'Moondust' by Jaymes Young

J O S I E

"Va te faire oir!" Idegesen a hajamba túrtam és még egyszer átolvastam a levelet, hátha csak hallucináltam, és igazából megkaptam az állást. Hát nem.

"Ajaj, valakinek nincs jó kedve." Harry huppant le a velem szemben lévő székre, a már megszokott vigyorával az arcán. "Megint elutasítottak?" Belekortyolt forró teájába.

"Igen." Az asztalra hajtottam a fejem és belül magamat átkoztam, amiért elbénáztam az állásinterjút.

"Hát, ha úgy történt minden, ahogy elmesélted, ne csodálkozz. Egy
tanács; ha leöntöd a főnök nadrágját forró kávéval, valószínűleg nem fog felvenni."

"Kösz, legközelebb majd odafigyelek." Forgattam meg szemeim. "Már ha lesz legközelebb. Elegem van."

"Eddig még csak három állásinterjún voltál."

"És mindháromszor elutasítottak. Képtelen vagyok munkát szerezni magamnak, és most már nem is akarok."

"Lúzer." Motyogta Harry az orra alatt.

"Vagy te."

"Megint bele akarsz menni ebbe a veszekedésbe?"

"Nem igazán. Kiélvezem, hogy már legalább 5 órája nem kellett valami frappáns visszaszóláson törnöm a fejem." Én is megragadtam a bögrém és nagyot kortyoltam a folyékony csodából.

Abszurd helyzet, nem?

Harry és én békésen teázgatunk kettesben. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez valaha meg fog történni valószínűleg az arcába nevetek, aztán beutalót kérek neki a pszichiátriára.

De most, nos, nem is olyan rossz minden. Igaz, hogy már számtalanszor megsértett és megalázott, vagy éppen becsapott, valahogy képtelen vagyok megszabadulni tőle. Sokszor gondolkozom ezen, hogy vajon miért? De a végén mindig ugyanoda lyukadok ki. Miért gondolkozom ezen, ha őszintén szólva, nem haragszom rá. Sőt, senkire sem tudok huzamosabb ideig mérges lenni, még ha akarnék sem. Mindig is békeszerető ember voltam, ez persze akkor változott meg, mikor Harryvel találkoztam. Bátrabb lettem, sokkal őszintébb és ez tetszett. Megváltoztatott engem, de egyáltalán nem bántam.

"Akkor este?"

"Nem vagyok benne biztos. Ma lesz új rész a sorozatomból és az előzetes alapján elég izgalmasnak tűnik." Kerültem a szemkontaktust, nehogy rájöjjön, hogy épp próbálok kifogásokat keresni.

"Megmondhatod, ha nem akarsz jönni. Nem fogom erőltetni." Így még rosszabb.

"Én csak, nem tudom, hogy jól tudnám-e érezni magam."

"Miért ne éreznéd magad jól?" Horkantott.

"Mit tudnék csinálni ott, egyedül?"

"Louis és én is ott leszünk, nem értem mi a probléma."

"Mindkettőtöknek megvan a saját társasága. Nem szeretek ismerkedni, és nem is akarom, hogy csak egy levakarhatatlan teher legyek." Elkezdtem összepakolni a cuccom, ezzel azt sugallva, hogy mindjárt indulok. A testbeszéd mestere vagyok.

"Hogy akarsz nem unatkozni, ha nem vagy hajlandó egy kicsit megnyílni?" Tudom, hogy igaza volt, de ez mégsem olyan egyszerű. Igen, jól akarok szórakozni, de azt hiszem, már elfelejtettem, hogyan kell.

"Oké, ott leszek." Beadtam a derekam. Ha nem érzem jól magam, legfeljebb hamar lelépek. Ki kell lépnem a páncélomból, különben beleőrülök az unalomba.

Felvettem a kabátom és a táskám. "Akkor, este találkozunk." Biccentettem, majd haza indultam.

Ahogy a kollégium előtti parkot szeltem át, eszembe jutott az egyik korábbi beszélgetésem Harryvel. Aznap történt, mikor "megmentett" Kyletól és mikor úgy döntöttem, hogy mindent megbocsájtok neki, egy tiszta kezdésért.

Csendben sétáltunk vissza a kollégiumhoz. A szél hevesen fújt, ezért összébb húztam magamon a kabátom és sietősebbre vettem a lépteim.

