'Give me love' by Ed Sheeran

J O S I E

Amint a professzor befejezte az előadást, villámgyorsan a táskámba söpörtem a könyveim és sietősen az ajtó felé indultam. Szerencsétlenségemre, Harry pont ugyanezt tette, így egyszerre értünk a kijárathoz. Nem törődve a másikkal mindketten elindultunk, de az ajtó keskenysége miatt egymásnak ütköztünk, káromkodások közepette.

"Hölgyek előre, igaz Styles?" Sziszegtem.

"Én nem látok itt hölgyet." Felelte, ugyanúgy feszült hangnemben. Megforgattam a szemeim, majd megpróbáltam becsusszanni elé, de megint csak ugyanabban a pillanatban indult meg ő is. Mindketten mérgesen fújtattunk egyet és karjainkat a mellkasunk előtt kereszteztük. Farkasszemet néztünk egymással. Kár, hogy ilyen gyönyörű szemei vannak. Nagyon kár.

"Mr. és Mrs. Styles, kiengednék a csoportot az előadóteremből?" Egyszerre kaptuk a fejünket a professzor irányába, aki csak mindentudó vigyorral a képén kapkodta a tekintetét köztünk. A csoporttársaink is furán bámultak minket, de a düh szinte elhomályosította a látásom. Harry, persze, kapva az alkalmon kissé félrelökött és kislisszolt az ajtón. Frusztráltan a hajamba túrtam, majd én is elhagytam a termet.

"Josie!" A hátam mögé pillantottam. Liz sietett felém, szőke haja ide-oda libbent, ahogy futott. Igaz, egyáltalán nem kedveltem őt, a mostani állapotomban képtelen lettem volna elutasítani bármilyen emberi kapcsolatot. Néha úgy éreztem, hogy egy burokban élek. 

"Igen?" Kérdeztem, tényleg kíváncsian. Belül jól kinevettem magam, mennyire szánalmas vagyok. Ahogy Harry is megmondta. 

"Mi volt ez az előbb?" Húzogatta tökéletesen kiszedett szemöldökeit. 

"Mire gondolsz?" Együtt sétáltunk végig a végtelennek tűnő folyosón, egészen a kávé automatáig. 

"Te és Harry." Vigyorgott. Bedobtam a gépbe pár pennyt, miközben megpróbáltam ignorálni a hasamban előidézett reakciót Harry neve hallatán.

"Mi van velünk?" A hangom szerencsére nem hagyott cserben. Utáltam a tényt, hogy ekkora hatással bír rám egy egyszerű beszélgetés arról a seggfejről. 

"Láttam, hogy néztetek egymásra!" Szinte már ugrált örömében. 

"Hogyan?"

"Mint egy zsémbes házaspár, akik már legalább 60 éve együtt vannak és sokszor veszekednek, de attól még nagyon szeretik egymást!" Vihogott, akárcsak egy őrült. Az igazat megvallva, kezdtem kicsit megijedni tőle. 

"Liz, te bevettél valamit?" Ráncoltam a homlokom, mire még hangosabban nevetni kezdett. 

"Tagadd csak, de úgyis ráfogsz jönni. És akkor emlékezz, hogy én megmondtam." Rám kacsintott, majd egyszerűen elsétált. 

"Hogy mit mondtál meg? Mi van?" Továbbra is értetlenül meredtem távolodó alakjára, végül úgy döntöttem hagyom a fenébe, és inkább elfelejtem az előbb történteket. Kétségkívül életem egyik legfurább beszélgetése volt. 

Az utóbbi egy hétben sikeresen elkerültem Harryt is és Kylet is.  Míg Kyle továbbra is sms-ekkel bombázott, Harry csak idegesítően bámult, akár perceken keresztül is. A pillantása kicsit sem tett magabiztossá, sőt, egyre haszontalanabbnak éreztem magam. Legszívesebben mindkét szemét kiszúrtam volna, de persze, akkor miatta kerülnék bajba. Azt már nem. 

