás. Vegyen egy mély levegőt és számoljon el tízig!

Kento valamiért követte a hang utasítását és mire elért a tízes számig már nem vert olyan eszeveszettül a mellkasa. Gyengéden a szívére simította a tenyerét.

– Jobban van? Nem kéne visszamennie?

– Minden rendben – recsegte. Még őt is meglepte a hangjának mélysége. Most először mérte fel az előtte ácsorgó férfit. Meglepően fehér haja volt, pedig Kento fogadni mert volna benne, hogy nem lehetett sokkal idősebb nála. Magas volt, még nála is magasabb. Széles vállakkal és egy megnyugtató mosollyal az ajkai szegletében. Egy kék póló volt rajta egy megviselt, bőszárú farmernadrággal. Az egyik kezében egy öngyújtó pihent, míg valahol a sport cipője tövében ott volt az elrágott cigi csikk. – Köszönöm.

– Szóra se érdemes öregem, de biztos nem megy vissza? Eléggé sápadt – intett a kezével a saját arca felé, mintha csak demonstrálni szerette volna a helyzetet. Kento megköszörülte a torkát, majd az arcára simította a tenyerét. A férfi halványan elmosolyodott, majd tett felé egy tétova lépést. – Tessék. – Húzott elő a zsebéből egy zsebkendőt, majd gondolva egyet ő maga nyúlt az arca után és felitatta azt a néhány könnycseppet, ami még ott maradt a szemei zugában. Miért nem hátrált el tőle? Miért engedte, hogy megérintse? Megfagyott a helyében. – Úgy-úgy. Nehéz nap? – Kento bambán bólintott. – Gojo Satoru.

– Tessék?

– A nevem – nevette el magát könnyedén, mintha nem is egy kórház parkolójában álltak volna, hanem egy sziporkázó park kellős közepén. – Gojo Satoru a nevem. – Kento érezte, hogy kipirult a bőre, a férfi fekete lencsék mögé bújtatott tekintete azonnal kiszúrta.

– Kento, Nanami Kento.

– Örülök, Nanami Kento. – Egy pillanatra elgondolkozott, majd végignézve rajta mintha egy apró felismerés költözött volna az arcára. A mosolya gyengéd volt, akárcsak az érintése, ami ezúttal a vállára simult. – Nos, azt hiszem lejárt az időm. – ütögette meg az üres csuklóját. – Vissza kell mennem, de örülök, hogy találkozhattunk. Már a felhők sem tűnnek olyan fenyegetőnek.

Kento figyelte, ahogy ez az alak könnyed léptekkel elindult vissza a kórházba. Nem lehetett orvos, nem lehetett ápoló. Kento tudta, hogy valakit ő is látogatott, valahogy érezte a mellkasában. Félszegen simította a tenyerét a bordájára és egy ideig figyelte, hogyan dobogott a saját szíve. Előkaparta a telefonját a zsebéből és tárcsázta Yu számát.

. . .

– Ettél már valamit? – kérdezte a férfi. Yu lakása nem volt túlságosan nagy, a konyha is szűk volt, nagy nehezen fértek volna el benne ketten. Kento a nappaliban ücsörgött, a kezében egy gőzölgő bögre kamillatea, a levegőt pedig megtöltötte a sült rizs illata. – Sikerült beszélned a temetkezésivállalkozóval?

– Igen.

Összeszorult a torka. Kortyolt egyet az italából.

– Örülök. – sóhajtotta a férfi, majd kikászálódva a konyhából a kezében egy gőzölgő serpenyővel. – Együnk. Muszáj enned valamit.

– Nincs étvágyam, Yu.

– Tudom-tudom, de muszáj – húzódott közelebb hozzá. Az egyik kezét a hátára simította, majd mert megtehette a vállára hajtotta a fejét.

Együtt sírtak mikor Kento megjelent a barátja lakásán, Yu ismerte az anyját, megannyi ünnepet töltött náluk. Az édesanyja odáig volt a barátjáért, mindig látni akarta, bármilyen esemény is volt elsők között hívta meg őt is. Régóta ismerték egymást. Hogy is volt? Igen. Gimnáziumban ismerkedtek meg. Egy osztályba kerültek, és ugyan Kento akkor még negyedrésze se volt jelenlegi önmagának, Yu mégis meglátott benne valamit. Saját kezűleg söpörte ki a szemei elől a szőke tincseket és megvillantva hófehér fogsorát Kento tehetetlenül beleveszett a fiúba. Azóta is a legjobb barátja volt.