"Tudod, Josie," Harry törte meg a köztünk uralkodó némaságot. "Szóval, már sok mindent szerettem volna megbeszélni veled."

"Mondhatod."

"Nem ilyen egyszerű." Magában vívódott, ez tisztán látszott. Fogalmam sem volt, mire gondol. Illetve, egy ötletem volt, de elég abszurd, és csak a képzeletemben lehetséges.

"Félsz, Harry?" Megálltam és szembefordultam vele. Talán, eddig ez az egyetlen olyan beszélgetésünk, ahol nem érzem azt, hogy vita lesz a vége, vagy éppen poén. Teljesen komoly volt, és részben megijesztett, részben pedig izgatottá tett.

"Nem." Úgy rázta a fejét, mintha a legnagyobb hülyeséget mondtam volna ki, miközben teljesen biztos voltam benne, hogy amit mondani akar, igenis ijesztő, legalábbis számára. Remélem, nekem nem. "Csak bonyolult és én sem értem teljesen. De tudod mit? Ha egyszer elég részeg leszek, mindent elmondok, amit egyébként nem."

"Benne vagyok." A gyomrom bukfencezett fel s le, a kíváncsiság és a félelem pedig egyszerre mardosott belülről.

Azóta is ezen rágódok. Nekem is sok mondanivalóm lenne számára, amit tudatosan képtelen vagyok kimondani. Azért mert félek. Sőt, rettegek. Nem tudom, hogy a barátságunk épp merre tart pontosan, csak annyit tudok, hogy nem közömbös számomra, bármennyire is próbálom ezt elhitetni magammal.

De mi van, ha ez nála nem így van? Mi van, ha csak szimplán egy barátként tekint rám? Félreértés ne essék, nincs ezzel semmi baj, de akkor részegen is szemébe kell hazudnom és nem mondhatom el az igazat, különben életem eddigi legkínosabb pillanatait élném át.

Ezért félek elmenni vele abba a buliba. Félek az titkaitól és a sajátjaimtól.

Még utoljára leellenőriztem magam a tükörben. Idegesen húzogattam lejjebb a pulcsim szélét. Igen, ideges voltam. Jobban mondva egy idegroncs. April nem volt itt, hogy bátorságot leheljen belém, és ez sok mindent megnehezített.

Felkaptam a telefonom és a kulcsom, majd elindultam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, minden kis részletre odafigyeltem, ezzel is húzva az időt.

De amikor azt akarod, hogy lassan teljen az idő, valahogy minden felgyorsul.

Már a ház bejárata előtt ácsorogtam, és hezitálva, de bekopogtam. Bentről dübörgött a zene, nem tudom, mit gondoltam. Ki hallaná meg?

Azonban, legnagyobb meglepetésemre, az ajtó kivágódott és Caleb állt előttem, egy piros pohárral a kezében. Bassza meg.

"Szia, Josie." Vigyorgott.

"Szia." Kínosan éreztem magam. Eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Pontosabban, mikor leöntöttem forró kávéval és Harry azt mondta, hogy elmeháborodott vagyok. Ráadásul, a húga.

Képzelem, mit gondolhat rólam.

"Gyere beljebb, örülök, hogy eljöttél." Lerakta a poharát egy kis asztalra, majd udvariasan lehámozta rólam a kabátom.

"Köszönöm."

"Tudod, már kerestelek korábban, de nem találtalak. Jól eltűntél."

"Csak sokat tanultam." Mosolyogtam,  vagyis inkább vicsorogtam.

"Az jó. Szeretem az okos lányokat." Ajaj.

"Kirááály." Húztam el a szám.

"Gyere, igyál meg velem valamit." Gyengéden megragadta a karom és maga előtt kezdett tolni. Engedelmesen lépdeltem előtte, annak ellenére, hogy a belsőm szabadulásért sikítozott.

Egy piros poharat nyújtott felém. Miközben elvettem tőle, az ujjai hozzásimultak az enyémekhez. Jaj nekem.

"Nem láttad Harryt?" Gyorsan feldobtam egy témát, mielőtt valami még merészebbet tesz.

"De. Valami szőke csajjal nevetgélt az előbb a lépcső mellett. Miért?"