  A szabadidőm nagy részét újabb sorozatok darálásával töltöttem, esetleg tanultam, de mindkettőre hamar ráuntam, ezért elkezdtem különböző klubbok iránt érdeklődni. És habár eddig egyik sem fogott meg igazán, továbbra is keresgélni fogok. Bármit megtennék, hogy ne unatkozzak ennyire. Azon is gondolkoztam, hogy munkát vállalok valamelyik kávézóban vagy közeli étteremben. Nem lenne új nekem a vendéglátás, miután a szüleimnek étterme van. Kezdem megérteni, hogy miért löttyedt a fenekem. 

 Épp Margarethez igyekeztem, ugyanis már legalább egy hete megígértem neki, hogy benézek hozzá, de valahogy a lustaságom mindig felülkerekedett rajtam. 

 Az utca kihalt volt, a megszokottnál is kihaltabb. Igaz, az idő sem volt valami fényes, de ez akkor is furcsa volt nekem. Lehet hogy nagy vihart jósoltak, én pedig nem is tudok róla? Esetleg járvány van? 

 A lépteim kissé szaporábbra vettem, mikor a hideg beférkőzött a kabátom alá és dideregni kezdtem. Már láttam a teaházat, ami teljes megnyugvással töltött el, míg meg nem hallottam magam mögött valakit. 

"Josie."

 Azonnal lefagytam, és ezúttal nem csak a hideg miatt. Kínzó lassúsággal fordultam meg. Kyle körülbelül öt méterre állt tőlem, kezeit zsebre rakva. A haja a szokásosnál is kuszább volt, a szemei alatt hatalmas karikák voltak. 

"Mit akarsz, Kyle?" Nem hiszem, hogy normális dolog rettegni a saját bátyádtól. Pedig én éppen ezt éreztem.

 Abban a pillanatban, mikor felém lódult, rögtön futni akartam, de földbe gyökerezett a lábam. Jézusom, mi történik velem? Mielőtt teljesen felfoghattam volna az egész helyzetet, Kyle már kitárta karjait és szorosan magához ölelt. Kikerekedett szemekkel álltam ott, nagyokat pislogva. El sem hiszem, hogy azt gondoltam, bántani fog. Mit képzeltem, hiszen ő a bátyám. Tényleg le kéne állnom a sorozatokkal. 

 Mikor már legalább egy perce rendületlenül ölelt magához, kicsit eltoltam magamtól. Egyáltalán nem álltam még erre készen, és ezt világossá akartam tenni számára. De amint az arcára néztem, megint elkapott a bizonytalanság és az együttérzés. 

 Szemei könnyektől csillogtak, és ennek azért volt nagy jelentősége, ugyanis még soha nem láttam őt sírni. Egyikünk sem az az érzékeny fajta, de ő különösen immunis volt a szomorúságra. Konkrétan a szívem szakadt meg érte.

"Annyira sajnálom." Suttogta.

 A súlyomat helyezgettem egyik lábamról a másikra. Nem voltam biztos benne, hogy mit kellene válaszolnom, így azt mondtam, ami először eszembe jutott.

"Én is."

 Bűntudatot éreztem, amiért részben miattam került ilyen szörnyű állapotba. Persze, rosszabb lenne, hogyha adtam volna neki pénzt. Azt hiszem.

"Tudod, gondolkoztam és ígérem, hogy soha többé nem kérek tőled pénzt. Ha most adsz." 

 Hitetlenkedve néztem rá. Azt hittem, feladta és nem kunyerálni jött. De ahogy az utóbbi időben mindig, megint tévedtem. 

"Nem, Kyle. Menj a fenébe." Megfordultam és ott akartam hagyni, de elkapta a csuklóm és erősen megszorította. Felszisszentem a fájdalomtól, míg kivételesen nem a félelem, hanem a düh nőtt bennem. 

"Kell az a pénz!"

"Nem érdekel! Engedj el, különben soha többé nem beszélek veled!" Nem akartam hangos lenni a kihalt utcán, de alig bírtam visszafogni magam. 

"Hűha, most aztán megijesztettél." Nevetett fel szárazon. Nem ismertem ezt a mérhetetlenül gonosz oldalát, de egyáltalán nem tetszett. 

 Akárhogy próbáltam szabadulni a szorításából, az csak egyre erősebb lett. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben Kyle arcát fürkésztem valamiféle könyörület gyanánt, de az ő tekintete mereven a táskámon állapodott meg.

