J O S I E

A cipőm sarka idegesítően kopogott a betonon. Rájöttem, hogy miért is nem szeretem a magassarkú cipőket. Egyrészt irritáló hangot adnak ki, amint a padlóval érintkeznek. Másrészt egyszerűen nem állnak jól nekem és nem is érzem magam jól bennük.

Hogy ideges voltam-e? Kissé. Elvégre ez egy vakrandi lesz. Azt hiszem. Számomra nem vak, mert már láttam Louist számtalanszor, de amilyen láthatatlan vagyok, ő valószínűleg eddig még a létezésemről sem tudott.

  Akaratlanul is lassabban lépdeltem és nem csak a magassarkú miatt. Az utca vészesen közeledett, én pedig minden hátra maradt percet ki akartam használni.

Amint befordultam a sarkon azonnal megpillantottam Harry göndör fürtjeit az egyik asztalnál. Háttal ült nekem, vele szemben Louis foglalt helyet. Éppen valami igazán szórakoztatóról beszélgethettek, ugyanis már messziről hallottam a röhögésüket. Mindkettejüké dallamos volt, egy ideig még tudtam volna hallgatni őket, de amint Louis tekintete megállapodott rajtam és intenzíven bámulni kezdett, Harry is megfordult.

"Szia Josie!" Kacsintott rám Harry. "Látod Louis, ő az akiről meséltem."

Ott álltam, kínosan helyezgetve a súlyom egyik lábamról a másikra. Nem voltam benne biztos, mit kéne mondanom vagy csinálnom, ezért inkább sodródtam az árral.

"Szia, Louis vagyok." Pattant fel a székről a randipartnerem. Illedelmesen kezet ráztunk, majd kihúzta nekem az egyik széket és biccentett, hogy foglaljak helyet. Lehuppantam a kényelmetlen faszékre és lopva Harryre pillantottam. Jól lakott óvodás vigyorral a képén figyelt engem. Ennek meg mi baja?

"Valóban sokat mesélt rólad Harry, de egyáltalán nem így képzeltelek el." Mosolygott kedvesen Louis.

"Ugyan, hát nem látod mennyire suta?" Lesokkolva kaptam a fejem Harry irányába. Mi a fenét művel?

"Harry!" Szólt rá erélyesen Louis.

"Most mi van? Én csak azt mondom, amit látok. Ha nem könyörgött volna térden esküszöm nem szerveztem volna be!" Mi a fasz?

"Harry!" Kiáltottuk Louisval kórusban.

"Wow, hogy ti mennyire összehangoltak vagytok." Motyogta.

"Harry, bekísérnél kérlek, még nem ismerem az itteni kávékat." Váltottam hangszínt.

"Ott van az italla-" Nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis megragadtam a kabátja gallérját és berángattam az épületbe.

"Mégis mi a fenét művelsz?" Vontam kérdőre.

"Megszerettetlek Louisval."

"Úgy, hogy egy megszállott nyomoréknak állítasz be?! Mondd, te teljesen megőrültél?" Hadonásztam idegesen. Valószínűleg az egész kávézó minket bámult, de így is alig bírtam kontrollálni magam.

"Nyugi Josie, tudom mit csinálok. Ismerem Louist. Meg fog sajnálni téged, onnan pedig már szabad előtted az út."

"Egy idióta vagy." Forgattam meg a szemeim, majd beálltam a bejáratig kígyózó sorba. Ez a valaha volt leglogikátlanabb terv, amit valaha hallottam.

"Csak várd ki a végét." Lépett mellém.

"Egyébként, nem úgy néz ki, mint egy depressziós. Sőt... Őszintén, nem látom, mi értelme van ennek az egésznek."

"Én jobban ismerem őt, mint te Jojo. Kellesz." Inkább elengedtem a fülem mellett a fura becenevet és megpróbáltam hinni Harrynek.

Mikor sorra kerültünk, Harry valami kimondhatatlan nevű italt rendelt nekem, majd mikor elkészült, felkapta és visszasiettünk Louishoz.

A kusza hajú srác a telefonja képernyőjét vizslattam homlok ráncolva. Az előbbi jókedvének és pozitív kisugárzásának nyoma sem volt.

"Hé Lou!" Szólította meg barátját Harry, de a fiú észre sem vette. "Louis!" Erre már felkapta a fejét, kedvetlenül.

"Ne haragudjatok, srácok. Nem hiszem, hogy végig tudom ezt ma csinálni." Hajtotta le a fejét szomorúan.

Annak ellenére, hogy alig ismertem, nagyon sajnáltam. Óvatosan mellé lépdeltem és a kezemet a vállára raktam. Szomorkás mosollyal fordult felém.

"Gyere." Ragadtam meg a karját. Talpra állítottam és Harry elé vezettem.