Furcsa érzés kerített hatalmába, és egyáltalán nem volt kellemes.

"Ah, értem. Semmi különös." 

"Hé, nem akarod megnézni az emeletet. Van egy király kis játékterem." Húzogatta a szemöldökét. Istenem, valaki szabadítson már ki.

Idegesen rágcsálni kezdtem a számat, miközben Caleb a lépcső irányába tolt. Újra előtört a paranoiám, sőt kezdtem pánikba esni. Felismertem Caleb szándékait, ezért gyorsan ki kellett találnom valamit, amivel kimenthetem magam.

"Ugh, öhm, előbb keresek egy WC-t." Kitértem előle és a nappali felé indultam.

"De nem arra van." Hallottam magam mögött a kiáltását, de nem igazán érdekelt. Csak a szabadság lebegett a szemem előtt.

Egy ismerős alakot pillantottam meg. Odalopóztam mögé és az volt a tervem, hogy halálra ijesztem, de amint ugrani akartam, hirtelen megfordult.

"Szia, Josie." Biccentett vigyorogva. Tudta, hogy mire készültem.

"Szia, Louis." Elnevettem magam, ahogy ő is.

"Mi újság? Hol van Harry?" Ráncolta a homlokát.

Kedvesen kivettem a kezéből a poharát és egy huzamra kiittam a tartalmát. "Biztos csajozik." Az alkohol égette a torkom, ezért igen fura hangon válaszoltam.

"Áh, már mindent értek. Gyere, kerítsünk valami erősebbet." Átvetette a karját a vállamon és a konyhához vezetett.

"A szívemből szólsz."

Kint ültünk a kertben, csak úgy mint s legutóbbi bulin. Szerencsére, itt nem volt medence, akkor ki sem merészkedtem volna. Már legalább 5 üres pohár hevert üresen a lábunknál, és a nyelvem néha összeakadt beszéd közben.

"Josie." Louisra kaptam a fejem, aki korántsem volt részeg. Aggódva ráncolta a homlokát. "Mi a baj?"

Azt akartam rávágni, hogy semmi, ahogy mindig. De az alkoholnak és a közeledő havi bajomnak köszönhetően, úgy döntöttem, ideje kiöntenem a lelkem. Még akkor is, ha nem a megfelelő személynek. Nem úgy értem, hogy Louis nem alkalmas erre, de ő nem tud segíteni rajtam.

"Tudod, tipikus lány problémák. Van egy fiú, mily meglepő, aki egy hatalmas seggfej. Az elején nem kedveltük egymást, sőt, egyenesen gyűlöltem őt. Becsapott, inzultált, megbántott és idegesített. Többször meg akartam fojtani, és rengetegszer kívántam azt, hogy bár ne ismerném. De valami megváltozott. Nem tudom mikor és hogyan, de elkezdtem megkedvelni őt, és ez megijesztett. Jól éreztem vele magam, ez tény. Talán túl jól is. De tudtam, hogy ezt nem szabad, különben elárulnék egy számomra fontos személyt. Ezért mindig bunkó voltam vele. Így tudtam csak visszatartani magam. Aztán újra megbántott, erősebben mint azelőtt, de képtelen voltam haragudni rá. Megint barátok lettünk, illetve az ő részéről. Az én részemről, nos, fogalmam sincs." Lehajtottam a fejem és keserűen felnevettem. "Úgy érzem megbolondultam."

Végül Louisra pillantottam, vártam, hogy kinevessen, hogy milyen szánalmas vagyok. Mert annak éreztem magam. Rettenetesen.

De ő csak kikerekedett szemekkel bámult mögém. A gyomrom a padlóig süllyedt. Összeszorítottam a szemem és megfordultam. 

Ne, ne, ne!

"Harry?"

haiii

boldog mikulást!!! 

oh, igen, egyébként Josie francia származású, ha eddig valakinek nem lett volna egyértelmű

nem fog sokszor franciául beszélni, maximum káromkodni, mint most

a rész zenéjéről pedig annyit mondanék, hogy jelenleg ez a kedvencem, és az egész történet kulcs zenéje( a szöveg alapján), szóval érdemes meghallgatni

mai kérdésem:

Kedvenc bandád/bandáid?

ez egy nagyon fontos kérdés, de komolyan

a bandák az életeim

sok-sok szeretet!! <3

bai