"Ne Kyle, kérlek ne!" A hátam mögé erőszakoltam a táskát, de Kyle már nyúlt is érte, a csuklómat még mindig túl erősen szorítva. Mikor már majdnem megszerezte, amit akart, egy hang megállította a mozgásban. Mindkettőnket. 

"Josie?"

 Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de örültem, hogy Harry felbukkant hirtelen a semmiből. 

 "Húzz el." Vetette oda Kyle, amitől a Harry állkapcsa még jobban megfeszült. Kapva az alkalmon, kirántottam a kezem Kyle karmai közül, és pár lépést hátráltam. 

 A  feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Úgy néztek ki, mint akik mindjárt egymásnak ugranak, komolyan ijesztő látvány volt. Mintha a dominanciáért küzdöttek volna, szavak és tettek nélkül, csak mereven bámultak egymás szemébe. Rengeteg természetfilmben láttam már ezt, de nem hittem volna, hogy az embereknél is így működnek a dolgok. Köhintettem egyet, hátha abbahagyják a farkasszemezést, de nem úgy tűnt, mintha bevált volna. Féltem, hogy elszabadulnak az indulatok, ha nem teszek valamit, ezért lassan, de magabiztosan Harryhez sétáltam és megragadtam a karját. Rám kapta a fejét, ugyanazzal a dühös arckifejezéssel, de lassan ellágyultak a vonásai. Biccentettem egyet, jelezve, hogy húzzunk el innen, de csak remélhettem, hogy megértette. Percek óta egyikünk sem szólalt meg, mintha egy némafilmben lennénk.

 Még utoljára Kylera pillantottam. Ha tekintettel ölni lehetett volna, már rég a földön feküdnék holtan. Mély levegőt vettem és Harryt magam után húzva, céltalanul elindultam. Mikor már eléggé eltávolodtunk a bátyámtól, megálltam és felé fordultam. 

"Kösz, vagy mi." Kínosan rágcsáltam a számat. Nem akartam hálás lenni neki, de nem tehettem mást. Lehet, hogy nem kedvel és én sem őt, mégis segített nekem. Simán elsétálhatott volna mellettünk abszolút érdektelenül, de azért örülök, hogy nem így történt. 

"Szívesen." Mélyen a szemembe nézett." Vagy mi." Félmosolyra húzta rózsaszín ajkait. 

Frusztráltan a hajamba túrtam. "Nem tudjuk elkerülni egymást, igaz?" 

"Eltudnánk." Állította teljes bizonyossággal. "De így érdekesebb."

 És igaza volt. Mikor mosolyszünet volt kettőnk között, mert éppenséggel rájöttem mekkora seggfej, minden unalmasabbnak tűnt. Utáltam ezt a tényt, és belül átkoztam is magam, de egyet kellett értenem vele. Gyűlölnöm kellett volna őt, azok után, amiket mondott nekem, de huzamosabb ideig egyszerűen nem ment. Lehetetlennek tűnt.

 Összezavart, teljesen. És jelenleg vágytam erre az össze-visszaságra, mindennél jobban. 

"Figyelj Josie, tudom, hogy gyűlölsz, de már el akartam mondani valamit." A kezeivel babrált és azt bámulta, kerülte a szemkontaktust. "Hazudtam."

 Nagyot sóhajtottam. "Már megint miben?" 

 A lehető legszexibb módon rám emelte tekintetét."Igazából, kedvellek." 

 Megpróbáltam nem foglalkozni a gyomrom furcsa reakcióival, és mélyen a szemébe néztem. Istenem, miért nem tudom gyűlölni őt. "Tudtam."

meglepi!!

gyermekeim

megírtam ezt a részt, mert bűntudatom volt, amiért ilyen rossz színben tüntettem fel életem szerelmét

de most már semmi ok a pánikra, higgyétek el, minden rendben lesz

legalábbis egy ideig ;)

köszönöm a véleményeket, kérdéseket, sokat jelentenek, de nagyon!! <3

kérdésem:

Ki a kedvenc szereplőtök a történetben és miért? (a változatosság kedvéért)

luv