"Most már leléphetsz, Styles." Harry csak összezavarodva kapkodta a tekintetét köztem és Louis közt. Valószínűleg nem értette, mire is készülök és hogy őszinte legyek, én sem terveztem meg pontosan, de sejtettem mire van szüksége Louisnak.

Megrázta göndör fürtjeit, egy utolsó pillantást vetett szomorú barátjára, majd lelépett.

"Josie, te tényleg egy nagyon kedves és gyönyörű lány vagy, de én még nem vagyok túl Eleanoron."

"Figyelj, nem kell randiznod velem, csak segíteni szeretnék. Mesélj el mindent, hátha tudok segíteni. Persze nem erőltetem, csak ha szeretnéd."

Egy ideig némán meredt maga elé, majd bólintott. Megragadtuk a kávénkat és egy céltalan sétára indultunk.

"Szóval, 3 évvel ezelőtt megismertem Eleanort, barátok által. Amint megláttam, tudtam, hogy ő más..." Louis itt egy rettentően klisés személyleírásba kezdett bele, de természetesen teljes odaadással hallgattam. "Szakított velem, mert azt hitte megcsaltam. Pedig kurvára nem tettem semmi rosszat. Nagyon összevesztünk és ronda dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Ezért úgy döntöttünk, külön folytatjuk. De egyszerűen nem tudom elfelejteni." Idegesen beletúrt a hajába. Érdekes, Harry is mindig ezt csinálja.

"Idejár az egyetemre?" Válaszként bólintott.

"Ő is most harmadéves."

"Miért nem beszéled meg vele? Nehogy már egy buta vád miatt mondj le róla."

"Ez nem ilyen egyszerű, Josie. Amikor azt mondtam ronda dolgokat vágtunk egymás fejéhez, úgy értettem tényleg ronda dolgokat. Egy sima bocsánatkérés nem segítene."

Belerúgtam egy kavicsba és a cipőmet bámultam. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki. Hogy miért? Fogalmam sincs. Valószínűleg, mert nincs jobb dolgom. Mondjuk ez elég szörnyen hangzik.

Az órámra pillantottam és rájöttem, hogy késésben vagyok. Megint.

"Figyelj Louis, nekem most mennem kell, mert kezdődik az előadásom, de találkozzunk holnap a Starbuckssal szemben lévő teaházban."

"Oké." Mosolygott. "Köszönöm." Váratlanul szoros ölelésbe vont. Meglepődtem, de természetesen viszonoztam.

Utoljára rámosolyogtam, majd sarkon fordultam és amilyen gyorsan csak tudtam magassarkúban, a szobám felé igyekeztem.

Este hat körül értem haza, fáradtan dőltem be az ágyamba. A szoba üres volt, April ki tudja merre csavargott.

A telefonom rezegni kezdett a farzsembemben. Nyöszörögve műtöttem ki a készüléket a hátsófertályomból és megnyitottam az üzenetet.

Gyere le a kolesz elé. xx H

Megforgattam a szemeim.

Fáradt vagyok, bocsi. J

Szinte láttam magam előtt, ahogy Harry beletúr a hajába.

Ne szórakozz, Joe.

Nagy nehezen feltápászkodtam és felkaptam a melegebb kabátom.

Nagyjából tíz percembe telt, mire leértem a lépcsőn. Tényleg fáradt vagyok.

A kolesz előtt ott állt Harry, illetve ide-oda lépkedett. Gondolom fázott. Szegény.

"Belehaltál volna, ha sietsz." Vacogott.

"Mondtam, hogy fáradt vagyok. De miért jöttél?" Keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt.

"Mit mondtál Louisnak, miután elmentem?" Közelebb lépett pár lépést.

"Semmi különöset. Csak azt, hogy segítek neki visszahódítani Eleanort." Vontam meg a vállam.

"Hű!" Szaladt fel Harry szemöldöke az egekbe. "Ez kedves tőled, azt hiszem. De ugye tudod, hogy már nem kötelességed segíteni?"

"Szeretnék."

"Ahogy gondolod."

Csend telepedett ránk. Én is kezdtem megérezni a hideg erejét, összébb húztam a kabátom.

"Ha ennyit szerettél volna, akkor... Jó éjt!" Megfordultam és a bejárat felé vettem az irányt, de Harry elkapta a karom.

"Joe." Kíváncsian fordultam felé. Pimaszul rám mosolygott. "Nem is vagy olyan suta."

"Öhm, köszi?" Nevettem fel kínosan.

Tett pár lépést hátra. "Jó éjt." Intett még mindig vigyorogva, majd eltűnt a sötétben.

"Jó éjt, Harry."

Hey hey!

Sajnálom, hogy sokat késtem és, hogy ilyen béna részt hoztam.
Nagyon köszönöm a támogatást, rengeteget jelent.
Lav
Bai❤️