Yu ujjai gyengéd köröket róttak a bőrébe, ugyan elválasztotta a testüket Kento pólója, valahogy mégis érezte a bőrén a másik melegét. Yu gyakran túl hevült és Kento szeretett kicsit elbújni ebben a melegben.

– Megvettem a hétvégi vacsorához a karfiolt, a bélszínt, tudod mert steak-et akartam sütni.

Yu szemei értetlenül vetültek az arcára. Vajon megőrült?

– A hűtőszekrényem felső polcára helyeztem a húst, ott hűvösebb van, és jobban eláll, csak-csak két napot kellett volna várnia, a rohadt életbe – fordult ki a férfi karjai közül. Remegett a hangja.

– Kento, nem értelek...

– Megvettem mindent a hétvégi vacsorához! Mindent, ő pedig itt hagyott engem, pedig egy új receptet akartam kipróbálni. – Yu akkor értette meg miről beszélt, mikor ő sírva összeroskadt a kanapén, a tenyereivel takarva a szemét. Mert gyűlölt sírni, megfogadta, hogy az apja halála után nem fog többet sírni. Az anyja talán megérdemelte a könnyeket. Két vékony tenyeret érzett meg a hátán, nem is volt hasonlítható a férfi érintéséhez, aki a kórház parkolójában talált rá. De ezeket a kezeket ismerte, a teste melegét, a hangját, a szavakat, amiket a fülébe súgott, miközben ő is pityergett. Talán nem volt helyén való a hűtőben rothadó élelmiszerekre gondolnia, de sajnálta, hogy kárbavésznek, hogy nem mutathatta meg az anyjának azt az új receptet, pedig már hetek óta tervezgette, hogy neki áll majd. Már maga előtt látta az anyja mosolyát, ahogy mindent tudóan egy hosszú kanállal belekóstol a rotyogó szószba, vagy, ahogy egyetlen ág rozmaringot ejt a bugyborékoló vajba. Piszkos barna tincseit olyankor mindig kontyba fogta és a dereka köré tekerte azt a kötényt, amit Kento a hőtőszekrény mellett pihenő fogason helyezett. Vastag, merész betűkkel volt belevésve, hogy a Konyhakirálynője. Kento nevetségesnek találta, de mégis megvette, tudta, hogy az anyja is nevetne rajta. Most már gazdátlanul fog a fogason lógni. Örökké.

Hát persze. Örökké. Örökké. Mert az anyja elment, itt hagyta. Keserűen nevette el magát, de a hangot elnyelte a zokogása. Mindent elsöprő módon jutott el az agyáig, hogy többé nem fogja látni az anyját. Nem ölelheti meg, nem veszekedhet vele, nem eheti a főztjét, nem hívhatja fel az éjszaka közepén, nem bújhat mellé. Kento nem lehet többé gyerek. Nem lesz több emléke az anyjával. Abból kell gazdálkodnia, amit eddig összehoztak. És a tudat, a tudat, hogy többé nem lehet az anyja mellett hirtelen mintha megfullasztotta volna. Kicsavarta a tüdejéből a levegőt és mocskos kígyóként szorult a torka köré. Prüszkölve bújt el Yu karjai között.

Sose gondolt arra, hogy gyerekei legyenek, de hirtelen eszébe jutott, hogy az anyja sose fogja látni a gyerekeit. Az anyja sose fogja látni a párját, azt a nőt vagy férfit, akik igazán szeretni fog. Nem fogja majd a kezét az esküvőjén, nem sírja el magát, ha kimondja az igent, nem lesz mellette többé, mert az anyja nem volt velük többé.

– Shh, Kento! – csendben ringatta őt a barátja. Némán míg a sírás elnehezítette a szemhéját, némán míg az álmok magukba nem rántották. 

ezzel a csöpséggel készültem nektek! ❤

most ebben az időben sokat jelentett nekem és ez a történet segített most kicsit visszatalálnom az íráshoz, és saját magamhoz. sok nehéz dolog történt, de itt most kicsit ki tudtam fejezni magamat. 

öt fejezetes történetre számítsatok, ha bárkinek ismerősek a nevek, akkor igen be kell ismernem, hogy jujutsu kaisen fanfiction, bizony, de olvashatjátok úgy is, hogy nem ismertitek a karaktereket, hiszen ez független a canontól, inkább egy ilyen soulmate au-ként gondolok rá.

nagyon comfort read, szóval bárkinek szüksége van egy meleg ölelésre az kukkantson bele és tartson velem ezen a rövid kis utazáson.

puszilok mindenkit❤

kyra!